A válást Iván kezdeményezte, mert úgy érezte, Eszter lenézi őt, amiért ő csak egy mesterember. Pedig Eszter nem lenézte, hanem csodálta őt. Az Eszter számára misztikusnak tűnő dolgok, mint egy izzó cserélése, Iván számára csak egy-egy rutinos mozdulatot jelentettek. Eszter egyenesen élvezte, hogy végre valaki, aki előtt nem kell briliáns lexikális tudásával csillognia, hogy valaki nem azért szereti, mert okos, hanem egyszerűen azért, mert nő. Iván mellett nőnek érezte magát. Mert Iván megőrült érte. Imádta a nyakát, a füleit, a bokáját, a szemöldökének ívét, a szája szegletében a szemölcsöt, a festetlen, rövid körmeit.

Festő Iván

Festő Eszter minden kávéiváskor, amikor a forró kávé megérintette az ajkait, arra gondolt, hogy Iván megcsókolja.
Eszter és Festő Iván az iskolában találkoztak, amikor Eszter a tanítványaival csokoládéorgiát tartott, megünnepelendő a tanév végét. Ők nevezték orgiának az évente visszatérő eseményt, mert ilyenkor a rosszullétig ették magukat csokoládéval. Iván az ablakok vasalatait szerelte az iskolában, és amikor belépett a tanterembe, Eszter és még több másik lány beleszeretett. Festő Iván magas atlétatermet volt, hosszú fekete hajjal, a vállain japán írásjelekkel, amelyeket az egyik pólójáról másoltatott át a tetoválóstúdióban. Eszternek mindig is tetszettek az ilyen kivarrott vállú fiúk. Az őserejű férfit látta meg Ivánban, aki szabad kézzel megküzdene a gyapjas mamuttal, tüzet csiholna pattintott kövekkel, és megvédené őt minden rá leselkedő veszélytől. A csokoládék beborították az asztalokat, és Festő Iván elfogadott egy bonbont, majd egy fehér papírszalvétára japán írásjeleket rajzolgatott Eszternek. Egy óra múlva már a vécében csókolóztak, és két óra múlva még mindig.
Házasságkötésükkor Eszter felvette Iván családnevét. Úgy bújt bele a névbe, mint egy búvárruhába. Legszívesebben Iván bőrébe bújt volna, hogy ő maga lehessen Festő Iván. Vannak nők, akik képtelenek lennének megválni a családnevüktől. Az ilyen nő úgy érzi, a személyiségén változtat, aki a nevén változtat. De Eszter nem ilyen volt. Őt nem érdekelte a régi neve, a régi személyisége, csak egy valami érdekelte: Iván. A válásuk után is megtartotta a Festő nevet, és a kisfiát is – akit Iván nem is látott, sőt azt sem tudta, hogy Eszter gyereket szült tőle – Ivánnak nevezte el.
A válást Iván kezdeményezte, mert úgy érezte, Eszter lenézi őt, amiért ő csak egy mesterember. Pedig Eszter nem lenézte, hanem csodálta őt. Az Eszter számára misztikusnak tűnő dolgok, mint egy izzó cserélése, Iván számára csak egy-egy rutinos mozdulatot jelentettek. Eszter egyenesen élvezte, hogy végre valaki, aki előtt nem kell briliáns lexikális tudásával csillognia, hogy valaki nem azért szereti, mert okos, hanem egyszerűen azért, mert nő. Iván mellett nőnek érezte magát. Mert Iván megőrült érte. Imádta a nyakát, a füleit, a bokáját, a szemöldökének ívét, a szája szegletében a szemölcsöt, a festetlen, rövid körmeit.
– Apró kis kerek gyöngyszemek az ujjaid végén – szerette mondogatni Eszter körmeit nézegetve.
És Eszter boldog volt.

A válás után Eszter lelkiismeretesen megpróbált egyenesbe jönni. A házat lakályos kis otthonná rendezte át magának és születendő kisfiának, virágokkal, faliszőttessel és indonéz szobrokkal Titkon még mindig azt remélte, hogy Ivánnal fog élni. Ha vendégek jöttek, senkit nem ültetett Iván régi helyére, és reggelente az ő csészéjéből szürcsölgette – ahogyan Iván szokta – a tejeskávét hat cukorral, abból, amelyiken stilizált japán írásjelek voltak.
– Jó lenne egy jelet kapni – mondta egyszer egy barátnőjének –, amiből tudnám, hogy Iván visszajön.
– Mégis miféle jelet, hogy piros hó essen, vagy mit?
– Tudom is én! Valami szokatlant, ami még sosem történt. Mondjuk, éjfélkor szólaljanak meg a harangok a városban. Abból tudnám, hogy Iván még mindig szeret.
– Eszter, ilyen jelek nincsenek! Neked elment a józan eszed!
És Eszter tényleg azon a határon volt, hogy elmenjen a józan esze. Felkeresett egy pszichológusnőt, aki azt ajánlotta, hogy szerezzen apró örömöket magának, mondjuk, járjon el shoppingolni.
– Én például, amikor szomorú vagyok, mindig veszek magamnak egy új kalapot – biztatta Esztert. – Egy nőnek mindig kell új kalap.
Kifelé menet megállította Esztert az előszobában, és kinyitotta neki a beépített szekrényt. Eszteren végigfutott a hideg. Vagy kétszáz kalap sorakozott benne. Különböző színek és fazonok, minden alkalomra.
– Engem is elhagytak – mondta a pszichológusnő, és bezárta a szekrényt.

