Jaj, nagyon szellemes vagyok így a halál küszöbén, csak mernék már ugrani, mert kezd hideg lenni… ott nem lesz hideg, ahová megyek… De hová is megyek?

A lányok csak furán, ellenségesen méregették, nem mert odamenni az egyik – udvaron álldogáló – csoportjukhoz sem. A fiúk sem voltak kedvesebbek, nem piszkálták, csak füttyögettek neki, egymásnak suttogtak és olyan furán néztek rá... Amikor idősebb lett, akkor kezdett rá így nézni az apja.

Olga félrehajtotta a csipkebokor ágait, amelynek árnyékából kibontakozott a zöld tetős kis ház. A ház előtt most is el volt sepregetve, az oldalához támaszkodó kis kert kigazolva. Az első új hagymák már kidugták a fejüket a földből, a tulipánok pedig hivalkodva forgatták sárga fejüket a nap felé. Pár nap és kinyílik az orgona – töprengett Olga. Azt nagyon szerette. Az illatát, amely a környező házakat is belengte.

Odalépett a kőhöz. Kivette a zsebkendőt. A másik felével, amelyet nem koszolt össze megtörölgette nedves fejét. Jó lenne egy zuhany. Visszatette a zsebkendőt. A szeme egy gyíkra tévedt, amely a kémény falának támaszkodva sütette hasát a napon.

Az ember eszméletlenül sok pénzt kidob az ablakon. Ami kell, az kell, nem vitás. De egy kis ésszerűséggel komoly pénzeket spórolhatunk meg. Nem mintha! Nem azért. Egyszerűen jobb az ember lelkiismerete. Százas izzó? Minek, még azért nem vagyunk vakok.

A felismerés, hogy elfelejtettem kikapcsolni a mobilom, egy szempillantás alatt szublimálja a jókedvemet. Ez az átkozott készülék ott lapul a zsebemben, és bármelyik percben megszólalhat. Két kézzel fogom a nyeletlen táblát, a kamera az arcomba nyomul. Hogy veszi az ki magát, ha két vers között lehúzom a kesztyűmet, előkaparom a mobilom és kikapcsolom? Ki van zárva, hogy megtegyem.

Nem bánta, hogy panel. Szerette ezt a doboz-érzést. Gyakran mosolyogva gondolt úgy rá, hogy lakása egy doboz, és ő magára húzza a tetejét. Odabent jó. Ma azonban legszívesebben önmaga elől is menekült volna.

Azonnal észrevettem. Ott feküdt, az ágy közepén, egy ócska rongyba bugyolálva. Először azt hittem, valami állat. Egy nyest például, valahogy beszökött a szellőzőrendszeren át és idelent talált menedéket. De kitisztult a látvány és minden világos lett.

Akár egy heroinfüggő, aki gyógykezelésre szorul, és elvonókúrát erőszakol magára. Egyszerre vagyok a díványán friss adagjáért őrjöngő, testének parancsolni képtelen drogbeteg, és a józan orvos, aki szakértő szemmel nézi végig leszíjazott páciense vergődését és a terápia lépéseit szigorúan betartva, a gyógyulásig próbálja segíteni. Nézd ezt a fiút, mondom magamnak, már megint a magasba dobálja verítékben fürdő testét, véresre harapott öklökkel követeli az emberhúst, a legveszedelmesebb kábítószert, amit csak ismerek.

Tehetetlenül vergődök, sokat sírok, sírdogálok. Látom magam kívülről, és igazán nevetséges az egész. A gyerekes akarat, a sírástól felpuffadt, eltorzult arc, szétfolyt szemfesték – szánalmas.

Te jó ég, mit csinálok? Tetszeni akarok? És ugyan kinek? Saját reakciómtól még idegesebbé válok, amitől pedig már nevetnem kell. Nem természetesen. És most már muszáj sejtelmesen belerévednem az előttem lévő forgatagba, különben akár bolondnak is nézhetnek, teljesen jogosan.

