Elengedni a mesterek köpenye szélét és önállóan lelkicselekedni?
A jó szakács tudja, hogy létezik szakácskönyv és szakácsmester, kezdetben talán használta is a könyvet, tanult is a mestertől, de azt is tudja, hogy a jó ételnek nincs receptje, csak pillanata, hangulata, lelkiállapota a szakácsnak.

nyitott tenyér

kedd, július 4., 2006.
Út

Te pedig azért olvasod, mert te is válságban vagy és mert számodra sem maradt más járható út, mint megvizsgálni, hogyan, miképpen tört az én, vagy inkább le a létről az én. Nem hiszem, hogy megérnénk azt az időt, amikor ismét a töretlent éljük. Mert még csak ott tartunk, amikor a beteg belátja, hogy beteg, de a felismeréstől a meggyógyulásig még nagyon hosszú az út. Főleg, hogy még azt sem tudjuk, egyáltalán meg akar-e gyógyúlni a beteg. Még csak a vizsgálódásnál tartunk, amikor okát keressük a légszomjnak, és ez csak az egyik legnyilvánvalóbb bajunk. Gyere hát velem, legyen ez a blog egy közös rendelő, ahonnan az orvos meglógott ugyan, sehol se találjuk, de, ha összetesszük a tudásunkat, erőnket, lehet, hogy bár a mellkasunkat nyomó malomkövet sikerül legurítani.

Milyen régen volt, sóhajtott Zsófi, mintha ezer éve, nem két éve, nem csak most, előbb. Letette térdéről a laptopot. Kinyújtózott. Fájt mindene, gyengének érezte magát. Undorodva ivott egy kis grapfruit levet. Megigazította fején a kendőt. Mindig jól álltak neki a turbánok, erős profilját hangsúlyozták. Még mindig szép vagyok, állapította meg, miközben lopva a tükörre sandított, mintha valami tiltott dolgot tenne. Csak tudnám, mi végre, mi végre. Nem akarok több kérdést, nem akarok sem kérdést, sem feleletet. Csak ülni akarok. Egy padon. Csak ülni.

A folyó sziporkázott. Mintha táncra keltek volna összes tündérei. Szitakötők cikcakkoztak a víz fölött. Álmosító csend volt. Zsófi egy padon ült. De már nem látta sem a szitakötőket, sem az álmosító csendben úszó folyót. Egész testével figyelt, nem kifele, nem befele, csak úgy. Tekintete sem nézett sem a folyóra, sem befele, a lélek hullámaira, hanem a szemén ült. Ha nincs az a nedves csillogás, halott szemnek tűnt volna. Az egyik szitakötő rászállt a padon nyugvó kezére. Zsófi elmosolyodott. Aztán nehézkesen felállt, elindult hazafele. Földig érő lenge szoknyája az utat seperte, ahogy lassan végighaladt a folyóparton. Piros folyó a szoknyám, körülölel engem, hanyatt fekszem benned, ringatóm, kedvesem, szavalta a folyónak. A folyó visszasuttogott neki.

Amint hazaért, bekapcsolta a számítógépet. Kávét főzött, töltött egy pohár vörösbort. Kényelmesen befészkelte magát az ágyba és találomra olvasgatni kezdte a blogját.

kedd, június 12., 2007.
Mester

"Az ember elindul egyedül és mindent egyedül kell végigcsinálnia. Jézus csak tanítómester, senki helyett nem tesz semmit. Nem vállalja a felelősséget a dolgaidért, csak nyitogat előtted azt, amit kell, utakat, szemeket, szíveket.
Mester. Mit rejt ez a szó? Valakit, aki szakmáját a legmagasabb szinten űzi. Ha magukból a mester tanítványaiból is nem lesznek a maguk idejében mesterek, akkor az a mester nem igazi mester, az az ő szakmai kudarcát jelenti. Ha a tanítványait nem képes megtanítani a maguk útját járni, önmaguk életének mestereivé válni, hanem a tanítványok őt kezdik utánozni, akkor az csak egy infantilis csőcselék lesz, soha nem lesz képes lélekben, tetteiért felelősségvállalásban felnőni, kiteljesedni. Akkor az nem fogja azt gondolni, ha ezt és ezt elkövetem, akkor tetteimnek ilyen és ilyen  következményei lesznek, hanem azt mondja, s akkor mi, ha vétkezem, utána megyek a templomba, a paphoz, meggyónok és Isten megbocsátja nekem bűneim, mert Isten jó, Istennek az a dolga, hogy jó legyen. És te magad? Képes vagy egyáltalán látni magadat? Megbocsátani magadnak? Elengedni a mesterek köpenye szélét és önállóan lelkicselekedni?
A jó szakács tudja, hogy létezik szakácskönyv és szakácsmester, kezdetben talán használta is a könyvet, tanult is a mestertől, de azt is tudja, hogy a jó ételnek nincs receptje, csak pillanata, hangulata, lelkiállapota a szakácsnak. Ugyanígy van mindennel, amiben az élet üti fel a fejét, ami az életben él, lüktet. Az ember Istent bezárja a vasárnapi templomba,  egyedüllétre kárhoztatja, nem hagyja élni  és csak akkor  rántja elő, amikor épp kedve szottyan rá. De az, akit ilyenkor előránt, az az egónak tálalt, fogyasztható Isten. Az egy Istent nem lehet előrántani. A vele való találkozáshoz el kell indulni a legkényelmetlenebb úton, hetedhét országon át, befele, önmagadba, ki kell állani a próbákat, le kell győzni a sárkányt, hogy megleld ragyogó hercegedet, hercegnődet."

Igen, így volt, mosolygott és a borospohár fölé hajolt. Mélyen beszívta a szúrós, fanyar illatot. Ezután engedtem el Gábort. Láttam, nem hisz nekem, de, mert szeret, ő is elenged. Muszáj volt hazudnom. Hogy találtam valaki mást. Ha megmondom neki az igazat, mellettem marad és csak megnyomorítom az életét. Vagy talán mégsem...

Gépelni kezdett. A billentyűzet könnyedén működött, összeszoktak már az ujjbegyekkel, szinte érezték már, mikor, hol kell leütődni.

kedd, május 13., 2008.
Szeretet

Semmi más nem volt, nincs,  nem lesz és nem számít, csak a szeretet. Nem magadért, nem a másikért, csak úgy. És mégis magadért, és mégis a másikért. A mindenkiben ott lakó szeretetistenért. Egész életemben kerestem. És míg kezemmel állandóan kapkodtam, markoltam, nem jöhettem rá, hogy a válasz a nyitott tenyérben van. Eleresztem ezt a blogot (is). Üdvözlettel, a Hercegnő.

   
    1 válasz: “Szeretet”
    Gábor
    2008. május 15., 14.32

Próbáltalak hívni. Tetszik, amit írtál. Remélem minden ok. Szeretlek. Írj!

Miközben szinte teljesen kopasz fejére turbánt csavart vörös kendőjéből, orra vonalát figyelte. Te vagy a hibás, fenyegette meg saját orrát, az a makacs vonal benned. A naptárra nézett. Ott virított május 15-e bekeretezve. A következő kezelés kezdete.

Csak a nyitott tenyér, csak a szeretet, dúdolgatta, miközben szoknyája a magas fűben susogott. A folyó sötét volt és nyugodt. Csak a nyílt áramlás, csak a csobogás.