Eszter rövid időn belül rabjává vált a vásárolgatásnak. Szokásává vált, hogy hetente nagybevásárlásokat tartott valamelyik város széli hipermarketben. A srácot felültette a bevásárlókocsira, és elkezdte módszeresen bepakolni a zsákmányt: hálóinget, új fazekat, mosóport, fürdőpapucsot, kávét, olívaolajat (extra szűz, Iván mindig ezt kérte), felmosóvödröt nyéllel, ötmagvas szeletelt rozskenyeret, francia sajtot, tartós tejet, pelenkát, bonbont (otthonra, a kávé mellé, azt a fajtát, amelyikkel Ivánt megkínálta) és egy jobb porszívót. Egyik alkalommal, amint egy ilyen halommal és a tetején a kis Ivánnal szerencsésen átjutott a pénztáron, megtörtént a legrosszabb, ami ilyenkor történhet az emberrel. A biztonsági kapu becsipogott.
Úgy ötszázan figyelték, amint a biztonsági őr egy gumibottal – mintha legalább terrorista lenne – betessékeli a kisszobába. Valószínűleg a gyerek nyúlt le valamit, idegeskedett Eszter. Az őr átnézte a gyereket. Zsebek semmi, kapucni semmi, cipő semmi. Eszter nem értette.
Vetkőzzön!
– Mi?!
– Vegye le a kabátját!
Zsebek semmi, kapucni semmi, cipő semmi.
– Táska!
Eszter elkezdte kipakolni a táskáját. Sorban letett mindent az asztalra az őr elé: elhasznált papír zsebkendők, rúzs, még egy, mentolos rágógumi, pénztárca, kulcsok, személyes iratok, bölcsődei igazolás az ebédbefizetésről, fél Nospák a cipzáros részben, kisfésű, napszemüveg, keksz, tampon, múzeumi belépő, kártyanaptár Robert Redforddal, kamillás kézápoló, imafüzet a lourdes-i Szűzanyához.
A rendszer még mindig csipogott a táskára.
Az őr elkérte a táskát, hogy jobban átnézze.
– Mi a jóisten ez? Oda van leragadva valami szar!
Felkaparták a táska aljára leragadt vonalkódot. Az őr elolvasta, és rengő vihogásba kezdett. „Articsóka szárral”. Azaz nem pont így, hanem ékezetek nélkül.
– Ezt meg minek őrizgeti? – röhögött az őr.
De Eszter nem avatta be, hogy Iván vett egyszer neki egy doboz articsókát, és ő eltette akkor ezt a vonalkódot, mert olyan jót nevettek együtt.
Az őr célzatosan letett Eszter elé egy papírkosarat, de Eszter nem dobta ki a vonalkódot, csak a zsebkendőket.

Aznap Eszter egész este Iván nevetését hallotta. Kivette Iván csészéjét a szekrényből és egy-két bonbont, abból a fajtából. Leült a csészével szemben, és figyelmesen nézegetni kezdte a japán írásjeleket. A háta mögött megállt Iván, áthajolt a válla fölött, és egy fehér papírszalvétára rajzolgatni kezdett:
– Ünnepnapon… szájat nyitó… férfiak csoportja. Férfikórus – magyarázta Iván, és megcsókolta Eszter nyakát.
Eszter elrohant egy papírlapért, és emlékezetből lerajzolta a három kis jelet Iván bal vállán.
Másnap elment a tetoválóstúdióba, és bevarratta a rajzokat a vállába.
– Mit jelent ez? – érdeklődött a stúdiós.
– Olyasmit, hogy… eszement szerelem – válaszolta Eszter, mert nem merte bevallani, hogy férfikórus.
A válla két napig fájt, mert az egyik vonal begyulladt. Ajánlottak rá egy tablettát, de attól meg aluszékony lett, és már kora este kidőlt a gyerek ágya mellett, a földön. Órákig aludt így, amikor valami zajra megébredt. A tagjai elgémberedtek, a gerince meg be volt fúródva a padlóba. A mobilját kereste, hogy megnézze rajta, mennyi az idő.
A városban harangoztak.
Nulla óra nulla perc volt.