A nő egy darabig nem szólt semmit, csak feküdt az ágyon csukott szemmel, mozdulatlanul. Látszott, hogy nagyon beteg. Sápadt, sovány arcán átlátszó, hártyaszerű volt a bőr, a pofacsontjai olyan hegyesen álltak ki az arca vonalából, mintha mindenáron át akarnák szúrni a bőrét. Dús, fekete haja, amire mindig olyan büszke volt, most idegenül, fehér bőrével éles kontrasztot adva, omlott az arcába.

Az Intenzív osztályon

– Maradj itt kislányom, mindjárt jövök! – Szólt halkan a kislány füléhez hajolva.
A kislány szó nélkül leült a fal mellet álló piros műanyagszékek egyikére és lábát himbálva nézte az őket körülvevő idegen, furcsa világot. Nézte, ahogy az édesapja szótlanul a cipőjére erőltet egy apró zöld műanyag zsákot, felhúz a fogason lévő fehér köpenyekből egyet és belép a barna, tejüveggel teli, hangtalanul nyíló ajtón.
Furcsa, rossz szag terjengett a levegőben, és valami ütemesen, megállás nélkül sípolt.
– Mire jó ez a sípolás? – kérdezte magától, miközben arra gondolt, hogy az édesanyja biztosan nem szeret itt lenni, és most már szívesen hazajönne velük…
Amíg a kislány az intenzív osztály folyosóján csendben várakozott, odabent két ember, súlyos könnyeket hullajtva, egymás kezét szorítva beszélt egymással.
Mindketten tudták, talán utoljára.  
– Nem akarom, hogy így lásson, hogy így emlékezzen rám – mondta az ágyon fekvő nő egészen halkan, a mellette apró fehér vassámlin görnyedő, megtört férfinek.
– Joga van elbúcsúznia! Nem csak így fog emlékezni Rád, hidd el!  – győzködte a férfi a feleségét. Egész életében hálás lesz a sorsnak, hogy legalább a lehetőséget megkapta, hogy elbúcsúzzon az édesanyjától.
A nő egy darabig nem szólt semmit, csak feküdt az ágyon csukott szemmel, mozdulatlanul. Látszott, hogy nagyon beteg. Sápadt, sovány arcán átlátszó, hártyaszerű volt a bőr, a pofacsontjai olyan hegyesen álltak ki az arca vonalából, mintha mindenáron át akarnák szúrni a bőrét. Dús, fekete haja, amire mindig olyan büszke volt, most idegenül, fehér bőrével éles kontrasztot adva, omlott az arcába.
– Segíts megigazítani a párnám! Szólt csendben, beleegyezően a férjének.
A férfi szolgálatkészen megigazította az ágyneműt, egy vizes kendővel gyengéden megtörölte az arcát, és a kisszekrényből elővett fésűvel, óvatosan megfésülte a felesége haját.
– Szép vagy mint mindig! – szólt a feleségéhez végül, egy halvány mosolyt erőltetve az arcára.
Mivel a felesége nem szólt, csak némán feküdt az ágyon, ijedten tekintett az ágy felett lévő műszerekre, ám ekkor a felesége halk, erőtlen hangján megszólalt:
 – Szólj neki, hogy jöjjön be, olyan régen láttam már.  
A férfi nagyot sóhajtva kiment, majd nemsokára a kislány lépett a kórterembe.
Körbenézett, majd amikor felfedezte az édesanyját, örömmel futott az ágyához.
– Anyuci! Úgy szeretlek, és annyira hiányoztál már! Mikor jössz már haza? – mondta és kérdezte egyszuszra az édesanyját átölelve.
– Komoly dologról kell most beszélnünk kislányom – mondta a nő kis idő múlva, miközben megsimogatta a kislánya haját.
A kislány az édesanyja kezére tette a kezét és kérdően nézett az arcára.
– Emlékszel, amikor a betűket tanultuk, a konyhaajtó párájára írva? – kérdezte az édesanyja sóhajtva. A karomban fogtalak és együtt rajzoltuk a betűket az üvegre. Nem volt olyan régen, biztosan emlékszel. Én, kislányom – folytatta elcsukló hangon –, életemben akkor voltam a legboldogabb, akkor éreztem, hogy Te vagy a legcsodálatosabb történet az életemben bármi is jöjjön ezután, hogy veled beteljesült az életem. Szeretném ezt most megköszönni neked! Hogy annyi boldogságot szereztél az édesanyádnak.
