– Meneküljünk! – kiáltott a sofőr, és nagy lendülettel a határőrök felé rohant. Szamuely hamar végiggondolta helyzetét, majd átlátva társa lépésének végzetes voltát kimért, de gyors léptekkel elindult a falu irányába. Az volt a szándéka, hogy ott majd talál valami rejtekhelyet, ahonnan kedvező alkalommal a határ túloldalára szökhet. Pár perc múlva kétségbeesett kiáltozást hallott, társát a határőrök elkapták.

A halál népbiztosa

– Gyorsabban elvtárs, ne kímélje a motort! – szólt oda a nyugat felé robogó gépkocsi utasa a sofőrnek. – Messze van még a határ?
– Ez itt már Csorna. – felelte a másik meglepődve a kérdésen, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a társa is pontosan tudja, hol járnak.
– Csorna...
A kérdezőnek eszébe ötlött egy emlék. Már látta a főteret, azt a főteret, ahol néhány hónappal ezelőtt hét akasztófát állíttatott fel, és ahol a város leggazdagabb polgárait küldte a halálba.
– Hely, de szép idők voltak! – sóhajtott fel, majd gondolataiba merülve tovább révedezett. Akkor még ő volt az úr, élet és halál ura, szavától rettegett az egész ország, legalábbis ami megmaradt belőle. Most meg fél még az egyszerű járókelőtől is, bujdosnia kell...
A jármű lassított, néhány vörös ruhába öltözött fegyveres fogta közre az autót.
– Megállj! Igazolják magukat!
A menekülő habozott. – Vajon ezek tudják-e már? – kérdezte magában. Tudta, hogy ha eljutott már ide is a nagy hír, akkor aligha érheti el a nyugati határt.
– Talán ellenforradalmárok! – szólalt meg az egyik vörös acsarkodva.
A kocsiban ülő erre megnyugodott. Ezek még nem tudják! Tompán, visszafojtott hangon megszólalt:
– Szamuely Tibor vagyok.
A vörösök erre hirtelen alázatossá váltak és tisztelettel néztek a rettegett népbiztosra.
– Elnézést a kellemetlenkedésért, mi igazán… – kezdte az egyik fegyveres.
– Hagyják el! – torkolta le Szamuely. – Nemsokára ti is sorra kerültök! – gondolta, de ezt inkább magában tartotta.
– Jó utat népbiztos elvtárs ! – Búcsúztak a vörösök.
Szamuely tudta, ha két napon belül nem éri el a határt, elveszett ember. Addigra mindenütt tudni fogják, hogy a kommün összeomlott, és a fehérek átveszik a hatalmat. Vagy ami talán még rosszabb a románok... Bár nem volt bizonyos abban, hogy a két ellenség közül melyiktől kell jobban tartania. Ismét a hét akasztófa jelent meg emlékezetében, és eszébe jutottak a megdöbbent, könyörgő csornai polgárok, akik nem hitték el, hogy csakugyan szándékában áll végrehajtani ítéletét. Büszkének is érezte magát, hogy mert határozni, és cselekedni. Hirtelen egy másik esemény villant be, egy májusi « kirándulás », mely során Abonyban és Szolnokon végzett tisztogatásokat. Nem bánta meg tetteit még most sem, pedig már látta, hogy minden elveszett. Abonyban egy elítélt a halála előtt ezt mondta : « Úrnak születtem, úrként halok meg ! » – Ez a gondolat szöget ütött Szamuely fejében. Ebben a pillanatban úgy érezte, jogos volt mind az, amit az arisztokrácia ellen tett, ebben a mondatban felfedezni vélte a « ellenforradalmár » elemek minden bűnét.
Miközben ilyen gondolatok foglalkoztatták, az automobil haladt tovább nyugat felé.
– Legjobb lesz, ha valahol Kapuvár környékén töltjük az éjszakát – mondta kedvetlenül a vezető.
Szamuely tartott egy kicsit ettől, de kénytelen volt belátni, hogy a sötétedésig hátralévő 2-3 óra nem lesz elegendő a határhoz való eljutásra.
