Edinát tíz kilós bőröndjével nincs ki segítse, nincs több kezünk, amolyan bőrönd-toló-szekér sincs, vagy lehet hogy van, csak nekünk nem jutott. Biztos ezt is Nagy Vezérünk rendezte így, jegyzi meg Bandi. Ez már a beharangozott Aranykorszak. Minden nap bemondja a TV, ha kikapcsolod, akkor a rádió, ha azt is kikapcsolod, látod kiírva jó nagy betűkkel. Ha olvasni nem tudsz, látod mindenütt az óriási fényképet, el ne felejtsd, ki csinálta, és csinálja most is. Az Aranykorszakot. Ha úgy teszel, mintha nem láttad volna, akkor is számon kérik, iskolában versek, munkahelyen minden értekezlet erről szól. Megoldhatatlannak tűnik az előrehaladás. Itt a reptéren is.

Megkönnyebbülés

Kolozsvár–Bukarest vonaton, augusztusi hőségben. Nyugat helyett dél-kelet felé indulunk. Repülni csak Bukarestből lehet. Csomagunk négy bőrönd, ebből kettő húsz és két kisebb pontosan tíz kiló. Gyereknek csak ennyi jár. Plusz súlyt nem vihetünk, ráfizetéssel sem. Napokig mértem, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés. Mázlink van, nem kell meleg holmi, nyár van, meg a gyerek úgyis kinő mindent. Szelektáltunk. Lenulláztuk a tárgyakat.
    Edina csendben rajzolgat, Dóri felmászik a szakadt műbőr ülésre, de csak azért, hogy onnan azonnal lemásszon. Születésnapján fogunk leszállni Frankfurtban. Az lesz a születésnapi ajándék. Nem tudja mi az, hogy Frankfurt, születésnap. A két évesek nem tudnak számolni. Még kettőig se. De ő tud, mutatja is gyakran két kicsi ujjával. A vonaton még van plusz csomagunk, itt senki se számolja, méri.
    A taxis segít a cipelésben a repülőtér bejáratáig. Gyerekkocsit nem vihetünk, az nem jár. Dóri sem. Nyafog, hogy fáj a lába. Ez csak a járásra vonatkozik, mert futkorászni azt tud, úgyhogy nagy baj nincs vele. Baj velünk van, mert Dórit nehéz cipelni, meg a csomagokat és ott van Edina is. ő tud járni, sőt szeret is. Az ő tíz éve tíz kilót ér. De minek is érne többet, ezt sem bírja vinni. Nincs görgős bőrönd, korán születtünk, eldobható pelenkánk sincs, rossz helyen születtünk. Dóri sír, értelmetlen számára a járás, egyik láb a másik után, amikor azt sem tudja miért. Látható célokat akar. Most mi sem látjuk, csak amit magunk után hagytunk. Edina kotorászik a plusz csomagban, tudja, csak az marad neki, amit most magával visz. Trikója alá dugja a hamisítvány Barbiet, meséskönyvet. A vékony felső nem tartja meg a csempész kincseket, így most már ő sem akar járni, ráül a bőröndjére, magához szorítja a zsákot, nem mozdul, és nem néz senkire.
    Nekem jut egy húsz és egy tíz kilós bőrönd, három darab kézipoggyász. Dórit apja, Bandi viszi ölben, a másik kezében húsz kilós bőröndöt, zacskóban cumis üveg, bugyi, pelenka, harisnya, babakrém, nadrágok, plüss mackó, baba. Edinát tíz kilós bőröndjével nincs ki segítse, nincs több kezünk, amolyan bőrönd-toló-szekér sincs, vagy lehet hogy van, csak nekünk nem jutott. Biztos ezt is Nagy Vezérünk rendezte így, jegyzi meg Bandi. Ez már a beharangozott Aranykorszak. Minden nap bemondja a TV, ha kikapcsolod, akkor a rádió, ha azt is kikapcsolod, látod kiírva jó nagy betűkkel. Ha olvasni nem tudsz, látod mindenütt az óriási fényképet, el ne felejtsd, ki csinálta, és csinálja most is. Az Aranykorszakot. Ha úgy teszel, mintha nem láttad volna, akkor is számon kérik, iskolában versek, munkahelyen minden értekezlet erről szól. Megoldhatatlannak tűnik az előrehaladás. Itt a reptéren is. A bemondó valószínű románul szól, talán angolul is. Nem értem. Okleveles angol tanárnő. Voltam. Az oklevél megvan, de mi haszna. Mi haszna lesz.  
