Talán Kirkére, talán arra, hogy az Odüsszeiát zengjék a vályúban kutató fejek?
 Csak sokára sikerült továbbindulniuk. Már nem volt múlt, jelen, sem jövő.

Parti fecskék
 

 
Elindultak. Az ismeretlen táj hívta, vonzotta őket. Két oldalt bogáncsok, s a reggel tört fényében akácillat úszott utánuk.
 
Csend volt, s ebben az eső utáni tisztaságban mindketten természeti lényeknek érezték magukat. Keveset beszéltek, s ha szóltak is egymáshoz, megilletődve tették azt. Templomban suttog így az ember. Megszűnt számukra a külvilág, valami furcsa kábultságban éltek.
  Egy homokdomb elé értek, amibe valamikor exkavátorok vájtak mély medret. Mikorra megpillantották a három ólat, már nem is csodálkoztak, kézen fogva álltak meg Kirké birodalma előtt. Mintha csak fel akarná oldani a varázslatot, a lány a kezét az állatok feje fölött lassan végighúzta. A disznóknak emberi szemük volt, s néma közönnyel néztek vissza rájuk. Lassan megfogta őket az időtlenség varázsa, mozdulni sem tudtak. Mire vártak? Talán Kirkére, talán arra, hogy az Odüsszeiát zengjék a vályúban kutató fejek?
 Csak sokára sikerült továbbindulniuk. Már nem volt múlt, jelen, sem jövő.
Természetellenesnek tűnt a mellettük dolgozó traktor, s a felettük elhúzó repülőgép. A civilizációt is rég megtagadták. Szemüket le nem vették a távoli domboldalról, melybe lyukakat vájtak a parti fecskék, s közeledtükre riadtan suhantak ki belőle. Száz és száz madár csattogott, keringett felettük. Ekkorra már rég szégyellték magukat, hogy emberek, hogy ehhez az otromba és idétlen fajhoz tartoznak. A riadt csapkodás lassan megszűnt, helyre állt az egyensúly, s puha szárnysuhogással repültek köröttük az égi madarak. Ez álomkönnyűvé tette őket. Meglebbentették kezüket, úgy hitték, ők is szállni tudnának, fel a felhőtlen kék égbe, messze a végtelen távolságba, végtelen szabadságba, és időtlenségbe, repülnének, míg fel nem oldódnának a levegőben, a nap fényében. Szívük madárszív volt már, nem is mentek, suhantak e paradicsomban. Fogták egymás kezét, megigézve követték a levegő királyait. Meglebbentette hajukat a szél, arcukat megsimogatta a nap.
 
Lelkükben már nem volt más csak béke, örök béke.