Összeverődött már jó pár várakozó, régen jöhetett a troli. Ismerőst nem láttak. Egy kissé odább egy ferences barát ácsorgott, két iskoláskorú fiú és egy kislány kuncogott rajta. Egy nagyon kövér néni a megálló üvegkalitkájában gubbasztott, a megálló elején egy gyalogrendőr a menetrendi táblát silabizálta. Guszti bácsi és Irma néni közvetlen közelében, szintén a megálló végében pedig egy fekete hajú, magas, karcsú, fiatal nő várakozott.

A pedáns szépség

   Guszti bácsi és felesége egy tavaszi vasárnap délben vendégségbe igyekezett. Szépen felöltöztek, ahogy illik. Berakták egy kis kézitáskába az egészen apró kis ajándékokat, amelyeket vendéglátójuknak szántak. Irma néni szokás szerint még két nápolyi szeletet is elrakott és egy pici üvegben néhány korty vizet, hogy ha majd útközben megszomjazik, kéznél legyen. Kulcsra zárták a lakás ajtaját, és kiléptek a külvárosi utcára.
   Aznap reggel lomtalanítás kezdődött. A környéken mindenütt ott tornyosultak a lakók által eredetileg rendben kihordott, sőt többnyire külön válogatva elhelyezett limlomok. A legtöbb kupacot azonban már széttúrták a guberálók. Az üvegeket összetörték, a rekamiék és fotelek kárpitját felhasogatták, a tévékészülékeket kibelezték, képcsőszilánkok hevertek a járdán, papírfecniket kergetett a szél. Odább széttaposott motorolajos flakon, körülötte fényes tócsa. Pozdorjává tört székek, asztalok. Itt-ott a romhalmazok mellett a megmentett „értékes” darabokon emberek ültek, jelezve, hogy ez már az övék. Várták, hogy az elszállítók - autóval vagy kézikocsival – a szerzeményekért jöjjenek.
   A főútvonal kereszteződésétől nem messze, a trolimegállótól ötvenméternyire, egy hulladékgyűjtő sziget volt kialakítva, különböző színű, felül bedobónyílással ellátott hatalmas tartályokkal. Az üveges tartály és mellette a fémdobozos is oldalára volt döntve. Mindegyik gyomrában egy-egy ember kotorászott, zörgött-csörömpölt, dobálta ki a palackokat, befőttesüvegeket és a fémdobozokat. A harmadik, a társuk, egy hatalmas zsákba szedte össze az ép üvegeket. Amelyik nem tetszett neki, vagy nem tűnt visszaválthatónak, az aszfaltra dobta a csillogó szilánkok közé.
    Irma néni és Guszti bácsi elvergődött a főúthoz, a trolimegállóig. Melegen sütött a nap, beálltak a félárnyékba a megálló végében levő fa alá. Máskor is itt várakoztak, akár sütött a nap, akár nem, mert a trolibusz leghátsó ajtajához, ahol kényelmesebb a felszállás, ez a rész esett a legközelebb.
    Összeverődött már jó pár várakozó, régen jöhetett a troli. Ismerőst nem láttak. Egy kissé odább egy ferences barát ácsorgott, két iskoláskorú fiú és egy kislány kuncogott rajta. Egy nagyon kövér néni a megálló üvegkalitkájában gubbasztott, a megálló elején egy gyalogrendőr a menetrendi táblát silabizálta. Guszti bácsi és Irma néni közvetlen közelében, szintén a megálló végében pedig egy fekete hajú, magas, karcsú, fiatal nő várakozott.
   Mivel különösebb látnivaló nem akadt, Guszti bácsi megmustrálta a hölgyet a szeme sarkából. A nő széles szárú, fekete napszemüveget viselt, ezért a szemét nem látta. Festett szája vékony, a kelleténél talán szigorúbban zárt. Arca kerek, inkább pufi. Határozott vonalú áll. Karcsú derék, dús keblek. Ízléses, divatos ruha. Az összbenyomás nem volt rossz.
– Fogd meg ezt, légy szíves! – kanyarította le a hátáról Irma néni a kiskabátját.
   Guszti bácsi összerezzent.
– Mit mondasz?
– Ne bámuld azt a nőt olyan feltűnően! Nem illik a te korodban – súgta oda. - Fogd meg inkább a kabátomat! Szeretnék elővenni egy szelet nápolyit.
– Jó. Kibontsam?
– Köszönöm, ne fáradj!
   Irma néni kifejtette csomagolásából a szeletet.
– Tartsd a kezed, ez a tied! – nyomta bele a fényes, zizegő, piros-sárga műanyag burkot Guszti bácsi tenyerébe.
   Guszti bácsi nyomogatta, gyűrögette a markában.
– Tedd zsebre! Látom, nincs meg a szeméttartó.
– Tegnap még itt volt – mondta Guszti bácsi.
   Valóban, a megálló végében, ahol álltak, csak az alumínium cső meredezett a helyén. Nem volt hová bedobni a szemetet, a csikkek is ott hevertek körülötte.
   Guszti bácsi gondolt egyet, odament a csőhöz, belenézett. Meg volt tömve szeméttel, de felül volt még néhány centi szabad hely. Kivette a zsebéből az összegyűrt csokipapírt, és olyan mélyre, amennyire csak lehetett, belenyomta a csőbe. A papír, mivel rugalmas volt, egy-két másodperc múlva félig kitornászta magát a cső pereme fölé. Guszti bácsi várt, kiugrik-e az egész. Nem, a papír megadta magát.
– Békén maradt, nem ugrál – mondta Guszti bácsi elégedetten.
   A fekete napszemüveges nő élénk érdeklődéssel figyelte a jelenetet. Szája még szigorúbb vonalba záródott, miközben merően nézte Guszti bácsit. Mintha mondani akarna valamit. De nem szólalt meg.
   Zúgás közeledett, majd a trolibusz bevágtatott a megállóba. Guszti bácsi felszálláskor előre engedte a feleségét. A fekete nő ekkor szorosan Guszti bácsi mellé lépett. Guszti bácsi szíve hevesebben vert, mert a nő ajkai ráadásul szóra nyíltak.
– Nem hiányzik valamije? – kérdezte a szépség fagyos, lekezelő hangon.
   Guszti bácsit úgy meglepte a kérdés, hogy hirtelenében visszakérdezni is alig tudott.
– Nekem, mi? Már megbocsásson! – válaszolta maga elé tessékelve a nőt.
– Az, amit az előbb elvesztett?
– Én? Mit?
– Amivel a jó példát mutatja a fiataloknak ilyen vén fejjel. Mert messze van ugye a szemetes?
   Guszti bácsi leforrázottnak érezte magát. No de ilyet! Ilyesmit még nem vágtak a fejéhez! Mit lehet erre mondani? Nem is válaszolt.
   A fekete szépség még vetett rá egy megsemmisítő pillantást, aztán előrement az első üléshez, ott letette magát.
   Guszti bácsi intett Irma néninek:
– Mindjárt jövök, csak egy pillanat.
   Előrement a fekete szépséghez, lehajolt hozzá, mondott egypár szót, aztán visszajött a feleségéhez.
– Mi volt ez az egész? – tudakolta Irma néni.
   Guszti bácsi elmesélte.
– Úgy? És végül mit mondtál neki?
– Csak annyit, hogy egy valami vigasztal. A jók előbb-utóbb elnyerik méltó jutalmukat, és maga, kislány, biztos, hogy ott lesz az elsők között.