Másnap alig haladtak néhány órát, és látszott már, hogy errefelé a vidék jóval felbolydultabb, mint korábban. Szamuely szinte biztos volt benne, hogy elérkezett ide Kun Béláék lemondásának és menekülésének híre, ezért sietni akart. A nap folyamán alig tartottak pihenőt, megállás nélkül robogtak a határ felé. A falvakban egyre több falragasz hirdette a kommün bukását, sok helyen a vörös zászlót már felváltotta a piros-fehér-zöld lobogó. Szamuely félt, hogy a fehérek elzárhatják a menekülés egyetlen lehetőségét... És akkor kifogyott minden tartalék üzemanyaguk, és nem is volt semmi reményük arra, hogy szerezzenek valahonnan.
– Hagyjuk itt az autót és menjünk gyalog! – szólt ingerülten Szamuely.
– Na de népbiztos elvtárs! (a megrögzött vörös naivan megtartotta utasa tisztségét még akkor is, amikor valójában azt már nem viselte).  Bajos lesz innen Bécsig elgyalogolni! Valahonnan szerezzünk inkább üzemanyagot!
– Ostobaság! És különben is háborús időket élünk, elégedjünk meg azzal, amink van!
A két ember megindult nyugat felé, érezték, hogy ide már nem ér el a “proletariátus” biztonságot adó hatalma, itt az emberek állandó küzdelemben álltak az osztrák határőrökkel és a vörösökkel.
– Még szerencse, hogy az egyenruhánktól eltekintettünk erre a kirándulásra! – vélekedett a sofőr.
– Nem jutunk ki innen! – kiáltott indulatosan Szamuely, majd kétségbeesetten tekintett nyugat felé. Futólépésben mentek tovább, még mintegy 3-4 órájuk volt sötétedésig, az alatt akár Ausztriába juthattak. Két óra gyorsított menet után elértek Savanyúkútra, az egyik határállomásra. Kissé kifújták magukat a megerőltető hajsza után, ám ekkor egy kiáltás törte meg a csendet. Összerezzentek.
– Meneküljünk! – kiáltott a sofőr, és nagy lendülettel a határőrök felé rohant. Szamuely hamar végiggondolta helyzetét, majd átlátva társa lépésének végzetes voltát kimért, de gyors léptekkel elindult a falu irányába. Az volt a szándéka, hogy ott majd talál valami rejtekhelyet, ahonnan kedvező alkalommal a határ túloldalára szökhet. Pár perc múlva kétségbeesett kiáltozást hallott, társát a határőrök elkapták. Szamuelyt alig érdekelte kísérőjének sorsa, most csak saját bőrére gondolt. Ahogy beérkezett a faluba fehér gárdisták vették körül és megállították. Szamuely tisztában volt vele, ha felfedi kilétét, azzal saját halálos ítéletét írja alá. Annyi ember kivégzése után most érezte, saját magával is meg kell tennie ugyanezt.
– Szamuely Tibor vagyok.
– Gyilkos! Hazaáruló! Gazember! Terrorista! Átkozott bolsevik! – kiáltozták erre a fegyveresek bőszülten. Az egyik katona ráfogta fegyverét, mire Szamuely is előkapta revolverét. A katona hidegvérrel célzott, és még mielőtt Szamuely ellenállhatott volna, elsütötte puskáját. A volt népbiztost a halántékán érte a golyó, a következő pillanatban már tehetetlenül fetrengett a földön. A fegyveresek körülfogták a sebesültet és némán, mogorván néztek rá. Néhányuk arcán csekély részvét látszott, mások érzéketlenül figyelték a halál népbiztosának vergődését. Végül az egyik férfi, aki eddig kissé félrehúzódva figyelte az eseményeket a katonák közé lépett és közeledett Szamuelyhez:
– Hallod-e te, kommunista! Megvetem fajtádat és elítélem azt, amit ezzel az országgal tettetek. De igaz katolikus pap vagyok és a halálban mindnyájan egyenlők vagyunk. Ha meg akarod bánni gyalázatos bűneidet, rendelkezésedre állok.
– Nincs mit megbánnom – felelte halk, de határozott hangon Szamuely. Erre a katonák ismét gyalázkodtak, majd egyikük rugdosni kezdte a sebesültet. Ekkor a többiek is rávetették magukat, kemény ütések záporoztak félholt testére. Ebben a végzetes pillanatban Szamuelynek az abonyi elítélt alakja rémlett fel és agyában csodálatos világosság támadt. Halk, elhaló, de tisztán érthető hangon rebegte:
– Gazembernek születtem, gazemberként halok meg!