– Úgy kell neked, te híres. Tudod, valójában miért álmodtál ilyen lidérceset?
– Tán Cilleire gondolsz? Vagy Garai nádorra?
– Frászt!
   Mátyás visszaült az ágy szélére, és tátott szájjal várta a választ.
– Hát akkor?
– Azért, édes felséges uram, mert ez a jutalmad.
– Jutalmam?
– Igen. Azért, mert tegnap megint megcsaltál.

Mátyás király Álomországban

   Egy tavaszi éjszaka Mátyás király rosszul aludt. Álmában csapkodott, hörgött, a fogát csikorgatta, kiabált.
   Beatrixot felverte az ordítás. Dühösen hátba vágta Mátyást.
– Ébredjen felséged! – ripakodott rá.
   A király oldalára fordult, felült. Megdörzsölte a szemét.
– Ki az, mi az?
– Hörögsz, csapkodsz, üvöltözöl. Mi lelt?
– Szörnyű rosszat álmodtam – dünnyögte a király félálomban.
   Félrehúzta a baldachinos ágy függönyét, tüzet csiholt, gyertyát gyújtott.
– Az álmodtam, hogy egy nagy téren ácsorgok rengeteg magammal. Kérdem a mellettem állókat, micsoda hely volna ez? Csodálkozva néznek rám: hát nem tudod? Ez a Kossuth Lajos tér.
– Kossuth? Az meg kicsoda? – fintorgott Beatrix.
   Mátyás király állát vakargatta.
– Sajnos én sem tudom. De valami nagy embernek kell majd lennie, ha már álmomban egy akkora tér viselte a nevét.
   Beatrix fitymálóan közbevetette:
– Persze, ti magyarok mindig csak magatokra gondoltok. Még véletlenül sem jutna eszetekbe valami normális nevet adni egy közterületnek, mondjuk Spagetti vagy Nápolyi térnek elnevezni.
   Mátyás csak legyintett, kiszállt az ágyból, és föl-alá kezdett járkálni.
– Szóval, ott szorongok a sokaságban. Örülök, hogy senki fel nem ismer. Álruhát öltöttem ugyanis tüntetőleg. A tömeg zúg, szép színes zászlókat lenget. Az emberek ruházata rém furcsa, kopottas, fura szabású.
– És a hölgyek – érdeklődött a királyné – milyenek voltak?
– Nincs mit irigyelned – nyugtatta meg Mátyás király. – Nos, egyszer csak odább ismerősök tűnnek fel. Olyan katonafélék. Nyomulnak felénk. Hahó, ez a Fekete Sereg! Óvatosan integetek nekik, nehogy leleplezzem magam. Ők mégis észrevesznek, csak úgy durrognak az üdvlövések. Nagyon meghatónak találom az egészet. Hamarosan folynak is a könnyeim. De aztán a torkom kapar, köhögök és tüsszögök. Valami csípős büdös felhőtől fulladni kezdek.
   A király fogta a miskakancsót, töltött magának egy kupával a borok királyából, ivott egy kortyot.
– A reneszánszra! – mondta. Ivott megint. – A humanizmusra! – emelte ismét a kupát, és felhörpintette az egészet. Töltött még egyet, nyújtotta a királyné felé.
– Nem kérek. Túl erős nekem – rázta meg a fejét Beatrix.
   Mátyás erre kiitta az egészet Beatrix egészségére, és még akart tölteni, de a bor elfogyott.
   Kiszólt az ajtónállónak, szaladjon a pincébe, és töltse tele a miskakancsót.
   Az hamar jön vissza, jelent:
– Nincs már, felség.
– Milyen van?
– Rizling.
– Miféle?
– Rajnai.
– Ah, rajnai? Ez nagy baj. Na indulj, hozz mégis egy keveset!
   Az ajtónálló térült-fordult a borral, töltött a királynak. Mátyás ivott egy kortyot, savanyú képpel cuppantott egyet, majd folytatta álma elmesélését.
– Nos, fulladni kezdek, mint mondtam. Akkor ez mégsem a Fekete Sereg! Inkább poroszlók! Na de ellenem, ellenünk? És mindenki csak fut szét? Látom, mellettem végre van egy magyar vitéz, olyan, mintha Kinizsi seregéből való lenne. Ennek buzogány van a kezében, markolja erősen. Na, majd ő megmutatja nekik. És erre mit ad Isten? A vitéz elkezd beszélni, csak beszél, beszél bele a buzogányába. Kérdem, kicsoda kelmed? Tán udvari bolond? Nem, riporter vagyok, mondja. Az udvari bolondok, azok ott benn vannak a Házban. Éppen fanfárok hangjára vígadnak – teszi hozzá sebtében –, és iszkol el a fojtogató füstben.
