A kislány azt hitte, csak álmodik, hiszen a hóemberek nem tudnak sírni, de aztán felvette a kabátját, és kiment az udvarra, hogy megnézze, mi az, ami mégis sírásra kényszeríthette a fagyos hóalakot.

Lili és a hóember

Boldog karácsony ígérkezett. December 24-e volt, meseszép, zord, fagyos december. Egy ünnepi díszbe öltözött ajtón át, pirospozsgás, aranyhajú kislány lépett egy külvárosi ház havas udvarára. Hóembert építeni jött ki, amíg szülei a házimunkával foglalatoskodtak, és titokban a fát díszítették. Lili hét éves volt, kedves, csodaszép, életvidám kislány, szüleinek egyetlen gyermeke. Nagyon szerette a telet, úgy gondolta nincs szebb, mint mikor a fagy gyémántokkal, és puha bársonytakaróval öltözteti fel a tájat. Apró kezeivel ügyesen munkálta meg a friss havat, és amikor elkészült, büszkén állt meg teremtménye előtt.
– Ez a legszebb hóember, amit valaha is építettem – gondolta, majd boldogan szaladt be a házba, mert ezernyi apró csengő dallamát hallotta. Megdöbbenve állt meg a karácsonyfa előtt, és most is, ahogy minden évben úgy érezte soha nem látott még gyönyörűbbet.
Kíváncsian bontotta ki az ajándékait, csillogó szemekkel boldogan nyugtázta, hogy idén is nagyon jó kislány lehetett, mert különleges ajándékokat kapott a Jézuskától. A vacsora alatt boldogan mesélte a szüleinek, hogy milyen kedves, nagypocakú hóembert épített.
Eljött az este, mikor a tündérek álomport szórnak az apró gyermekek szemére, de a hóemberek sohasem alszanak. Lili alig, hogy elaludt, keserves, szívszorító sírásra riadt föl. Körbenézett a szobájában, de nem találta honnan jöhet a zaj. Odalépett az ablakhoz, elhúzta a hatalmas bársonyfüggönyt, és látta, hogy odakint a hóember pityereg. Könnyei, mint megannyi gyémánt hulltak alá a fehér hóba. A kislány azt hitte, csak álmodik, hiszen a hóemberek nem tudnak sírni, de aztán felvette a kabátját, és kiment az udvarra, hogy megnézze, mi az, ami mégis sírásra kényszeríthette a fagyos hóalakot. Megállt előtte majd halkan megszólította:
– Hát te miért sírsz? – kérdezte félénken
– Azért sírok, mert bár karácsony van, én mégis magányos vagyok. Egyedül állok itt a sötét éjszakában, és senki sincs, aki mellettem lenne.
Lili megsajnálta a hóembert, lekuporodott mellé a hóba, átölelte, majd csengő hangján megszólalt:
– Ne sírj, majd én itt maradok veled, és soha többé nem leszel egyedül.
Eljött a reggel, és a tél fagyos zord széllel söpört végig a tájon. A fák összehúzták csupasz ágaikat, a madarak még jobban összebújtak, még az erdei vadak is beleborzongtak. Valami volt azon a hajnalon, valami megmagyarázhatatlanul rideg és félelmetes, mégis szívbemarkoló.
Reggel a szülei találtak rá az átfagyott kislányra, már nem élt. A hóember elvitte magával messzire, oda, ahol mindig a tél uralkodik, ahol gyémántok lógnak a fenyők zúzmarás ágairól, oda, ahol soha nincs éjszaka, de mindig szállingózik a hó.
Ma is ott él, és onnan néz le a téli éjszakákon a magányosan álló hóemberekre, és azóta a hóemberek soha nincsenek egyedül, mert egy kislány mindig velük van, hogy ne legyenek többé magányosak.