Aztán egy harmadik, negyedik jött: ez is, amaz is rúgott egyet a kutyán. Mely talán nem is kutya volt már. Tán sosem volt az.S jöttek sorra, s rugdosták azt a valamit; számolatlan jöttek, számolatlan rúgtak: abba, ami – talán – sose volt kutya.

Összeverődött már jó pár várakozó, régen jöhetett a troli. Ismerőst nem láttak. Egy kissé odább egy ferences barát ácsorgott, két iskoláskorú fiú és egy kislány kuncogott rajta. Egy nagyon kövér néni a megálló üvegkalitkájában gubbasztott, a megálló elején egy gyalogrendőr a menetrendi táblát silabizálta. Guszti bácsi és Irma néni közvetlen közelében, szintén a megálló végében pedig egy fekete hajú, magas, karcsú, fiatal nő várakozott.

Hallotta a papot beszélni, és a földdarabokat a koporsó fedelén puffanni. Ez azért nem a legszebb élmények egyike, főleg akkor nem, ha az ember kilencvennégy éves is elmúlt, ahogy ennek a történetnek a hőse. Igen ez iszonyú élmény lehetett. 

Gyönyörűen megterített: pipacsos abrosz, virágos szalvéta, tányér és csésze két személyre. A polcról egy hatalmas albumot vett le. Lapozgatni kezdte, mintha keresne valamit. Az albumban színészek, híres emberek képei voltak. Erika hosszasan válogatott közöttük. Végül Jude Law mellett döntött. Kivette a képét, és a polcon található keretbe csúsztatta. Aztán elhelyezte az asztalon.

–  Csaba bácsi, már nagylány vagyok. Szeretném hallani az igazságot! Már felkészültem a legrosszabbra is. Mi a… Ezután az orvostáska tapintatos kattanással záródott. Csaba bácsi Egyke Erzsikére nézett.

Elengedni a mesterek köpenye szélét és önállóan lelkicselekedni? A jó szakács tudja, hogy létezik szakácskönyv és szakácsmester, kezdetben talán használta is a könyvet, tanult is a mestertől, de azt is tudja, hogy a jó ételnek nincs receptje, csak pillanata, hangulata, lelkiállapota a szakácsnak.

Nyolcvan éves vagyok. Hallgasson meg. A szex kell. A vágyakhoz tartozik. Mint az evés, ivás, alvás. Nekem ezekkel sincs semmi bajom. A szeretkezéssel se. Csak néha egy kicsit már elfáradok. Hallgasson meg. Soha, de soha ne szalasszon el egyetlen alkalmat se, mert ez az, ami a miénk, ez az életünk.

Éppen megköltötte, elmondta magában és elfelejtette a nyolcvankilencedik versét kilátástalan helyzetéről, amikor megpillantotta, amit keresett. Nagy, barna, hengeres oszlopszerűség emelkedett az ég felé, a végét Sheratan nem is láthatta. Elindult rajta fölfelé – tapadós lábai minden nehézség nélkül segítették fel a függőleges, és ugyancsak szinte teljesen sima felületen –, remélve, hogy talál alkalmas helyet a csapda kifeszítéséhez.

Tanácstalan lett, váratlan volt az egész. Nem tudta mit is kellene mondania vagy tennie. Érezte, hogy most ez egy olyan helyzet, ahol minden szónak és mozdulatnak visszavonhatatlan súlya van, ahol nem lehet hibázni, ahol élet és halál múlhat egy rossz hanglejtésen vagy gesztuson.

A nő egy darabig nem szólt semmit, csak feküdt az ágyon csukott szemmel, mozdulatlanul. Látszott, hogy nagyon beteg. Sápadt, sovány arcán átlátszó, hártyaszerű volt a bőr, a pofacsontjai olyan hegyesen álltak ki az arca vonalából, mintha mindenáron át akarnák szúrni a bőrét. Dús, fekete haja, amire mindig olyan büszke volt, most idegenül, fehér bőrével éles kontrasztot adva, omlott az arcába.

János bácsi nyelt egyet. Felvette nehéz csomagjait, nem szól semmit, csak magában füstölgött: „Hát, kedves húgom, mióta megözvegyültél, egyre bolondabb leszel. De üsse kő, én holnap úgyis elutazom, te meg csak dúlj-fúlj kedvedre!”