    Bandi leteszi Dórit, szusszanna. Dóri nem engedélyezi, ezt visítással jelzi. Toporzékol, ha lábait járásra használná, már a vámnál lennénk. Szemrehányó tekintetek kísérnek, miért nem veszik fel azt a szegény fáradt gyereket! Szegény fáradt gyerek az ordításban fáradhatatlan. Felveszem, de az nem elég jó, mert én csak úgy bírom, hogy a csípőmhöz szorítom, de onnan nincs jó kilátás. Fickándozik, majdnem leejtem. Bandi elkapja, Dóri már mosolyog, az emberek visszamosolyognak. Dórira. Minket senki sem szán meg, bár egy csomagot vinne valaki. Szép család, mondják. Hát szépség az van, azt nem nulláztuk le.
    A repülőtér koszos és áttekinthetetlen. Kijelző táblák nincsenek vagy nem működnek, a fénnyel, árammal is spórolnak, tán ettől lesz még aranyosabb az aranykorszak. Most sem értjük a bemondót, az meg csak beszél, beszél. Nem kell ide tábla, mindenki egy irányba megy. Egy kapu van. Jó szervezés, ez az aranykorszak talán mégiscsak ér valamit.
    Se csomag se gyerek nem lett kevesebb, mégis odaérünk a vámhoz. Útlevélkontroll. Dóri ordít, most sem ok nélkül, le kellett szállni a kilátótoronyból. Vizsgálják az arcokat és az útleveleket. A színük is más. Méregzöld, rajta aranysárga betűkkel: Útlevél-Állampolgárság nélkül. A vámtiszt biztos látott már ilyet, mégis furcsán néz. Feljebb tolja homlokán az elzsírosodott, kék egyensapkát. Megizzadt a feje. Homlokán a sapka mély, piros nyomot hagyott, lecsúszott glóriaként csillog rajta.  
    A vámos mellett fegyveres tiszt áll, Dóri kiabál: puska, puff-puff! A fegyveres kihúzza magát, Dóri próbál szemkontaktust teremteni vele, várja a szokásos dicséretet, milyen okos gyerek. De semmi. A vámos többször is megméri a bőröndöket, mégis stimmel. Összehúzott szemmel néz rám. Ha a szemébe néznék, talán provokációnak venné, inkább a glóriát fixírozom a homlokán. Ki kell nyitni a bőröndöket. Minden darabot egyenként emel ki, leltározza életünk maradványait. Gyakran kérdez, mind nehezebb a válaszadás. Edina készségesen felel ékes románsággal, ez tetszik a vámosnak. Talán gyerek nem is lehet hontalan? Tekintete megenyhül, Dórihoz szól, aki nem tud románul, úgy gondolja, azt kérdik, általában ezt szokták, hány éves. Mutatja, de nem ahogy szokta, hallja, itt más a jelrendszer, a két hüvelyk ujját egymás mellé téve mutatja a kettőt. A vámos gyanakodva nézi. Dóri most megmutatja egy kézzel, ahogy szokták. Az a bizonyos V betű. Nem tetszik a mutatvány.
    Magyar nyelvű könyvek kerülnek elő a bőrönd aljáról. Nem is próbálkozik a vámos a címek kibetűzésével, lapozza, majd hevesen rázza, arra vár, hogy kiessen valami a lapok közül. A könyvek hallgatnak. Ez is baj. Bandi elé állok, mielőtt cirkuszolni kezdene. A vámos homlokán kezd halványulni a piros glória. Miért nem viszek román könyvet, az tán nem is olyan jó? Nem tartok kiselőadást összehasonlító irodalomtörténetből. Edina dugdossa kedvenc mesekönyvét, de a vámos mindegyik könyvet elkobozza, félredobja. Edina ijedten néz rám és apjára. Azt tanulta, a könyveket nem szabad dobálni. A vámos visszatolja sapkáját a homlokára, megint lesz glória, amit én már nem fogok látni. Két bőröndnyi holmink marad. A kiüresített bőröndöket a fal mellé tolom. Megkönnyebbültünk. Indulnánk. A vámos elém áll, fejével int az üres bőröndök felé, azokat is vinni kell. Úgy teszek, mint aki nem érti. Nem is lehet érteni. De kell. Vinni is. Súlyosak.