– Miért mondasz ilyeneket? – kérdezte a kislány az édesanyja vállához bújva.
– Egy darabig most nem fogunk találkozni kislányom – folytatta az édesanyja, majd kis szünet után még hozzátette: – Pontosabban, én nemsokára elmegyek és nem is jövök vissza. 
A kislány hirtelen felült az ágyon, mély levegőt vett és rémülten kezdett el beszélni, szinte kiabálva, amikor meghallotta édesanyja szavait: – Ne hagyj itt minket, hiszen téged szeretünk a legjobban a világon! Soha, sehol nem fognak téged ennyire szeretni édesanya. Hallod, könyörgöm, maradj velünk! Csak még egy picit maradj itt velünk!
– Találkozunk még kislányom, ne sírj!  – mondta halkan, a kislánya fejét simogatva. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar lesz, de ha mennem kell, hát elindulok most, és előkészítem a helyeteket, ha majd egyszer utánam jöttök édesapáddal a mennyországba.
– Nem akarom, hogy elmenj! – mondta sírva a kislány, és szorosan átölelte az édesanyját.
A nő válasz helyett a két keze közé fogta a kislány arcát, odahúzta magához és megcsókolta a homlokát.
– Most menj és küldd be édesapádat! – mondta kicsit határozottabban, mire a kislány szó nélkül sírva kiment a kórteremből.
A férfi szinte azonnal a kórterembe lépett, ahogy a kislánya kiment onnan.
Az ágyhoz lépett és megfogta a felesége kezét. Kérdezni akarta, hogy miről beszéltek, és hogy nehéz volt-e, de a szavak már nem hagyták el a száját, mert érezte, hogy valami megváltozott. Érezte, hogy valami nagyon nehéz, visszavonhatatlan, nyomasztó dolog történt, ami iszonyú súlyként telepszik a lelkére.
Néhány pillanat múlva, egy fehérköpenyes férfi jött az ágyhoz és rövid vizsgálódás után, halkan ennyit mondott: – Sajnálom.
A férfi csendesen, lehajtott fejjel ment ki a kislányához, aki azonnal felugrott a székről és hozzárohant. – Mit beszéltél vele apa? Ugye marad még! – kiabálta sírva. Ugye itt marad velünk, mert tudja, hogy nagyon-nagyon szeretjük őt, és nagyon fog hiányozni, ha elmegy.
A férfi szembe fordult a síró kisgyerekkel, féltérdre ereszkedett, megfogta szemből a vállait és így szólt: – Tudod kislányom, amikor valaki elindul a mennyországba, mindig sokat sírnak azok az emberek, akik ismerték és szerették őt. Sokat sírnak, mert szomorúak. De nem azért szomorúak, mert azt az embert sajnálják, aki elment, hiszen ő a mennyországba kerül, hanem mert önmagukat sajnálják. Mert tudják, hogy többé nem találkozhatnak vele, nem hallhatják a hangját, a nevetését, nem készít finom reggelit vagy ebédet, és nem szid le minket, ha rendetlenek vagyunk.
Az apa elfordult félig, hogy a kislánya ne lássa az arcán végigfolyó könnyeket, majd így folytatta: – Most mi is sajnálhatjuk magunkat egy picit, sírhatunk is. De utána gondoljunk arra, hogy még nagyon sok dolgunk van itt a földön, és éljünk továbbra is úgy, hogy aki elment közülünk, legyen az bárki, akár az édesanyánk is, örömmel nézhessen le ránk a mennyországból.
Te leszel a legdrágább kincse odafenn, mindig figyelni fog rád és vigyázza lépteidet, ahogy egy jó édesanyához illik.
Ekkor a furcsa sípoló hang egyszerre megszűnt, és súlyos csend ült az intenzív osztály folyosójára.
Az apa lehajtotta a fejét és átölelte a kislányát.
A kislány most jött csak rá, hogy már soha többé nem láthatja, az édesanyját.
– Az anyuci most elindult a mennyországba? – kérdezte.
– Igen, anyuci elindult…