A férfi nem szólt, Annácska és a cigánylány nem tudtak a határidőről, de egyre hosszabb utakat tettek meg, egyre kevesebbet töltöttek az udvaron, a kertben, a konyhájukban.
Egyik este a cigánylány nem tért vissza Annácskával a mezőről. Elmenni nem látta őket senki. Senki nem tudta, merre keressék. Senki nem ismerte az útvonalaikat, mikor merre, mikor merre nem. A falu nem vett tudomást róluk. A falu nem látta baktatni a kislánnyal, nem hallotta énekelni, nem látta csukára halászni. Ha látta, törölte a tudatból. 

Naftalin

Azon a héten szült halott kisfiút az ördögfekete cigánylány a mezőn, mikor a bürök sárgára égett, a kisdinnyék ráncosra aszalódtak a dinnyeszáron, a térdig érő rozs úgy maradt, ujjnyi kalászai beértek. A rekkenő hőség elől a macskák padlásra bújtak, a kutyából csak az orra látszott napokon át a kútra néző konyhaküszöbön. Fülét meg-megérintette a vékony légyfogó vászon, amikor az erőlködő huzat lebbentett rajta. Hunyorgott ilyenkor, nem mozdult. A kerti munkából a vályogból épült kiskonyha hűvösébe menekülő háziak átléptek rajta. Ilyenkor is pislantott kettőt, de nem mozdult.
Senki se tudta mikor és miként került az udvari a szederfa alá a cigánylány. Ordított, jajgatott végtelenül. Lassan tért eszére, lassan halkult el, egyszer aztán csak nyöszögött, hüppögött, csuklott, előbb óránként egyszer, aztán kétóránként egyszer felüvöltve. Az édesapa kivárt. Néha elhajtotta a légyrongyot, kinézett. Értette. Megértette, mi fáj, hogyan fáj. A cigánylány egész nap nem fogadott el semmit, nem evett, nem ivott. Gyászolt. Este megrázta magát, átvágott a kiégett virágoskerten a kútig, a mohos locsolóhordóból vizet markolt, megmosta arcát, bekiáltott, hol az a kisjány?
A kislány, Annácska, nehéz éjszakán jött a világra. A frissen meszelt szobában hiába égett gyertya, hiába járt-kelt, futkosott a kerek bábaasszony, főzte a gyógyteákat, csavarta vizes lepedőbe, hiába minden. Az anya szeme körül megjelent a fekete horpadás, a sötét, halált jelző árok, ettől rettegett a bába, aztán arca viaszossá vált, egyre nehezebben vette a levegőt, már nem zihált, nem kapkodott, miután kinyomta a kislányt, szétcsúszott kontyát kimerülten a párnára engedte, meghalt. Nem telt három órába. Papot se hívhattak hozzá. Édesapa ezen a hajnalon keservesen ránézett a kislányra, „megölted anyádat”. Később csak véletlenül. Véletlenül nézett rá. Bedőlt a munkába. Ha éppen nem jutott munka, akkor is talált. 
A cigánylány magának való, szótlan, bús leány volt. Döngött, csattogott meztelen talpa a homokban a rózsás szoknya alatt, akár a medve, úgy fordult, ha futott, úgy futott, amikor énekelt, úgy énekelt, amikor eltűnt a kislánnyal a mezőn, a folyóparton, háta mögött összecsukódtak az erdőszéli bodzabokrok, úgy tűnt el, mint a medve. Derékig érő fényes, a napsütésben kéken ragyogó hajába két sárga csatot tűzött – az egyik a teremtő, a másik az anya. Annácskát hasára kötve vitte, sose rakta le.
Nem tartozott a családhoz. A nyári konyhába az édesapa beállított egy dikót, mellé a bölcsőt, feltöltötte a kis konyhai kamrát (ha valamire szükséged van, szólj!). A kislányt szoptatta, ahol éppen megéhezett, lapulevéllel törölte meg, ha úgy alakult, a patakszélen öblítette le a kislány aprócska fenekét, hadd visítson a hideg víztől, erősödik a tüdeje.
