–    A férfiakról azt hittem, hogy fekete kitinpáncélból van a lábuk, úgy mint a bogaraknak, nem gondoltam, hogy csizma.

KISGYERMEKKOR

Szép a forrás,
ha súrlódó cseppjei
túlharsogják
az ész álmodta
látomásokat

Első osztályos voltam, amikor szüleim visszaköltöztek Budapestre. Én Kaposváron születtem. De mi Kapospula nevű faluban éltünk, ami azért volt fontos, mert anyai nagyanyám, aki nagyon szeretett, itt élt. Édesanyám negyven éves volt, amikor a bátyámat szülte, és negyvenhárom, amikor engem. Élt még egy féltestvérünk is, anyám első házasságából, aki sokkal idősebb volt nálunk. Anyámnak ez volt a harmadik házassága, apámnak a második.
    Mindketten a Ratkó-korszak szülöttei voltunk, ami azt jelentette, hogy az abortuszt törvény tiltotta.
    Nagyon hálás vagyok Illyés Gyulának, amiért megírta a Puszták népét, ami a somogyi táj ízét, zamatát oly csodálatosan írta le.
    Édesapám ingázott ’56 után, csak hétvégeken jött haza Budapestről. Édesanyám volt a boltos, később az épülő tsz dolgozóira főzött, nagyon elfoglalt volt, ezért én sokszor voltam nagyanyámnál. Később, amikor nagyobb lettem, a bátyámmal és a többi gyerekkel barangoltunk a réten, ami csodálatos volt, még ma is ha papír akad a kezembe, telerajzolom növénnyel és virággal és ezt nem tudom magamban legyőzni.
    Éltük a falusi gyermekek csodálatos életét. Nem részletezem a falusi szüretet, lakodalmat, a vasárnapi cigánymuzsikusokat, a házaló borbélyt és a kisbírót, aki kidobolta a híreket.

Életképek:
–    Sok papsajtot ettem, és akácvirágot.
–    Hazavittem egy döglött pockot, mert szép bundája volt.
–    Megszereztem a falu rossz fiúitól egy sündisznót, akit halálra kínoztak, én gyógyítottam, de nem sokáig maradt életben. Kis sírdombot csináltam neki, igazi fa kereszttel. Ésaiás könyve 14 (22.23)
22.: „És felkelnek ő ellenök szóla a seregeknek ura, és kivágom Babilon nevét, és maradékát, fiait és unokáit, szóla a Úr;
23.: És a sündisznónak örökségévé és állóvizek tavává teszem azt, és elsöpröm azt a pusztítás seprőjével; szól a seregek Ura.”
Ez arra vonatkozik, hogy későbbi életemben Babilon pusztulását kellett megélnem, de a sündisznó az én gyászom gyerekkoromból.
–    A réten az éticsigára, a gilisztára, a cserebogárra, a krumplibogárra, a katicabogárra, és a pillangóra emlékszem.
–    Személyesen beszéltem a gólyával.
–    Anyámmal sóskát szedtünk a kötényünkbe.
–    Téli estéken anyám téglákat melegített a kályhán, újságpapírba csomagolta, és befektette az ágyba a lábunkhoz, hogy jó meleg legyen.
–    Több egérfogónk volt, de reggelre általában tele lettek.
–    Legkedvesebb gyerekjátékom: ha a babszemet ketté nyitjuk, akkor az egy szárnyas oltár és középen ott van Jézus szíve. Ezt mogyoróval is meg lehet tenni.
–    Nem volt betonút, ha autó ment el, por lepett el mindent, fél óráig.
–    Csodálatosak voltak a telek, a lovas szánkóval.
–    Sárból eső után tankot csináltunk, és a disznóól tetején szárítottuk.
–    Bogáncsból építettem babaházat.
–    Levelet diktáltam a Jézuskának, amiben új babaruhát kértem karácsonyra.
–    Kétszer akartam úgy repülni, mint a madarak, egyszer a gangról, fölrepedt az állam, másodszor fölmásztam a fűrészbak tetejére, és hanyatt estem és elájultam, többször nem próbáltam meg.
–    Fantasztikus volt nézni a szemközti Batai Ángyi hogy öltözött föl népviseletbe, elképesztett a szoknyák mennyisége.
–    A férfiakról azt hittem, hogy fekete kitinpáncélból van a lábuk, úgy mint a bogaraknak, nem gondoltam, hogy csizma.
–    Nagyanyámnál meszelhettem a ház falát, vizesnyolcasokkal locsoltuk fel a földes szobát, kukoricababát annyit törhettem, amennyit akartam. Estefelé amikor nagymama hazakísért azt mondta, azért piros az ég alja, mert sütik az angyalok karácsonyra a szaloncukrot.
–    Ha édességre vágytam, nagyanyám kútvízzel meglocsolt egy kenyeret, és kristálycukrot szórt rá. Ez volt a cukros vizes kenyér, gyermekkorom kedvenc édessége.
–    Nagyanyám német anyanyelvű volt, ezt nem tudtam mit jelent. Volt egy német Bibliája, ha imádkozott, németül imádkozott, én ilyenkor azt hittem róla, hogy boszorkánnyá változott.
–    A kotlós kiscsibéit babaruhába öltöztettem, ezért a kotlós megtámadott hátulról a csőrével.
–    Nagyanyámmal csip-csip csókát játszottam, megdöbbentett az öregek bőre.
–    Szekéren utaztunk a bátyámmal a bakon a kocsissal, megbokrosodtak a lovak, én hátranéztem, vasvilla volt a szekéren, azonnal felfogtam a halál közelségét.
–    A réten a kedvenc virágom a pipitér volt, mivel nagyobb koromban Pesten ilyet nem találtam a virágok között, később a margaréta lett a kedvenc városi virágom, hogy legalább egy kicsit emlékeztessen a rétre. De ma is inkább a vadvirágra szavazok.
–    Nem ettem meg a palacsintát, mert sebes a tésztája.