Ragyogó hátukat a nap felé domborították, és szinte beszívták annak melegét. A lucskos, piszkosbarna avar csak úgy ragyogott a katicabogarak élénkpiros hátacskáitól. Mielőtt a merev lábacskák újra fürgén mozoghattak volna és az életadó meleg elérhette volna a lassan dobogó, egyszerű kis bogárszívet egy csínytevő szellő végigborzolta a száraz leveleket.

A konyha ablakán kirévedő meleg, barna szeméből hirtelen futással indult el egy könnycsepp. A nagy fenyőt nézte, amit fia és menye ültetett, amikor összeházasodtak. Jaj, de messze vannak! Régen megözvegyült, a fiáék is elköltöztek, de amióta a hetvenet betöltötte, és ingyen utazhatott, minden hétvégén az unokákkal volt. De most, több száz kilométerre vannak!

Furcsa szédülést érzett, erős fejfájást, s egy másodpercre behunyta a szemét. Mire kinyitotta, a fiacskája már nem volt sehol. Megcsúszott, vízbe esett, elnyelték a hullámok. Csak így történhetett. Miért is mentek ki a szigetre? Bár soha ne jutott volna eszébe! A rendőr próbálta vigasztalni. Intézkedett, hogy azonnal induljon egy csapat a keresésére. Talán valami csoda folytán mégis megtalálják.

Minden idegszálát megfeszítve tovább dolgozott. Fel sem tűnt számára, hogy a kinti zajok lassan elültek. A zsongás most belülről hallatszott. Szeme már erőlködött a sűrűsödő homályban, de akkor valaki felkapcsolta a világítást, azt sem tudta ki volt. A folyosó felől finom ételszag terjengett; mintha hívták is volna vacsorához, de most ez sem érdekelte. Mindenáron be akarta fejezni a munkát. Már remegett a keze és a térde, teljesen összefolytak előtte az amúgy is kusza vonalak, de végre sikerült. Befejezte! Lehunyt szemmel, kimerülten terült el a szőnyegen.

 – Meneküljünk! – kiáltott a sofőr, és nagy lendülettel a határőrök felé rohant. Szamuely hamar végiggondolta helyzetét, majd átlátva társa lépésének végzetes voltát kimért, de gyors léptekkel elindult a falu irányába. Az volt a szándéka, hogy ott majd talál valami rejtekhelyet, ahonnan kedvező alkalommal a határ túloldalára szökhet. Pár perc múlva kétségbeesett kiáltozást hallott, társát a határőrök elkapták.

Guyon tudta, nincs vesztegetni való ideje, ha még aznap döntésre kívánja vinni a dolgot. Azonnal megszületett agyában az esztelen terv, amelynek megvalósításához habozás nélkül hozzáfogott. Maga elé hivatta a hadtápos tisztet és halk, de határozott hangon néhány utasítást osztott ki számára. Rövidesen szokatlan mozgolódás kezdődött a hevenyészett táborban.

Mint az előző napon, most is pontosan a huszonöt éve megbeszélt időpontban lépet be a Resti ajtaján, és óvatosságból egy félre eső zugban foglalt helyet. Alig kellett várnia, Erzsike sietős léptekkel érkezett, már várta az üres asztala, ahova rövid idő elteltével egy férfi is leült. Egy idegen férfi, mert ez nem ugyan az volt, akivel tegnap találkozott. De akkor ez ki lehet?

Talán szégyelli? Nem az a fajta. Mindjárt munkához is lát, nagy vehemenciával és hozzáértéssel kezd kutakodni a kukában, a magával hozott pálca segítségével. Valamit talált! Kíváncsi vagyok. Vajon mit? Körülnézett, majd félrevitte, akár a kutya a koncot és letette az agregátor mellé.

Amikor elkaptak a plakátokkal, akkor tuti, hogy a vénasszony köpött be. Tudod, mit haver? Asszem, én vagyok az öregebb. Nem kérsz te is egyet? Mindegy, most már ha kihozta Timike, legfeljebb megiszom én, hehe.