   A király köhécselt, torkát köszörülte.
– Attól tartok – fordult ismét Beatrixhez –, megint III. Ferdinánd áskálódik. Netán a kolozsvári bíró lihegett kicsinyes bosszút? De mégsem! Podjebrád György forgat valamit a fejében ellenem. Ezért álmodtam a rémálmot. De ez sem lehet, ő már évekkel ezelőtt megtért őseihez. Miatta, hah, nem állhatunk még álmomban sem ilyen csehül!
   Beatrix bólogatott, és kárörvendően megjegyezte:
– Úgy kell neked, te híres. Tudod, valójában miért álmodtál ilyen lidérceset?
– Tán Cilleire gondolsz? Vagy Garai nádorra?
– Frászt!
   Mátyás visszaült az ágy szélére, és tátott szájjal várta a választ.
– Hát akkor?
– Azért, édes felséges uram, mert ez a jutalmad.
– Jutalmam?
– Igen. Azért, mert tegnap megint megcsaltál.
   A király a vállai közé húzta a fejét. Kutatott emlékeiben. Eszébe jutott az a bizonyos eset, Vértes belsejében, majd utána a látogatás Budán. „Aha, akkor az ősz Peterdi gerjedt bősz haragra, és átkozott el. De nem, ez kizárt. Nem ilyen embernek ismertem meg. Különben is szörnyű régen volt az eset.”
   Felemelte a mutatóujját, ide-oda mozgatta az arca előtt, mint a pityókás férjek, amikor valami okosat akarnak mondani.
– Ó, az a szép molnárlány! De az nem tegnapi eset. Van annak egy hete is – válaszolta Mátyás a lábát lógázva.
– Úgy, szóval elismered? De azért ne érezd magad felmentve! És el se bízd magad!
   Mátyás király hümmentett, rábólintott.
– Meglásd, fog még téged ennél szörnyűbb rémálom is gyötörni – folytatta Beatrix a jövőkép felvázolását.
– Úgy? És mikor? – vonta fel a szemöldökét.
– Amikor legközelebb megcsalsz.
– Hah, és mi lenne az a rémálom?
– Te leszel a császár Álomországban.
– Én? Jó nekem a valóságos magyar királyság. Egymilliárd dukát aranyért nem adnám! Még hogy császár Álomországban! Hogyisne! Inkább hű maradok hozzád, megfogadom.
   Mikor utóbbit mondta, azért megvakarta a fejét, nem elhamarkodott fogadkozás-e ez. „Hátha nem is lesz olyan szörnyű az a rémálom. És akkor botorság lenne egy kínálkozó gáláns kalandot elszalasztanom! Azért jó lenne előbb tanácskozni csillagászommal.”
– Szóval császár lennék Álomországban?
– Bizony. És még sok szép libát is kapsz a hálás néptől ajándékba. Megsüttetheted magadnak őket a beiktatási lakomára.
– Eddig nem is hangzik rosszul – mondta a király. – Még a címerembe is felveszem a libát, jól mutat a fekete holló mellett.
   Magában ezt gondolta: „Semmi kockázat, megcsalhatom nyugodtan.”
– Na, most figyelj! – emelte fel ujját Beatrix. – A nép előbb-utóbb számon kéri rajtad az igazságot, a te húsodat és bőrödet követeli! Persze, nem biztos, hogy megsütnének. Meglehet, csak zöldséggel lében készítenének el, finoman fűszerezve, ebédre – csettintett nyelvével Beatrix.
– Azért nem oda Buda! Igazságnak márpedig lennie kell, sőt van is! – szögezte le Mátyás király, és nyomatékul rácsapott az éjjeliszekrényre.
– Ugyan hol? – kérdezte Beatrix csípősen.
– Hol, hol? Nem is a rajnaiban!
   Ekkor kopogtak. Az ajtónálló lépett be.
– Felség, mégis csak akadt a pincében a borok királyából. Egy egész cinkotai iccével hoztam, íme.
   Mátyás félretolta a rizlinges kupát.
– Tölts! – parancsolta.
   Beatrixban még mindig ott mocorogott a kérdés:
– Szóval, hol lenne az igazság?
– Igyál, és megtudod.
   Beatrix kortyolt egyet a tokajiból.
– Nem is rossz – mondta nyájasan. – Kérek még.
– Szóval engem készítene el magának ebédre a nép a libák helyett. Zöldséges lében! – tért vissza Mátyás király a jövendölt rémálomhoz.
   Beatrix a bortól kipirulva így szólt:
– Így igaz, és mint Álomország császára már elfutni sem tudnál a nép elől, ha ott leszel becsinálva.
   Mátyás nem válaszolt. Átsietett a csillagvizsgálóba …