Észre sem vette a gonosz boszorka területének őrzőit, a varjakat. A vasorrú, a kunyhója háta mögött ritka állatfajokat tartott. Kedvence Brown, a százlábú. Csigákat gyűjtött neki, férgeivel és falevelekkel etette. Brownnak 70 pár lába volt, ez a százlábúak körében igen soknak számít, ugyanis a százlábúaknak 17-70 pár lábuk van.
A bába készítette is a zsákot. Éppen elkapta volna, amikor a kismalac előtt feltárult a menekvés útja.

Az újévi kismalac kalandjai

A tél közepén a gazda és a felesége megkívánta a malachúst. El is határozták, hogy a felemás szemű kismalacukat megsütik egészben lesz belőle malacpecsenye.
A kismalac napokkal Újév előtt, csak ült a szalmakupac tetején, és törte a csöpp fejét, miként meneküljön a sorsa elől. Ahogy kuporgott, hangokat hallott az ólpadlás felől. Egy pápaszemes  bagoly mesélt az ember újévi népszokásairól a kicsinyének.
–  A csirkéknek most szerencséjük van: tilos baromfihúst enni, mert a csirke hátrakaparja az emberek szerencséjét. Ezért esznek inkább malacpecsenyét. A disznó előretúrja a szerencsét.
Nem kellett több Foltnak sem, átmászott a szomszédos ólba, és bökdöste az ajtóléceket. Egyszer csak nagyot reccsent az egyik korhadt fadarab. Kisvártatva Foltnak hűlt helye maradt. Iszkolt a folyóparton az erdő felé.
Egészen addig szaladt, mígnem meglátott egy csónakot. Eloldozta, beleült, és hagyta, had sodorja az ár. Mikor már elhagyta az utolsó házakat, kikötött. Elhatározta, hogy élelmet keres. Az erdő legjava tölgyfából állt, így rengeteg makkra lelt.
Észre sem vette a gonosz boszorka területének őrzőit, a varjakat. A vasorrú, a kunyhója háta mögött ritka állatfajokat tartott. Kedvence Brown, a százlábú. Csigákat gyűjtött neki, férgeivel és falevelekkel etette. Brownnak 70 pár lába volt, ez a százlábúak körében igen soknak számít, ugyanis a százlábúaknak 17-70 pár lábuk van.
A bába készítette is a zsákot. Éppen elkapta volna, amikor a kismalac előtt feltárult a menekvés útja. Észrevett egy vaddisznó-kondát.
– Gyere kistestvér, megvédünk! – hívták a kuzinok.
Befogadták a családba, a kicsik egyidősek voltak vele.
Kezdetben nagyon felelőtlen kismalacként viselkedett, élvezte a szabadság édes ízét. Régen nem kellett félnie a vadászoktól. Nem tartott az emberektől, hisz tőlük kapta az élelmet. Mióta kiszabadult, mindig csak szaladt, és nézelődött. Szaladt a virágos rétig, szüntelen túrta a földet az erdei tisztásokon.
Az erdőben, miután az egyik rokont eltalálta egy puskagolyó, megijedt, többé nem bízott a kétlábúban.
Tetszett neki a népes család, hisz otthon csak hárman éltek az ólban.
Bözsi néni, a vén vaddisznó, messzeföldön nagy tiszteletnek örvendett. 18 évet megélt, ez fajtájában átlagon felülinek számít.
Amikor a nap aludni tért, összegyűltek a rokonok, és hallgatták Bözsi néni történeteit. Arról mesélt, hogyan került Magyarországra:
– A messzi Szibériában születtem az Ural hegység lábánál, azon a részen, ahol 30 cm magas hó sosincs. Voltak nagyobb testvéreim, de ők mind útilaput kötöttek a lábukra, és melegebb éghajlatokra vándoroltak.
Nem sokkal utánuk, félve a járvány kitörésétől, anyám beszélt a kondának arról, hogy jó lenne továbbállni. Végül ketten indultunk el, mert a konda többi tagjával nem lehetett szót érteni, ragaszkodtak tanyájukhoz.
– Mi az az Ural hegység, és miért ott születtél, ahol még nem éri el a 30 cm magasságot a hó? – kérdezték.
– Ez a hegyvonulat választja el Európát Ázsiától. Azért fontos a hóréteg vastagsága, mert ha ennél vastagabb, a fajtánk már nem talál élelmet. Anyám egy szép napon úgy döntött, végleg búcsút mondunk Szibériának. Elindultunk Kazahsztán felé.
– Mit ettek az úton?
– Útközben általában férgeket, és rágcsálókat találtunk.
– Mi az az Aral-tó?
