Tekinteted visszakúszik a kerékpárra a síron. Tudhatnád jól, abból nem fogod kiolvasni a választ. A makacsság azonban a szád szögletébe sűrűsödik, s alapos vizsgálatra készülsz. Közelebb lépsz a sírhoz. Már mozdulna a kezed, hogy megérintsd a kivételes műtárgyat, amikor egy éles hang hasítja ketté elszántságod. Visszahőkölsz. Mintha egy riasztó szólalt volna meg, és most jön a szigorú teremőr, megrovó tekintettel, hogy rád kiabáljon, kitessékeljen, akárhogy is, de megbüntessen, megszégyenítsen: hogyhogy nem tudod, hogy egy kiállítási tárggyal nem lehet így bánni?

Így jártál

Gazdátlan bicikli egy síron. Hanyagul odalökve a fedett részre, mint egy legyőzött szörny, kicsavarodott lábakkal. Egyik kereke az ég felé mered, kattogva pörög még, bár egyre halkabban, egyre lemondóbban.
A kompozíció láttán hiányérzeted támad. Bizalmatlanul előre lépsz, aztán vissza. Segítségkérőn körbenézel a dermedt napfény borította tájon, majd ingerülten állad dörzsölgeted. Utóbbi mozdulathoz később is rendszeresen visszatérsz.
Kezed hirtelen kabátod zsebébe csúsztatod. Látszódnia kell, ez egy fagyos november délelőtt. Felhúzod a vállad, egy kicsit rá is játszol arra, hogy fázol. Persze mindezzel csak közömbösséget akarsz színlelni az eléd állított szoborral szemben.
Inkább a díszletet tanulmányozod, mit mögé húztak fel.  A távolban a falu hirtelen a semmiből kiugró tornyait, a szántóföldeket, a folyópartot. Csalóka érzés lehet sík vidéken, de mintha domboldalon állnál. Egy idilli, konyhai falvédőre illő falucska domboldalon húzódó csöppnyi temetőjében.
A faluból hosszú, egyenes út vezet ide. Ahogy végignézel rajta, rád nehezedik a kifejezés súlya: az utolsó út.  Újabb álldörzsölgetés. Homlokod erőlködve összeráncolod. Régi, homályos gyermekkori élményekre próbálsz összpontosítani. Idősek és fiatalok együtt, keserű énekszóval, ezen a hosszú úton, gyalog. De nem találsz ilyet. Emlékeid csak a zajos, kusza városi létről vannak. A faluról még elképzeléseid sem igazán. Inkább csak előítéleteid.
Újabb hiányérzet, simítod ki kezeddel homlokod barázdáit, miközben még az előzőt sem tudtad megfejteni. Lepillantasz a sírra. Még mindig ott a bicikli.
A metsző novemberi fényben, a hosszú úton feltűnik egy autó. Halk morajlás csak, ahogy a kaviccsal felszórt parkolóba befordul. Az ajtók csapódásaira azonban felkapod a fejed, mint sorozatlövés elemei hatnak a fagyos mozdulatlanságban. Díszsortűz a felsorakozott díszmenet részére. Kíváncsian ide-oda forgatod a fejed, míg meg nem találod, amit keresel. Nem is olyan messze tőled van egy friss sír. Értően bólogatsz: egy család, talán először a temetés óta együtt kilátogat szeretett halottjához. Egy ilyen történetet még neked sem nehéz elképzelni. Mégis kétkedő grimaszt vágsz. A temető bejárata felé meginduló fekete ruhás kis csoport épp ezért nem illik ebbe a történetbe.
Tekinteted visszakúszik a kerékpárra a síron. Tudhatnád jól, abból nem fogod kiolvasni a választ. A makacsság azonban a szád szögletébe sűrűsödik, s alapos vizsgálatra készülsz. Közelebb lépsz a sírhoz. Már mozdulna a kezed, hogy megérintsd a kivételes műtárgyat, amikor egy éles hang hasítja ketté elszántságod. Visszahőkölsz. Mintha egy riasztó szólalt volna meg, és most jön a szigorú teremőr, megrovó tekintettel, hogy rád kiabáljon, kitessékeljen, akárhogy is, de megbüntessen, megszégyenítsen: hogyhogy nem tudod, hogy egy kiállítási tárggyal nem lehet így bánni?
