A kiskatona hasra vágódott, mikor a karszalagos a puskatussal a hátára csapott. A vezér szája habzott már az indulattól, magából kikelve sziszegte a legény nevét: „Ugurn!” Az riadtan pattant fel mindjárt, a pillantása találkozott Erbanéval, aki fellélegzett, ahogyan lekerült nyakáról a kötél. A galuskásan elordított vezényszó hatására jobbról-balról megragadták, talpra állították, a parancsnok célzott.

ÁTKELÉS

Az ellenség nevét nem szabad kiejteni, mondta mindig a nagymama, és Erban sosem gondolta volna, hogy egyszer elfogják e meg nem nevezhetők. Miközben egy ketrecbe zárva várta kivégzését, a legriasztóbb a közelgő ismeretlenség érzése volt. Mint megfelezett narancs, a titokzatos két részre oszlott: a halál folyamatára és arra, ami utána következik. Vajon hogyan lehet kibírni azt a valamit, ami odáig vezet, hogy vége az életnek? Erban nem félt, a félelmet elégszer megtapasztalta már, ismerte jól; ez most más volt. Sokkal iszonyatosabb, mégis fojtott valami, olyasmi, amit az ember nem enged szabadjára, hanem bátran, férfi módjára néz szembe vele.
    A körülötte kerengő, ölésre készülődő harcosok meglepően nyugodtak voltak, csaknem emberségesek. Erban azt hitte, ütik-verik majd, kirázzák belőle a lelket, ők viszont mintha inkább kötelességből, nem jókedvükben gyilkolnák meg az embereket, fegyelmezetten tettek-vettek. A fogoly egyelőre nem tudhatta, miképp végeznek vele. A katonák lelőhetik, de akár a fejét is lecsaphatják széles pengéjű kardjukkal. A padra kikészített kötél azonban azt sejttette, hogy valamiképpen megfojtják. Akasztófát nem látott, habár az ilyen alkalmatosság könnyen előállítható. Erban verejtékezett és rettenetesen szomjazott. A hamarosan bekövetkező esemény iszonyata fázósan borzongatta, gyomra összeszűkült. Lassan sok volt a várakozásból. A tudat, úgy tűnik, kiürül ilyenkor, nem gondolt semmire, pedig amikor elfogták, a sokk és az elsődleges riadalom mellett motoszkált benne valami elhatározás, hogy utolsó perceiben végiggondolja életét. Elemző kedve akkor még nem hagyta cserben végképp. Most viszont már csak túlesni szeretett volna az egészen.
    A karszalagos kiadta az utasítást, kizárták a ketrecet, hárman megkötözték, és a padhoz vonszolták a foglyot. A kötelet a nyakához méricskélték, vezetőjük valamit mondott azon az ismerős hangzású, mégis érthetetlen nyelven. A katonák válaszából tanácstalanság csendült, erre a karszalagos kiabálni kezdett. Az egyik legény engedelmesen Erban nyaka köré tekerte a kötelet, és fojtogatni kezdte.
    Csakhogy mintha udvariasan, kíméletesen akarná végrehajtani feladatát, Erban alig érzett valamit. Csak a rémület marcangolta, hogy ilyen hosszas, vontatott lesz a halála. Megsemmisülni, igen, ez az egyetlen elviselhető változat ebben a helyzetben, a hosszas agónia lehetősége őrjöngő félelemmel töltötte el, hörögni kezdett. A fiatal katona szöszmötölését a karszalagos is megelégelte, üvöltve ösztökélte, a tarkójára csapott. A legény izzadt ujjai között nem engedelmeskedett a kötél, Erban végső kínjában imádkozni kezdett. Ez olyan döbbenetes volt, hogy kis híján azt is elfelejtette, mi történik vele. Utasítás nélkül nem imádkozott felnőtt éveiben, persze sokszor rá volt kényszerítve vallása formaságaira. Csupán egy barátja tudta róla, hogy titokban a lélekvándorlás elméletével szimpatizál, ám ő is eskü mellett ígérte, hogy nem árulja el senkinek. Az írástudatlanok el sem képzelhetik, mennyi újdonság eljut az emberhez a könyvek által. Erban már gyerekként tudott olvasni, s az idő előre haladtával egyre könnyebben, gyorsabban. A kereskedők a heti rakománnyal rendszeresen hoztak könyveket számára a városból. A faluban hóbortosnak gondolták, de nem bánta. Az életben legjobban olvasni szeretett.
    A kiskatona hasra vágódott, mikor a karszalagos a puskatussal a hátára csapott. A vezér szája habzott már az indulattól, magából kikelve sziszegte a legény nevét: „Ugurn!” Az riadtan pattant fel mindjárt, a pillantása találkozott Erbanéval, aki fellélegzett, ahogyan lekerült nyakáról a kötél. A galuskásan elordított vezényszó hatására jobbról-balról megragadták, talpra állították, a parancsnok célzott. Mintha félne, hogy ő is elügyetlenkedi, a fogoly mellkasához egészen közel sütötte el puskáját, nem is kétszer, hanem háromszor. Fellélegzett, amikor áldozata összecsuklott.
    Erban lebegett. Mintha a világűrbe szökkent volna ki hirtelen, minden a tudatosság teljességével közelített felé, habár abban nem volt biztos, hogy közérzete nem agya védekező mechanizmusának eredménye-e. Mert hogy még él, az bizonyos. A golyó a szívét találta, az elme még nem halt el. De talán mégis valóság mindez, s a köztes lét nem mese. Ez most az utazás az ismeretlenbe. Mintha atomjaira hullt volna hirtelen, s a csillagok maszatos sugaraikkal a sejtjei között matatnának. Aztán valami különös húzó erő, mely összesűrűsíti – mit is tulajdonképpen? Testét? Lelkét? Mi ez a különös esszencia, mely őt magát képezi? Ám gondolkodni nem tudott sokáig, mert hirtelen mélységes vízbe csobbant. Az aljzat homályában növények és meleg simogatás. Hosszú perceknek tűnik, míg szétterjed megint, mintha már feszítené a teret, melyben az előbb lebegett, hirtelen valami szűk folyosón nyomja keresztül egy megnevezhetetlen erő, és most már nincs más, mint fény, fény, éles fény és furcsa, gurgulázó hangok. És visítás. Lassan ébred tudatára, hogy belőle jön, tulajdon torkából. Hideg vízsugár, de mintha nem frissítené, hanem elaltatná tisztánlátását, hirtelen még az a gyanúja támad, hogy újra megszületett, de a gondolatot felváltja valami üresség, majd a védettség érzésének s a bizonytalan félelemnek furcsa kettőssége.
    Már nem tudja, mit beszélnek körülötte, de nem baj, mert a tudatosság feladata ebben az életszakaszban az édesanyára hárul, akinek éppen most adják kezébe az újszülöttet. Fiú. A fiatal nő titokban azt remélte, lányt hoz a világra, persze az eszével tudta, az elsőszülöttnek fiúnak kell lennie. De ebben a bizonytalan helyzetben, amikor a harcok még a korábbinál is hevesebbek… Alig nő fel ez a kis poronty, máris az ellenségre uszítják, hiába tanítják meg tipegő korában, hogy azoknak még a nevét sem szabad soha kimondani. Erőtlen kezével tartotta a csecsemőt, a buksiját csak pillantásával simogatta. Hirtelen felnézett, mert az asszony, aki segédkezett a szülésnél, a gyermek nevét kérdezte. Az anya kimondta a nevet, melyet senki nem visel az ő nemzetségükön kívül:
– Ugurn.