Nehezen tápászkodtak fel a padról. Az asszony rátámaszkodott a botjára, a férfi feltette a szódásüveg vastagságú szemüvegét, és egymásba karolva lassan elindultak a Ligetből a troli megálló felé.

Felépítenek valamit. Milyen rettenetesen szép, és ha az és a közelemben van, tehát talán megszerezhető, a talán a fontos, úgy egészén biztosan kedves is, áldott jó lélek, az élet megmentője és megteremtője, otthon, melyben a lehetőségem létté válik.

Anya pénze. Apa pénze. Az életük.

Nem volt szomorú, csak mélán követte a történéseket. Aztán valamivel letakarták. Egy zöngés szem nézett belé egy világoskék maszk mögül, és azt mondta: ne féljen, nem fog fájni semmi.
Ettől megnyugodott kicsit, amúgy is terjedt szét benne a lomha zsibbadás.

Persze, a macskák nem utasítanak vissza senkit – és az ilyentől nem kell úgy félni. S ő hagyta is, hogy simogassák és szeressék.

Meddig?
A mennyországig!
Nyilvánosan?

Tibor kényelmetlen pillantása zavaros kifejezést festett az arcára, s szánalmat sugárzott olyannyira, hogy feleségét felállította a székről s indulásra késztette. Kikerülni szándékozott a férfit,amikor az megfogta karját, könnyedén magához húzta, s átkarolta, szorította a testét.

Becsuktam a szemem, majd újra kinyitottam. Még mindig ott álltak. Kiszálltam, hogy megbizonyosodjak a valóságról, meg amúgy sem terveztem benn maradni hosszú ideig.

1 hajdani gimnazista szerelem elkeseredett túlélője

Halk kattanás, és már benn is volt. Végezte a munkáját. A földszinten. Majd az emeleten. Ahol…

Nem tudhattuk, hogy mi zajlik velük.
Nem tudhattuk, hogy hova fajulnak a dolgok.

– A számból vetted ki a szót, hogy borítsa mirha és élőhús jövendő utadat. Beszélni nem tudunk, így hát kénytelenek vagyunk telepatikus úton megvitatni teendőinket.

Dick víziója általában ezen a ponton szakadt meg. Azt hajtogatta: két nap, két nap, majd partnerére nézett, és meggyónta, hogy önfeledt süldő korában csak óvszert használt. Megérdemelné, hogy egy szép napon őt is belökjék egy bordázott falú zsákutcába, ezt mondta.

… Halló, mentők? Jöjjenek azonnal, a férjem meghalt. Nem tudom, hogy történhetett.
Csakhogy itt vannak!…

Egy bátrabb, fekete cicus egészen közel merészkedik hozzá, egyenesen a kezéből eszik. Az arrafelé sétálgatók kedvtelve bámulják az idilli képet. Egy fiatal nő meg is áll.

A mocskos életbe, – ömlik ki belőle a káromkodás – soha nem lett volna szabad ilyet mondanom neki! – zárja kásás hangon, és levágja magát az ágyra.

Az arcfestő a tizenhatodik tündérkirálynőn dolgozik. Rózsaszín arc, világoskék lángnyelvek, ezüstös fény a pufók arcon – csillám szállong az ölekbe.

Pedig már nincsen funkciójuk, nem tartanak semmit. Semmit… Tüntetőleg törik meg a vörös fal egyhangúságát, odavonzva ezzel a tekintetet, és egyre csak a hiányt hirdetve.

A szakembert mivel támadójának sziluettjét képtelen volt kivenni, egyre inkább páni félelem kerítette hatalmába.

István bácsi ezúttal már a düledező vályogfalakat nézte és a változatlanság irányába tett könnyed gesztussal újratöltötte poharát.