– Az Aral-tó Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén található. A Föld legnagyobb tavainak egyike. Szóval, elég sokáig tartott, míg elértünk oda.
Hol a vadászokkal, hol az éhséggel, hol a farkasokkal küzdöttünk. Úgy bujkáltunk, mint két kémkoca.
A rokonok örültek nekünk, két ifjú vadkan elmesélte, hogy régóta Magyarországra szeretnének eljutni.
– Miért épp Magyarországot választották?
– Olyan területre szerettek volna költözni, ahol már nemigen vannak farkasok.
– Arrafelé is ennyi homok van? Azok a rokonaink olyanok, mint mi? Maguk hogy kerültek ide?
– Oh, nem ott üledékes kőzetek vannak. Tudod, minél északabbra vagyunk, annál nagyobb a fajtársaink mérete. Akkoriban Oroszországot Szovjetuniónak hívták az emberek, határos volt Magyarországgal. A két vadkan vadászokkal kötött szövetséget.
– Hogyan?
– Aljas módon, segítettek nekik vadakat elfogni. Cserébe elhoztak minket a határig a vadászok. Teherautóra szálltunk, és vittek minket.
– Történtek még furcsaságok az úton. Megálltunk Atirauban, úsztunk egyet a Kaszpi-tengerben. Atiraunál folyik bele az Ural folyó a tengerbe.
Majd elhagytuk a Föld legnagyobb, mintegy 30 millió éves tavát. Láttunk kaszpi-tengeri fókákat, de csak messziről, mert féltek tőlünk. Nem mondom, fura egy állatfaj. Hátuknak mélykék színe van, de egyébként olyanok, mint egy fóka általában. Ragadozók. Táplálékuk kagylók, és egyéb halfajok. Sajnos a kihalás veszélye fenyegeti őket.
– Szóval az irányt a Fekete-tenger felé vettük. Az Ural folyót elhagyván jött a Volga, a Don, az Azovi-tenger. A Volga Európa leghosszabb, s legbővizűbb folyója. Delta torkolattal ömlik a Kaszpi-tengerbe. Ez azt jelenti, hogy mielőtt beleömlik a tengerbe, azaz a torkolatnál, több ágra bomlik a folyó. A Volga delta hatalmas, megközelítőleg 500 ágból áll. A Don folyó az Azovi-tengerbe ömlik, tölcsér torkolattal. Ez a folyó, Oroszország európai országrészének harmadik legnagyobb folyója a Volga és a Káma után. A Don rengeteget kanyarog, a torkolat előtt sok a zátony.
Mentünk tovább, elértük a Fekete-tenger északi öblét, az Azovi-tengert, amely állítólag a világ legsekélyebb tengere. Megálltunk Mariupolban. Vártunk reggelig, aztán útnak indultunk a Fekete-tenger mentén, hogy végre eljussunk a Román-alföld felé. Láttunk delfineket, planktonokat, életemben akkor először és egyben utoljára ettem rákot. Rossz az íze, de éhes voltam, nem volt más. Hiába, az embernek meg kell tanulni életben maradni embertelen körülmények közt is.
Megtudtuk, hogy innen könnyen el lehet érni az Atlanti-óceánt, csupán a Boszporusz nevű tengerszoroson át el kell hajózni a Márvány-tengerig, onnan a Dardanellák nevű tengerszoroson keresztül a Földközi-tengerrel szomszédos Északi-tengerig, azután a Földközi-tengeren keresztül a Gibraltári szoroson át visz az út az óceánba.
Szóval, elértük a Dunát. Azután követtük a vonalát a Fekete-tengertől kezdve. Nem sok kellett, hogy elérjük a Románia peremvidékén elterülő Román-alföldet.
Megálltunk az alföld közepén elhelyezkedő fővárosban, Bukarestben. Képzeljétek, a hely alapítója azt mondják, egy pásztor volt.
És egy példa arra, hogy vannak megbízható emberek: jött az úton konvojban 4 vagy öt szekér. Mi akkor éppen dagonyáztunk a teherautó mellett. Megálltak. 100 arany ütötte volna a vadászok markát, ha odaadnak nekik, de nem tették. Csak annyit mondtak nekünk: „Az üzlet, az üzlet. Még ha ti nem is vagytok emberek.”
Továbbmentünk, felettünk már ott volt a magyar határ, majd ahol a Tisza Magyarországra érkezik, utunkra engedtek, ők is mentek amerre tervezték.
Egészen a Duna–Dráva Nemzeti Parkig jutottunk, konda gyűlt körénk, és otthonra leltünk.
Bözsi néni szavainak hallatán a kismalac egyre kevesebbet szomorkodott a családja elvesztése miatt, megtanulta a vadon törvényeit.