Talán szégyelli? Nem az a fajta. Mindjárt munkához is lát, nagy vehemenciával és hozzáértéssel kezd kutakodni a kukában, a magával hozott pálca segítségével. Valamit talált! Kíváncsi vagyok. Vajon mit? Körülnézett, majd félrevitte, akár a kutya a koncot és letette az agregátor mellé.

Tükörkép-pékröküT

Leparkolt a zaj a lakótelepen. Lassan mindenki hazaér a munkából. A parkoló komótosan feltelik, és az utakon a fények hosszúsága rövidülni látszik ebben a percben.
Megérkezett Laci. Az utca hajléktalanja, egy igazi túlélő típus. Meddig? Ki tudja. Fentről figyelem, és mégsem nézem le. Sajnálom? Talán. Tisztelem a mindennapos küszködését? Lehet.
Talán negyvenéves, de az is lehet, hogy csak harminc. Kortalan arca jellegzetes: ívelt orr, bozontos szemöldök, mélyen ülő szemek, nagy haj és valami torzó, amit szakállnak nem neveznék, még a legnagyobb jóindulattal sem. Általában erős ital és gyenge húgyszag öleli körül. Körülbelül 70 kg. Koszos farmer, edzőcipő, ami egy számmal nagyobbnak látszik, mindennek a tetejébe terepszínű dzseki.  Lehet, hogy katona volt, biztos nem juhász.  Ismerős, de lehet csak azért, mert naponta kétszer is elmegyek otthona mellett. Ami most és az elkövetkező években az alattunk lévő ABC aggregátora és az amellett levő konvektor-kivezető mellett van. Ez a két csúcsminőségű fűtésrendszer hivatott őt melegen és életben tartani, meg az állandósított kartonpapírok. Szegény páriát nem irigylem.
Körülnéz.
Talán szégyelli? Nem az a fajta. Mindjárt munkához is lát, nagy vehemenciával és hozzáértéssel kezd kutakodni a kukában, a magával hozott pálca segítségével. Valamit talált! Kíváncsi vagyok. Vajon mit? Körülnézett, majd félrevitte, akár a kutya a koncot és letette az agregátor mellé. Gyorsan megágyazott, két kartonlapot terített le alkalmi ülőhelyére, mert bizony olyan pici, hogy azon csak ülve lehet feküdni. A fekvés szóba sem jöhet, nem hinném, hogy álomfogóra szüksége lenne.
Megújult erővel ismét munkához látott. Hiszen a kuka színt mutatott!
– Jó estét! – kiáltok le az erkélyről. Nem hallja. Dolgozott, derékig hajolt a bányába és csak bányászott.
– Jó estét! – kiáltom hangosabban.
– Estét – jött mélyről a válasz.
Csak nem hagy nyugodni a kíváncsiságom. Mi lehet a lelet?
– Van valami? – kérdezem óvatosan.
Hirtelen kiegyenesedett, megkereste a hang forrását, majd haza sietett és leült az ágy szélére. Magához vette a „találmányát”, és óvatosan bontogatni kezdte. Gusztálja, akár a kártyajátékos a lapokat, pókerarc hiányában, csalódottsága rántja enyhe fintorba a bagólesőjét.
Féltette eddigi munkájának gyümölcsözőnek nem mondható gyümölcsét, ez tisztán látszott az űzött, vadszerű mozdulataiból.
– Csak egy fél vajas kenyér – tette hozzá halkan, szinte maga elé ejtve a szavakat.
– No fene, az nem sok.
– Nem, de mostanság… – és legyintett, akár a piaci árus, mikor valaki az üzletmenet felől érdeklődik. Már vártam, mikor kezd el siránkozni. Az a legyintés, olyan kofás volt…
– Igyekezzen, mert mindjárt besötétedik és akkor semmit nem fog látni! Mert én még világító kukát nem láttam. Gondolom, nem vetne jó fényt erre a fene-nagy jóléti társadalomra – vettem viccesre a témát. Lehet túl lőttem a célon? Kíváncsian vártam a válaszát. 
– Csak várjon, ami késik, az nem múlik. Megszívta a fogát és egy hegyeset köpött maga elé.
Majd felráncigálta farmerját, ami a nagy igyekezetben lejjebb csúszott, és egy darab madzaggal újra megerősítette tisztségében, horpasza alatt.
Igaza lehet, osztottam csattanós véleményét, ami késik… Megsajnáltam és eszembe jutott vacsorám, ami igencsak etette magát. Vittem neki két szendvicset, amit megfejeltem két szál cigarettával.
Az emberek óvatosan gyülekeztek körénk, néhányan nevettek, néhányan morgolódtak. Megalázva éreztem magam, talán sírtam is. Nem tudni miért, akkor az állatkert jutott eszembe, nagy tábláikkal „Felkérjük a kedves látogatókat, hogy az állatokat ne etessék”. Közelebb álltam Lacihoz. Majd a kisördögtől vezérelve azt mondtam:
– Látványetetés!
– És mi vagyunk a látogatók – mondtam csendesen, de látszott kicsit hangosabbra sikeredet. Elégtételt adott amint a kikerekedett szemek résnyire szűkülnek. Várták a folytatást. Vajon most mi következik? Biztosan mindjárt összemarakodnak! Óvatosan hátráltak az optimális „egérútig”. Jaj! Valaki belelépett a kóbormacskáknak kitett tejes tányérba, ami hangos roppanással jelezte hivatalának végét, lassan tejúttá változtatva a járdát.
– Miért nem néz a lába elé? Szerencsétlen állatok most miből esznek? – hallatszott ki a sokadalomból a kétség. Amire a kritikustömeg erősödő morajlása volt a válasz.
– Igen, „szerencsétlen állatok most miből esznek”?
– Szegények.
Elképzeltem, amint otthon mesélik a meleg szobában, milyen kétes alakokat láttak lent a ház előtt, és zsörtölődnek, mert nem tudják eldönteni, mi legyen a másnapi ebéd. Megpróbáltam a szemükön át nézni a világot, de csak a lelkük tükröződött benne.
Ami igaz, az igaz – védencemnek nem jutott el a tudatáig az előbbi közjáték.
Boldog. Megköszönte illedelmesen, majdnem kezet csókolt a kincsekért, Ő mondta így. Szégyelltem magam. Szégyelltem magam, amiért csak ennyit tudtam adni, de én most váltam, engem meg a barátaim etetnek.