Lassan telt a nyárvég, lassan pusztult le a tücsökhang a rétről. Érkezett az ősz a nyáron elmaradt végtelen esőkkel, a patak kiáradt a szürkére égett mezőre, ott maradt télig, hogy a nyáron elmaradt esők, a májusi aranyat érő, az porelverő augusztusi méteres hó formájában betakarja a falut, a környék dombjait, völgyeit, az ártér végtelen jégtábláit. Az apa befogott a szánkóba, összeszedte a béreseket, tuskót ástak a hercegprímási erdőn. Hetekig. Sötétben indult, sötétben érkezett. Nem bírta az üres, hideg konyhát az üres rézággyal, nem az üres, jégvirágos ablakú tisztaszobát. Meggyújtotta a petróleumlámpát öt percre, a gyors lángú venyige fölé méretre válogatott tuskóforgácsot pakolt, résnyire húzta a hamuzót, letekerte és elfújta a lámpát, bevackolódott a katonabunda alá, aludt. Nem álmodott, nem gondolt semmire, nem kérdezett az Úrtól semmit, nem könyörgött hozzá, nem szidta. Aludt, hogy holnapi tuskókhoz legyen ereje. Aztán kelt. Sötétben. És újra az erdő. Miután elfogyott a tuskó, a hó még nem, áttörte a hótorlaszokat a vasútig, elutazott a városba. Hetekre elhagyta a házat. Télen, ha nincs munka, nem marad más, mint a bánat reggeltől reggelig.
A következő tavasz és nyárelő a cigánylányt és Annácskát messzebbre vitte. Föl a hegyre, a gombák birodalmába, el a folyóhoz, a kézzel vadászható folyami rákok, az árvízi tavak lusta, fűzvesszővel elkapható, szálkanélküli csukái, vadul pompázó gyógynövényei közé. Halat sütöttek, rákot sütöttek, teát főztek. Óvatosan leválasztotta a sült hal hátáról a húst, keresztben hosszában végignyomkodta, úgy adta Annuska szájába. A cigánylány cammogott, a kislány apró lábain futott mellette a földutak homokjában, a fűben, mint a fehér kismacska. Szőke hajában piros napvirág. Amikor elfáradt, felmászott a cigánylány derekán átkötött kendőbe, elfészkelt odabent, csak a feje, jobb keze látszott ki, úgy mentek tovább.  A cigánylány figyelte a széljárást, a felhők mozgását, hogy időben híd alá, fedett helyre jussanak a zivatar elől, az árnyékot, hogy mielőtt besötétedne, hazajussanak a konyhájukba. A bölcső már régen visszakerült a padlásra, Annácska a priccsen aludt a cigánylánnyal. A fal mellett.
Apa egy napon nőt hozott a városból. A nő megváltoztatta a házat. Fehérebb, akaratosabb, pontosabban kimértté vált minden. A fekete lánynak egyre kevesebb helye maradt a nyári konyhában. Az új nő nem értette, mit keres ott. Vetélytársat szagolt benne. Szeptemberig adott időt az apának, hogy megszabaduljon tőle. Szeptemberben ideköltöznek a gyerekei, akkor már nem akarja látni a cigánylányt.
A férfi nem szólt, Annácska és a cigánylány nem tudtak a határidőről, de egyre hosszabb utakat tettek meg, egyre kevesebbet töltöttek az udvaron, a kertben, a konyhájukban.
Egyik este a cigánylány nem tért vissza Annácskával a mezőről. Elmenni nem látta őket senki. Senki nem tudta, merre keressék. Senki nem ismerte az útvonalaikat, mikor merre, mikor merre nem. A falu nem vett tudomást róluk. A falu nem látta baktatni a kislánnyal, nem hallotta énekelni, nem látta csukára halászni. Ha látta, törölte a tudatból. 
A rendőrök kutyákkal szagoltatták az ágyat, a cigánylány keze nyomát, Annuska réklijét. Puskával indultak utánuk. De nem volt merre, csak a négy égtáj, nem ismerték kedvenc helyszíneiket, csak a mezőt, a cseresznyés hegyoldalt, az erdőt, a patakot, az árvízi tavakat, a folyópartot. Nem hagytak nyomot.