– Ugye kedveskéim, hát így járunk mi is, így járunk egy napon mindannyian – kezd rá az éles hang. Minden bizonnyal a gyászolókhoz szól, akik talán éppen ezért nem mozdulnak. Így van a szerepük megírva. – Egyszer majd mi is így járunk, ugye, kedveskéim. – hajtogatja tovább, majd gazdája is előtűnik a magasabb sírkövek közül. Egy apró, görnyedt tartású nénike.
– Hölgyem, kérem! – próbálod megszólítani, miközben maga is megpihen a gyászolóktól átvett szoborszerű tartásban. – Hölgyem! – ahogy kimondod, lehetetlen nem észrevenni milyen hamisan csengenek szavaid. Kelletlenül elfintorodsz, jó lenne valami más szöveg. De nincsen, ez a történet így íródott. Így kerül majd a falvédő forgalomba.
– Ugye kedveskéim, hát így járunk mindannyian.
– Hölgyem – ismétled meg még egyszer, s a makacsság újabb árkot húz a szád szélére. – Öné ez a kerékpár a nagyanyám sírján? Megkérhetném, hogy levegye onnan? Ez mégiscsak hallatlan.
– Lássák, én is csak kijárogatok ide, már nekem is itt van csak az életem. Itt vannak a rokonaim, a gyermekkori pajtásaim. Nincs már nekem boldogságom máshol e világon.
– Hölgyem, mégis, ha kérhetném…
– Nincs már nekem másutt helyem a világban. Nincs abban már semmi tisztesség! Mi még mesztéláb őriztük a libákat odalenn a folyóparton. Nem úgy, mint a mai fiatalok. Nem jó világ ez már. Nem jó, csak idekint az enyéimmel – majd mintha ez a gondolat lenne mozgásának katalizátora – Hát így járunk mi is, így járunk egyszer mindannyian.
– Hölgyem, megmondaná, mégis, hogyan gondolja ezt? – nagyot nyelsz, talán kiszáradt a torkod. Vagy a szorongást akarod elnyomni, amit az észrevétlenség okoz. Mégis, ahelyett, hogy kusza mozdulatokkal, integetéssel próbálnád felhívni magadra a figyelmet, határozottan odalépnél a nénihez, és hangosan a fülébe kiáltanál, talán akkor meghallja szavaid, csak egy helyben állsz, kezed újra zsebedbe csúsztatod. Nem tehetsz mást. Nincs több kelléked. Ahogy szöveged sincs, csupán:
– Hölgyem…
De minek is mozdulnál, a néni maga ér közben oda hozzád, miközben továbbra is refrénként ismételgeti:
– Hát így járunk mi is, így járunk mindannyian.
Odatipeg a sírhoz. Rááll az alsó, kiugró részére, gyakorlott mozdulattal megragadja a kerékpár kormányát, és maga felé húzza. A fém karcos hangjával keveredik mondanivalója:
– A Lidike, a drága jó Lidike. Mennyi jót köszönhetek neki! Hozzá jövök mindig először. Meg is érdemli. Áldott jó leány volt. Nem olyan, mint a mai fiatalok. Hát így járunk mi is, így járunk majd mindannyian.
A csatát vesztett szörny újra talpon, a nénike rátámaszkodik, a látvány hatására elpárolog belőled minden hiányérzet. Szinte már önelégülten állsz, kezeid nadrágzsebedbe rejtve, s fénylő cipőd orrát nézegeted. Közben a gyászolók is elindulnak, vissza az autóhoz. Végéhez közeledik a történet, melynek ők, tudják magukról jól, tökéletes statisztái voltak.
Más már tényleg nincs hátra, minthogy mihelyt egyedül maradsz, jólesően felnevetsz.