Hallotta a papot beszélni, és a földdarabokat a koporsó fedelén puffanni. Ez azért nem a legszebb élmények egyike, főleg akkor nem, ha az ember kilencvennégy éves is elmúlt, ahogy ennek a történetnek a hőse. Igen ez iszonyú élmény lehetett. 

A halál és a világegyetem

Vannak helyek, ahol a tér és idő fogalma radikálisan átértelmeződik. Olyannyira, hogy nem is létezik. Ilyen a világegyetem, menny és pokol. Lehet, hogy még máshol is, de most hirtelen csak ezek jutnak eszembe. Namármost a világegyetem elég gyanús hely, mert mégis milyen dolog az, hogy nem lehet eldönteni: zsugorodik vagy vajon tágul. Ez a dilemma komoly árnyékot vett a világegyetemre, egyszóval nem várható, hogy komolyan vehető legyen a létezése. A menny és pokol ezzel szemben sokkal egyszerűbben definiálható, bár még így is félelmetes. De csak azért mert nem sokat tudunk róluk. Ezek a helyek vagy mifélék legalább nem tágulnak, vagy ami még rosszabb: nem zsugorodnak.
Tehát a halál. Ijesztő, kegyetlen, rettenetes. Novellánk hőse is félt tőle, mint e sorok írója, bár a hősnek több oka volt a kaszástól tartani. Ugyanis rémálma volt. A saját temetéséről. Hallotta a papot beszélni, és a földdarabokat a koporsó fedelén puffanni. Ez azért nem a legszebb élmények egyike, főleg akkor nem, ha az ember kilencvennégy éves is elmúlt, ahogy ennek a történetnek a hőse. Igen ez iszonyú élmény lehetett. De miért félünk ennyire attól, ami úgy tűnik, hogy az élet egyik legtermészetesebb velejárója? Talán, mert nem jár hozzá bambi? Nem tudom, de ez a történet nem is erről fog szólni, hanem Szabó Máriáról.
Szabó Mária szeretett élni, és nem akart meghalni. Persze tudatában volt annak, hogy ez nem választás kérdése, de akkor sem tudott teljesen megbékélni az elmúlás gondolatával. Az évtizedek alatt lassan mindenki meghalt, aki valamikor is fontos volt neki: a férje, a testvérei, az unokatestvérei, a barátai, sőt a nála évtizedekkel fiatalabbak is csak egyre fogytak. Magányos volt. Hiába volt mellette szinte állandóan a lánya, az unokái, az nem ugyanaz volt. Hiányzott a saját korosztálya, azok, akikkel közös emlékei voltak. Mert mit tudtak az életről, az ő életéről. Semmit. Ezért is volt borzasztó ez az álom. Mert nem volt kivel megbeszélje. Az unokája ugyan készségesen hallgatta, de mégis hogyan meséljen egy tizenhat éves lánynak a halálfélelméről. Illetlen dolog lenne. Nagyon illetlen. Ezért arra gondolt, hogy megkérdezi a barátnőjét, az egyetlent, aki még volt olyan állapotban, hogy beszélgetni lehessen vele. Margit sosem volt egy lángész, de remek társaságnak bizonyult. Ha az embernek már nincs senkije, nem nagyon válogathat. Szabó Mária meg is becsülte Margit társaságát. Margit elég közel lakott. Legalább húsz évvel volt fiatalabb nála, de az a fajta, aki már húszévesen is úgy viselkedik, mint egy öregasszony. Egész életében beteg volt. Nagyon nagy beteg. Az ilyenek általában mindenkit túlélnek. Bár nem lehet túl szórakoztatónak nevezni az életüket, de minél jobban rettegnek a különféle betegségektől, annál szívósabban állnak ellent a halálnak. Szóval Margit is ilyen volt. Életének központi témája a betegségek voltak már legalább hatvan éve. De lehet, hogy több. Szóval Margit. Minden délelőtt eljött Szabó Máriához egy kicsit beszélgetni. Szertartásszerűen zajlottak ezek a találkozók. Egy kis tea, egy kis aprósütemény. Margit mély sóhajai. Szabó Mária, aki mindig is életvidám asszony volt, jókat nevetett Margit hipochondriáján és öregasszonyos allűrjein. Margit azonban nem haragudott meg rá. „Te mindig is olyan furcsa voltál” – mondogatta Szabó Máriának. Amikor meghallotta barátnője rémálmát, elsápadt. Azonnal keresett egy a sápadtságra alkalmas gyógyszert a táskájában. Csak úgy folyadék nélkül nyelte le. „Te Mária” – mondta. „Miért kell neked ilyenekkel foglalkozni?” – tette hozzá. Szabó Mária majdnem elnevette magát a helyzet abszurditásán. Az örök öregasszony oktatja őt, az élet szeretetére. „Miért nem egy papot kérdezel erről?” – mondta Margit. Szabó Mária legyintett. Papot? Milyet? Akiket ismert, azok már mind meghaltak. Ekkor pattan ki a nagy ötlet. Felhívta a lányát, hogy azonnal jöjjön érte, mert ki akar menni a temetőbe. Margit erre természetesen rosszul lett, mert ő a maga részéről utált temetőbe járni. De nem volt menekvés. Menni kellett. „Őrültség” – nyögte Margit a kocsiban. De egy novellahős joga őrültséget tenni. Sőt kötelezettsége. Különben unalmas lenne a történet. Tehát Szabó Mária kis különítménye megérkezett. „Most mit szeretne édesanyám?” – érdeklődött a lánya, aki már megszokta anyja szeszélyeit. Nem tudom. Valamit. Keressük meg. Szabó Mária elindult. Margit és a lánya utána. Egyszer csak megállt. Megvan. „Mi van meg?” – kérdezték.
Egy sírásót találtak. Szabó Mária egyenesen felé tartott. A sírásó nem lepődött meg. Hozzá volt szokva, hogy az ügyfelek néha érdeklődnek a sír fekvése felől. Azonban az idős hölgy kérdése egy kicsit elgondolkodta. „Halál?” – ráncolta a homlokát. „Nem tudom, hogy mi lesz velünk a halál után” – vallotta be. Egy kicsit gondolkodott. „Nincs szánalmasabb az öröklétre vágyódó emberi léleknél” – tette hozzá. És akkor? „Mást én sem tudok mondani” – vallotta be a sírásó. „De a sír fekvésére nem lesz panasza, arról kezeskedem” – vigasztalta Szabó Máriát.
Mert vannak helyek, ahol az emberi élet nagy igazságai radikálisan átértelmeződnek. Világegyetem márpedig nem létezik, csak mi találtuk ki, hogy legyen mivel szórakoztassuk magunkat.