Egyszer a száguldás és gyilkolás, másszor a szüntelen mozdulatlanság. Amint csikorgó nyakkal hátranézett, olykor-olykor emberpárok sétáltak át a hídon, s őfelé tartottak, mivel ő és hat vezértársa állt a Hősök tere tengelyében. Tán az idő tengelyében is, ám ebben nem volt biztos.

Tétény hátrapillant

Tétény lelke caplatott föl a magasságokba a csillagösvényen, harminckilenc napon és negyven éjjelen át. Ahogy vándorolt, az éji égboltozat fényei kísérték útján, bár néha elkápráztatta egy-egy közelben felragyogó csillag. Itt-ott az útfélen hunyadozó csillagok ötlöttek a szemébe, amelyek akárha alvó katonák alakját öltötték volna. Csaba királyfi vitézei lehettek, akik szendergőfélben is őrködtek, hogy véreik hívására aláereszkedjenek a földre. Tétény, a vezérek közül a hetedik nem olvasta a napokat, de észlelte, ahogy múlik az idő. Egyszer a messzeségből vakító fényt látott. Először úgy vélte, egy a milliom csillag közül, ám közeledvén hozzá, feltűnt, hogy ez hatalmasabb mindeniknél – irdatlan tűzgolyó volt. Megigézte a csoda, vonzotta is, de tartott is tőle. Tétény nem kételkedett: ott a helye. Oly magabiztosan lépett be a fényességbe, akár egy nemezsátor ajtaján. E tűzgömbben forgott csaknem ezer évig, amikor utasítást kapott: szakadjon ki bölcsőjéből.
    Kíváncsi volt, kinek a porhüvelyébe rendelik, ám azt végképp nem várta, hogy önnön szobrába fogják költöztetni. Tudta, hogy ez nem lehetséges, itt valami hiba történt. A tűzbölcsőben zatyulódó lelkek tudniillik ismét elnyerik a mindentudást, amelyet a sártekére vissza-visszatérve újra meg újra elveszítenek. Most Tétény lelke Budapest egyik legimpozánsabb terének szoborcsoportjába tért meg. A probléma csupán az volt, hogy ő – noha tudta – nem jelezhette a tévedést senkinek sem, és nem is tehetett érte felelőssé senkit. A lelkek egyetlen feladata: töltsék be a számukra kijelölt testet. Reklamálásra nincs joguk. Békésen el kell viselniök a számukra kijelölt helyet – amikor ez nem sikerül, nos, akkor van szó békétlen lelkekről.
    A vezér úgy érezte, áristom neki a bronzpáncél, és ritkán, csillag nélküli éjeken merészelte csak kicsit elfordítani a fejét, ne csupán azt a sugárutat kelljen néznie, mint a társainak, hanem a kies liget felé is pilloghasson, ahonnét meleg nyáréjeken hűvösebb szélfuvallatok simogatták a tarkóját. A sűrű fákat látván visszarévedt a kelet-magyarországi és erdélyi rengetegekbe, amiket ő hódított meg vitézeivel. Szélcsendes éjeken a liget lombsűrűje tömör feketés masszaként fürdött az utcalámpák sárga fényében. A vezér szerette a csöndes nyáréjszakák melegét, vacogott eleget éltében a sztyeppéken, majd a Kárpátok bércein a tébolyítóan süvöltő szélben. Ez a szoborélet nem is lett volna olyan kibírhatatlan, de szüntelenül ezek az óriási ellentétek! Egyszer a száguldás és gyilkolás, másszor a szüntelen mozdulatlanság. Amint csikorgó nyakkal hátranézett, olykor-olykor emberpárok sétáltak át a hídon, s őfelé tartottak, mivel ő és hat vezértársa állt a Hősök tere tengelyében. Tán az idő tengelyében is, ám ebben nem volt biztos. A szerelmesek összesimulva jöttek, csókolóztak, és a jövendőről ábrándoztak, amelyről a szobor tudta, hogy éppoly véres lesz, mint a múlt. Úgy viselkedtek, mintha szerelmükkel képesek volnának megváltani a világot. Voltak párok, akik körüljárták a szoborcsoportozatot, nézték a hét vezért, ám Tétény észrevette a tekintetükben, hogy csupán saját gondolataik kötik le őket, a fejükben kavargó jövő. Aztán elhomályosuló szemmel mentek tovább. Tétény lassan visszafordította ércfejét – nehezebb vala, mint elfordítani. Akárha a nyaka meszes lenne. Ismét előrenézett, míg újra le nem szállt az éjszaka: csupán ilyenkor merészelte hátrafordítani a fejét, hisz megesett már korábban, hogy ha nap közben megtette, észrevették a mozgó szoborfőt, és csúnya ügy lett belőle, szakemberek vizsgálták, lefűrészelték, az érdekelte őket, mi mozgatja a fejét, de nem leltek semmit, ezért visszaforrasztották. Tétény nem kedvelte a meghurcoltatást.
    Várt. A nyári virradatot várta, amely mögüle, a Városliget felől érkezett. Lazacrózsaszínnel festette be a sugárutat és a villákat, akárcsak a Műcsarnok terasza irányából a térre kitántorgó írókat. Tétény többüket már távolról megösmerte, és sajnálta a fajtájukat, amiért ily gyengék, hiszen tudta, hogy az emberek ma jóval kevesebb italtól eláznak, mint az ő idejében. Tétény iccés kupákból vedelte a színbort, ezeket a hitványakat meg kevéske serital is képes volt kifordítani önmagukból. Tömegrendezvényeken látta, hogy ezek két korsótól már összevissza pofáznak, idétlenül vihorásznak, vagy rákvörös fejjel ordítoznak.
    A vezér odavolt a lazacrózsaszín virradatokért, a káprázó reggelekért, amikor szárba szökkennek az érett, meleg színek, a késő délutánokért, amikor hanyatlófélben volt a nap – ennek jele az általa hordozott zászlót díszítette –, amely ekkor már nem sütött annyira a szemébe, és kivált szerette a budai hegyek mögé lenyugodni készülő nappalt, amikor vörösesre színeződött az Andrássy úti fák koronájának teteje. Ha tudta volna mozgatni a kezét, festő is válhatott volna belőle, oly sok szépséget látott maga körül. Na, persze, azért akadt, amit nem szeretett: a vízszínű délidőt, amikor túl sok volt a reá zuhogó fény, amitől káprázott a szeme – ez inkább elfedte, semmint kiemelte a szikár tér szemérmesen rejtőző szépségeit.
    Tétény szó nélkül viselte sorsát, a moccanatlanságba fagyott létet. Szimbólum volt, de voltaképpen senki sem törődött vele, legkevésbé a lelkével, mert fogalma sem volt senkinek, hogy neki ilyen is van. Amikor honfoglaló őseinkről szónokoltak a téren, tisztában volt vele, hogy csupán példálóznak vele és a vezértársaival. Amikor nem világolt a sajtforma éji lámpás az égen, igyekezett a feje mozdítása nélkül felsandítani a magasba, de olyan nagy volt körülötte a díszkivilágítás miatti fényszennyezés, hogy a csillagokat is nehezen látta, nemhogy Csaba királyfi csillagösvényét, az égre kaptató hun paripák patáinak nyomát. 
    Legszívesebben újra megtért volna örök honába, hátha új leosztásban izgalmasabb sors jut neki osztályrészül. Malasztra várt, az idők teljességére, hogy ismét magához szólítsa a Hadúr.