Aztán talált még a családi táskában három doboz cigarettát, két mosdószappant. Beraktuk egy nejlonzacskóba. Kezembe vettem, végigmentem a kocsisoron, majd egy út menti fa árnyékában megálltam. S ahogy jöttek felém a Daciák, integettem nekik. Megvételre kínáltam a portékát. Egy Moszkvics lassított, majd megállt. Vezetője a nyitott ablakon – Eladó?

Mizéria

Három nap óta hallom: majd holnap. Három nap óta veszteglünk a benzinkút és a vasútvonal közötti füves tisztáson sátorban, víz és benzin nélkül. Három nap óta hitegetnek bennünket, hogy holnap reggel tankolhatunk. Vannak itt mások is: trabantos németek, hangoskodó csehszlovákok, szomorú lengyelek. Közös a sorsunk, de nem beszélhetjük meg, nem értjük egymás nyelvét. Azt látjuk, hogy hol unatkoznak, hol háborognak, akárcsak mi.
Jancsi, a fiunk múlatja az időt, bogarászik: szarvasbogarat talált, azt terelgeti egy hosszú fűszállal. Mi, a feleségemmel hol beszélgetünk, hol veszekszünk: kiürült az erszényünk, csak annyi pénz van benne, ami tíz liter benzinre elég.  Valamit tenni kell! Hogy hazajussunk. De mit? Álljunk be ismét az autósok közé? Már háromszáz méteres a kocsisor a benzinkút előtt, és csak akkor mozdulnak, ha valamelyik román Dacia kigurul a sorból.
– Torkig vagyok a hitegetéssel! – lázadozik a feleségem.
– Vigasztalódj: én is.
Jancsi nem tart velünk, játszik, és játszani akar.
– Kártyázni szeretnék. Elhoztátok? – kérdezi.
Szemrehányóan válaszolok:
– Van kedved kártyázni, amikor ilyen bajba kerültünk?
– Jó, akkor sportoljuk. Elhoztátok a zsebsakkot?
– Otthon hagytuk.
– Akkor rajzolok ide egy sakktáblát – máris a kezébe vesz egy görbe, vastag gallyat, és lehajolva húzza, húzogatja a vonalakat. – A négy sarokra sörösdobozokat állítok, ezek lesznek a bástyák. Az üres flakonok királyi szerepet kapnak, a colásüvegeket meg a vezérek helyére állítom – mondja hamiskásan mosolyogva.
– Szemétből királyi figurák? – kötözködöm komolyan.
– Miért ne! Voltak és most is lehetnek olyan királyok, vezérek, akik szemétemberek – keményen koppannak a szavai.
– Kikre gondolsz: a zsarnokokra, a tehetségtelen bábokra, puhatestű gerinctelenekre? – kajánkodom.
– Mindegyikre – aztán felállítja a literes flakonokat egymással szemben. – Királyi felség! – komédiázik bazsalyogva. – Elnézést kérek, jobb helyet, simább kockát nem tudok biztosítani.
– Melyik a sötét király? Itt mindkét flakon fehér – akadékoskodom továbbra is.
– Kicsire nem adunk – legyint jobb karjával.
– Nincsenek se csikók, se futók, a gyalogságról nem is beszélve.
– Nem szép tőled, hogy a kákán is csomót keresel.
– Itt nincs se káka, se csomó, se benzin.
– Nincs, nincs! Itt semmi nincs, csak vita, széthúzás – válaszol a fiam indulatosan. – Csak unalom van.
– Hagyjátok már abba, idegesít ez a szalmacséplés! – vág közbe a feleségem. – Inkább találjatok ki valami értelmes dolgot.
– Új „üzemanyagot” találtam ki: elővesszük a vontatókötelet, odakötjük az első tengelyhez, én beülök, kormányozom a kocsit, ti pedig húzzátok a határig.
– Barmok vagyunk mi? – replikázik a feleségem.
– Hát ha nem akarod húzni, akkor toljad, mint a gyerekkocsit. Az a fontos, hogy előremenjen.
– Ennél okosabbat is kitalálhattál volna – mondja rosszallóan a nejem.
Jancsinak felvillant kék szeme, arra gondolt, hogy megtalálta az okos megoldást:
– Van egy ötletem: benzint kell szereznünk.
– Feltaláltad a csőben a lyukat – élcelődöm vele.
– Figyeljetek! – folytatja Jancsi. – Mennyi kávénk van?
– Egy csomag, huszonöt deka – válaszolt az anyja közömbösen.
