Aztán egy harmadik, negyedik jött: ez is, amaz is rúgott egyet a kutyán. Mely talán nem is kutya volt már. Tán sosem volt az.
S jöttek sorra, s rugdosták azt a valamit; számolatlan jöttek, számolatlan rúgtak: abba, ami – talán – sose volt kutya.

Idegen*

  Amikor maga mögött hagyta a falut, valamint határban is túlhaladt a kopottas, sárral dobált, almazöld, csálé alumínium-falutáblán: azon, melyen ugyan még kibetüzhető volt, hogy “településnek vége” – ott (egy dombocska finom döccenetére) felbotlobb benne az emlékezet, s egy dalocskát röppentett feléje, csalókán.
  Ez lehetett az:

  Nem félünk a báránytól…
  Pedig az ha megkóstol –

  De lehet, hogy más röppent emlékezetére…
  Ahogy nem tudta érkeztekor, most se tudta – távoztában – hogy napnak mely szaka lehetne: furcsa idők jártak; emberfia nem igen tudhatta, hogy nappal lenne-e, avagy estele.
  Talán inkább nappal lehet; mégis…
  A téren egy fekete kutya feküdt. Azt figyelte; s hogy mi következik, mert mind az ember csak gyülekezett a közelben.
  Gondolta is akkor, hogy szomját csillapítani betér valami fogadófélébe. Néhány falat se ártana. Merthogy kifogyott élelemből is. Napok óta úton volt…
  Falnak vonalában feküdt az a kutya, úgy is lehetne mondani, hogy a fal tövében. Előbb semmi se történt. Nem sok.
  Csak érkeztek, érkeztek, a kutya meg csak ugyanúgy nyujtózott, nyujtózott a ház falánál…
  Aztán valaki – sietve belerugott. S kissé zavartan, távolabb ment, elé is állt a kutyának: majd égnek fordította arcát, mellén egybefonta karjait.
  De mintha véletlen került is volna útjába, s éppenség csak belebotlott… ha már ott volt! (Mint ahogy ott volt annak az eszkimó hegymászónak is az a Himalája. „Ott van; hát, én is ott akarok lenni!”)
  Ennyi elég. Nem?
  Nyilván, várta a hatást. Hogy a kutya mit szól? De az csak nyujtózott.
  Érkezett ekkor más a nézelődőkből.
  Aztán egy harmadik, negyedik jött: ez is, amaz is rugott egyet a kutyán. Mely talán nem is kutya volt már. Tán sosem volt az.
  S jöttek sorra, s rugdosták azt a valamit; számolatlan jöttek, számolatlan rugtak: abba, ami – talán – sose volt kutya.
  Előbb egyiküket kérdezte, majd azt s amazt:
  Mi ez?… Mit csinálnak?…
  És a válasz ilyesmi volt, hogy: nem is tudja; hát, ők nem is tudják,… hogy mi az; s mit csinálnak –
  Mért csinálják?
  Kérdezett tovább, mert érteni akarta ezeket, mielőtt még botját venné.
  Így tanultuk. Hangzott erről s amarról is. 
  S azokat is kérdezte: azokat, amelyek fehér vonalat húztak már maguknak a tér kövezetére, s amögött a festés mögött gyülekeztek; mintha szertartásra.
  Úgyis meg fog dögleni. Lehet, hogy döglött is már –
  Erre vette botját…
  Idegenként érkezett, idegenként távozik.

___________
  * A ház, melyet összekevertek c. (publikálatlan) szöveg változata