Most két fontos emléket idézek.

    A falun átkergetett egy kutya, amit a gonosz fiúk uszítottak, akik állatokat kínoztak. Sokat futottam mire utolért. Anyám sokkal később, amikor már kékre-zöldre dagadt a harapás helye, akkor vette észre, én nem szóltam neki.
    Ez a döntő viszonyom a fájdalomhoz, egy életen át elkísért.
    Nem tudom, van e szerepe az anyámhoz fűződő kapcsolatomban.
Ézsaiás 53 (3.): „Utált és a emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfija és betegség ismerője!” Nő létemre írja ezt az Írás: „fájdalmak férfija”, egész életemre jellemző hozzáállás a fájdalomhoz.
Ézsaiás 53 (7.): „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, * mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh mely megnémul az őt nyírók előt,; és száját nem nyitotta meg.”
A másik fontos emlék egy történet:
    Szerintem három éves lehettem, mert tudtam járni, de selypítettem, és még nem beszéltem tisztán. Valószínű fültanúja voltam a felnőttek beszélgetésének, és valószínű észrevettem, hogy nagyon félnek. A gyermekparalízis járványról beszéltek, félelemmel átszőtt hangon, mert még nem volt meg az ellenszer. Másnap anyám odaadta a ruhámat, hogy öltözzek fel, én felöltöztem és közöltem, „nem tudod állni, fájlábászom van”. Anyám többször próbált felállítani hasztalan, összeomlottam.
    Leesett a hó, 30-40 centiméteres volt. Mély babakocsi volt a divat, engem be kellett tolni Dombóvárra az orvoshoz, kb. 3-4 km. Az orvos megvizsgálta a reflexeimet, és nem értett semmit, de nagyon jó orvos volt. A szoba másik végében kirakott pár gyógyszeres dobozt, és megkérdezte:
–    Marika, tudnál ebből valamit építeni?
–    Igen – válaszoltam.
–    Ha idejössz érte, hazaviheted őket.
Én leugrottam a vizsgáló asztalról, és futás az orvoshoz. Anyám nagyon dühös lett. Az orvos azt mondta neki:
–    Asszonyom, ne dühöngjön, inkább legyen büszke, milyen élénk fantáziája van ennek a gyereknek.
Anyám nem volt boldog, mert haza kellett tolnia. Később leírom, hogy sajnos egyébként sem örült nekem túlzottan. Ez a történet is elkísért az életbe. Amikor összeomlott körülöttem és bennem a világ, ilyen lépésekkel lépkedtem előre az élet útján. Mi van ott, ahol már nincs semmi, és élni sem lehet?
    Az is kiderül, hogy sosem volt fantázia által vállalt célkitűzésem, a fantáziámat a feladatok megoldására használtam, de nem célkitűzésre. Egyetlen kivétellel: Szerettem volna művészi pályára lépni, amit a szüleim nem engedtek meg.
 

                                  Lehull a hó…
 

                Lehull a hó,                   Cammog lovas
                mese háztakaró,          szánkó
                ülünk                              hóha-hó,
                alatta                              befödi
                idebenn.                        a hó,
                Hóha-hó                        lassan
                gyermekkorom             melegen.
                húzza                              Nem hull már
                fehérben                        a hó.
                Hidegben!

                          Rossz egyedül nékem,
                              üres szobámban,
                                       üresen!