Aztán talált még a családi táskában három doboz cigarettát, két mosdószappant. Beraktuk egy nejlonzacskóba. Kezembe vettem, végigmentem a kocsisoron, majd egy út menti fa árnyékában megálltam. S ahogy jöttek felém a Daciák, integettem nekik. Megvételre kínáltam a portékát. Egy Moszkvics lassított, majd megállt. Vezetője a nyitott ablakon – Eladó?
– Nem.
– Akkor miért integet?
– Elcserélném – benzinre.
– Benzinmizéria van  – a fővárost kivéve –, az egész országban – Amit csinál, szabálytalan; ha lestoppol egy párttitkárt, beköpi a rendőrségen – felhúzta az ablakot, és elrobogott.  
Csak jöjjön, legalább a szemébe vágom ezt a felelőtlenséget. Továbbintegetek, kétségbeesve, egyre gyorsabban lobogtatom a zacskót. Rám se hederítenek a száguldó úrvezetők. Végre lassít egy Dacia, megáll, kilép belőle egy magas, széles vállú rendőr. És tört magyarsággal megszólal:
– Mit csinálni itt?
– Integetek – válaszolom látszólagos nyugalommal.
– Integet?
– Igen – és mutatom a módját, hátha ezt jobban megérti.
– Rosszul van?
– Á… dehogy.
– Itt tilos integetni. Zavarja a forgalmat.
– Één…?
– Engem is megállítani.
– Aki akar, megáll, aki nem – nem, megy tovább.
– Mér integet? El akarja adni a portéka? Kereskedni akar. Engedély nélkül?
– Kereskedni…? Dehogy. Cserélni akarok. Benzinre.
– Ott a benzinkút, vegyen!
– Az a baj, hogy nincs.
– Baj? Nálunk nincs baj! Ez egy gazdag ország – baj nélkül.
– Azt hiszi?
– Nem lenni vallásos. Mi nekünk van igazi vezérlő csillagunk, és az itt lakik a földön.
– Csillag van, sok – az égen, de benzin nincs. Nem tudunk hazamenni.
– Nem-e? Bilincs van lábán? Nem tud szabadon mozogni?
– Mozogni mozoghatok, de…
– Nincs de, szabálysértés csinál, megbírságolni. Fizetni…!
– Nincs pénzem – válaszolom kurtán, és kifordítom nadrágom mindkét zsebét.
– Akkor a törvény nevében lefoglalni a bűnjeleket – azzal kirántja kezemből a nejlonzacskót. – Indulni haza. Mehecc.
Én csak ámulok, állok, mintha gyökeret eresztett volna a lábam.
– Lódulj! Mire várni?
– Papírra, igazolásra, hogy lefoglalta a portékámat
– Nesze! Itt az igazolás – kiáltotta, és olyan erővel vágott pofon, hogy csillagokat láttam.
Vonatfütty hasított bele a levegőbe. Elszáguldott mellettem a szerelvény, és kegyetlenül zakatolta: ne-sze… ne-sze. Még akkor is zúgott fejemben, amikor messze járt a szerelvény. Fájt, lángolt az arcom, köptem egy nagyot, véreset. „Rohadt! Szemét! Egyenruhába bújtatott idióta – gondoltam magamban, aztán elindultam, vissza a vad kempingtáborba.
  Feleségem csalódottan és kérdőn nézett rám. Először a fiam szólalt meg:
– Hol a zacskó?
– Elvette egy szemét rendőr.
– Hagytad?
– Mi mást tehettem volna?!
– Lekevertél neki egyet?
– A hatóság emberének…?  Ő viszont megütött. Úgy, hogy szikrázott a szemem.
– Borzasztó – szörnyülködik a feleségem.
– Én visszaütöttem volna – hősködik a fiam.
– Könnyen beszélsz… itt a szemétdombon. De ott, szemtől szemben a kisistennel…
Könnybe lábad a feleségem szeme.
– Most mi lesz velünk? Se kávé, se szappan, se benzin – leroskad a fűre, és keservesen sír.
Jancsi odalép mellé, megsimogatja a haját:
– Ne sírja, anya, hazamegyünk. Benzinre cserélem a farmerom
Új vonat robog el a mellett az út mellett, ahol Bem tábornok lovasai menekültek a kozákok gyűrűjéből. Nekik sikerült, a szabadság énekesének, aki a kukoricaföldön futott egyedül, neki nem. Ledöfte egy dzsidás.
Odaléptem a „sakktáblá”-hoz, és teljes erőmből belerúgtam a szemétkirályba. Elrepült néhány méterre. Mi meg maradtunk. Belekapaszkodtunk – gondolatban – a reménybe: majd holnap, igen, holnap, ha hasad a hajnal, ha fölkel a nap, a mi napunk, talán akkor elindulhatunk.