Ma megpróbálja! – határozta el magát egy nap az iskolából hazafelé menet. Odasétált a kerítés sarkához, majd megállt. Kutya sehol. Közelebb sétált. Kutya még mindig sehol. A kutya nem volt ott! Örült, mert közelebb mert menni, büszke volt magára, de hát a kutya nem volt ott, és emiatt csalódott. Biztos sétáltatják. A néni nem szokta elvinni, de néha eljön érte egy középkorú, nagy hasú férfi, bizonyára a fia, ő szokta elvinni a fekete óriást pórázon.

Ha minden igaz, kiadják a verseskötetét. Erről még senki sem biztosította, de ő tudta. Hiszen olyan remekmű! Meg se fordult a fejében, hogy más nem tudja, milyen hosszú úton jutott el idáig, nem érti, mekkora dolog, hogy végre befejezte.

Először a pályaudvar kormos szemetét takarította fel, majd a gyár füstös kéményeit törölgette tisztára. Útközben a park fáit szabadította meg a rájuk rakódott portól. Közben nem feledkezett meg a kóbor állatokról sem, kutyusok és cicák között osztotta szét reggelijét.  Így haladt épületről épületre, utcáról utcára. S, mintha tavasszal a határban a búzát vetné, dalban szórta szét szeretetét.

Zseniálisak vagyunk cimborám. Csak szólunk a Pócsiéknak, biztos segítenek, és máris vége lesz ennek a nélkülözésnek.     – Azok bizony – mondta Bereczky elégedetten.     – Viszont… – hezitált Józsi elég sokáig –, az szerinted, nem baj, nos, hogy elméletileg mi is a nyugdíjpénztártól kapjuk a gázsit?     – Az nem számít. A negyven éves, kemény munkába belefáradt rokkantnyugdíjas az teljesen más, ezt mindenki tudja – fojtotta el a kételyt csírájában Bereczky.

Egy vékony, sápadt ember topogott be kissé fáradtan. Nagyot tüsszentett az orrába ragadt portól, majd kezével vonakodva megtörölte orrát. Dolga végeztével szipogott még egy kicsit, majd óvatosan a teás kancsó irányába oldalazott a szűkös térben.

Herédi Péter úgy volt ezzel a pénzzel, ahogy az ő helyében talán mások is. Ha a vártnál kevesebbet talál a borítékban, elkeseredik, mint a szabó, akinek muszáj elkészülni a ruhával, de nincs elég anyaga hozzá. Ám, ha a rendelésből visszamarad felesleges anyag, minden szabó eljátszik a gondolattal, mi mindent lehet csinálni a maradék szövetből. Olyasmit, amit nem a vevők kérnek, nem azok kényes ízlése, hanem saját elképzelése szerint készül.

Ökölbe szorította kezét. E pillanatban nem csupán kívánta, látta is már lelki szemei előtt a szabadságot. Körülírhatatlanul és mégis élesebben, határozottabban, mint ahogy a telep szélén labdázás közben maga elé képzelte.

Aztán egy harmadik, negyedik jött: ez is, amaz is rúgott egyet a kutyán. Mely talán nem is kutya volt már. Tán sosem volt az.S jöttek sorra, s rugdosták azt a valamit; számolatlan jöttek, számolatlan rúgtak: abba, ami – talán – sose volt kutya.

Összeverődött már jó pár várakozó, régen jöhetett a troli. Ismerőst nem láttak. Egy kissé odább egy ferences barát ácsorgott, két iskoláskorú fiú és egy kislány kuncogott rajta. Egy nagyon kövér néni a megálló üvegkalitkájában gubbasztott, a megálló elején egy gyalogrendőr a menetrendi táblát silabizálta. Guszti bácsi és Irma néni közvetlen közelében, szintén a megálló végében pedig egy fekete hajú, magas, karcsú, fiatal nő várakozott.