A laza negyvenes pár perce visszatért. Ő pontos volt, a vonat ellenben már induláskor késébe kerül. Szerencsére a fiatal apuka így biztosan visszatért az útra vett üdítőkkel, úgy jó a gyerek, ha kerek, s még arra is van ideje, mielőtt elindulna a vonat, hogy felpakolja az imént agyonrángatott bőröndöt, és a csomagtartón még egy kis ideig tovább igazgassa.
Minden bizonnyal Ottlik őrmestere reinkarnálódott a hangosbemondón át közvetített hang tulajdonosában. Köszöntjük kádvás utasainkat.
Idősebb nő telefonál.

Lovagi dráma

(regényrészlet)

A szerelvényt lassan betolják. Még húsz perc az indulásig. Felszálláskor meghúzódik a karban egy izom, a kocsiban a bőrönd kerekei folyton az ülésekbe akadnak. Értetlenkedő gyerekek, ingerült szülők. Helyüket feszélyezetten kereső öregurak. Papír a remegő kézben, a másik a kabátzsebben matat. Elkélne a szemüveg.
Valaki türelmetlenül az útra csomagolt zsíros-hagymás kenyerének lát. Nehéz szag terjeng a levegőben. Nem kényes gyomornak való.
Negyvenes, hátizsákos, gyakorlott utazó érkezik. Beszökell a helyére, csak fel a táskát a tartóba, aztán még vissza elszívni egy utolsó cigit odakint. A most befutott vonatról leszálló nőket bámulja. Nyári reggel, kevés anyag, sok hús. Csupasz vállak és combok.
Mindenkit vár valaki. Akit mégsem, középkorú, kosztümös asszony, fennhangon panaszkodik az utazás minőségéről. Ő sem maradhat észrevétlen.
Kiránduló gyerekek, késést bejelentő hangosbemondó, vonatra szaladó kamaszlányok, fütyörésző váltókezelők. A Keleti hétfő reggeli ezerszer megélt kuszasága az üvegfalon túlról.
– Anyuú, neki miért szabad? – a kisgyerek, kerek arc, pufók alkat, vígjátékba illő dagi kissrác, zihálja anyja fülébe a kérdést, s időnként a műanyag kávéspohárra pillanat előttem a kis asztalkán. Ismeri a márkát. Mindenki ismeri. A gyorsétterem talán neki is egyet jelent a nagyvárossal, egy mindig csak kívülről bámult élménnyel. Korán örökbe kapott frusztráció, és még szeretné tudni az okát.
Az anya egy hatalmas bőröndben keres valamit. Az ülések közötti szűkösségben guggol, s ingerülten rángatja a cipzárt, csattogtatja a csatokat. A gyerek sajnos nem olyan, mint a barátnők, tolmácsolják a mozdulatok gondolatait. Folyton útban van, és hülyeségeket kérdez. Mindent és mindenkit megbámul. És milyen ostobán. Hát senki nem tanította meg neki, hogy egy férfinek először a cipőjét kell megnézni? Hát nem olvas magazinokat? 
– Mert buta – fordítja végül felém a fejét az asszony, mégis, lássa a gyerek, törődnek vele. Először az ülések lába közt a cipőmet figyeli, majd koncentráltan, nehogy megszegje az előírt sorrendet, táskámra emeli tekintetét. Egy kicsit kivár, mikor villan meg az óra a karomon. Még ha nem is tudná megsaccolni márkáját és értékét, elégedett, a gyakorlatot tízpontosan végrehajtotta. Noha ítélete egészen biztos, hogy lesújtó, mert azonnal vissza is fordul, és figyelme újra a bőröndre összpontosul.  – És az is marad – böki még ki némi csend után dühösen. Vélt vagy valós társadalmi sérelmek így jutnak egy pillanat alatt elégtételhez.
Még amikor korábban belépek a Keleti csarnokába, szó szerint belebotlom a kiüresedett tekintetű fiatalokba. Ott fekszenek szedett-vedett holmiaikon, s egy pillanatig sem próbálják jelezni gesztusaikkal: bocsánat, bocsánat, tudjuk, hogy egy civilizált európai nem tesz ilyet, de hát a szükség az szükség, Fáradtak vagyunk, és itt nincsenek székek. Nem, ők nem szükségből fetrengenek a köpetekkel díszített betonon. Lázadósdit játszanak, s azt hazudják maguknak, ettől lesznek szabadok. Pedig csak jó dolgukban épp megtagadnak minden olyan évszázados értéket, aminek jó dolgukat köszönhetik. Vége a fesztiválnak. Az üres tekintet az üres lelket tükrözi, majd megint jön egy dídzsé, és megtölti. Addig is szemeteszsáknak látszó csomagjaikon várják vonatuk.
A laza negyvenes pár perce visszatért. Ő pontos volt, a vonat ellenben már induláskor késébe kerül. Szerencsére a fiatal apuka így biztosan visszatért az útra vett üdítőkkel, úgy jó a gyerek, ha kerek, s még arra is van ideje, mielőtt elindulna a vonat, hogy felpakolja az imént agyonrángatott bőröndöt, és a csomagtartón még egy kis ideig tovább igazgassa.
Minden bizonnyal Ottlik őrmestere reinkarnálódott a hangosbemondón át közvetített hang tulajdonosában. Köszöntjük kádvás utasainkat.
Idősebb nő telefonál. Öt kiló krumplit ígér meg három fej fokhagymát. Nagyon kedvező áron, de semmiképp sem holnap. Holnap az nem jó. Mert akkor jönnek a kutasok a kutat megcsinálni. Szombaton meg el kell menni cipőt venni. És körültekintően kell választania, mert szörnyű nagy lúdtalpa van. Csütörtök vagy péntek, az jó lesz, kiscsillag? És tud szilvát is. Persze. Jó áron azt is. Ugyanott. Öt kilót abból is. Jól van, aranyom, jól van.
 – Anyuú, majd eljövünk egyszer ebbe a teszkóba is?
Szemben velem középkorú pár ül. Mozdulataikat figyelem. Próbálom kitalálni, élet- vagy munkatársak-e inkább? Lehet, mindkettő. Titkárnőből feleség. Vagy valami hasonló. A fülhallgatón keresztül csak hangfoszlányok jutnak el hozzám beszélgetésükből. A férfi mintha folyton aztt ismételgetné: lovagi dráma. Valaki kap egy igazolást, hogy ő egy lovagi dráma. Értelmetlen a mondat, de kis időre lefoglal. Közben elhagyjuk a főváros, go west, néhány percig még kínzom némán a nyelvem, majd mégiscsak kénytelen vagyok elfogadni: nincs semmi hasonló kifejezés. Lovagi dráma. A férfi tényleg azt mondta: lovagi dráma.