Lezáratlan holokauszt – nyertesek jeligéinek feloldása.

A dokumentarista jellegű művek közül különösen értékesek azok a naplók, memoárok, amelyeket hitelességük emel a „személyes történelem” kiemelkedő darabjaivá. Nehezebb írói feladatnak bizonyult pályázóinknak a személyes emlékeket novellisztikussá, szépprózai igényűvé emelni.

Az eredményhirdetésre 2015. április 30-án kerül sor.

Hiszem, hogy tudta, egy napon meg fogom őt érteni, és alakja élesebben rajzolódik majd ki előttem, és kíséri lépteimet, mint éltében valaha.

A nagy zsinagóga előtti teret deszkapalánk zárta el, középen egy nagy kapu volt, épp nyitva. A kapu mellett az egyik nagy őrző-védő cég emberei álltak, sötét egyenruhában, derékszíjjal.

Az Auschwitzot túlélő Tom Lantos az Egyesült Államok kongresszusának mondta el egy felszólalásában, hogy „Koszorús ezredes példátlan tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel megakadályozta a zsidók elhurcolását.

Véget ért a boldog gyerekkor örökre. Elsöpörte a háború szele, megfertőzte a vérgőzös félelem, megsüketítette a szívszorító üvöltés. Andris semmire sem emlékezett később.

A vidéken élő magyar zsidóságot, a munkaszolgálatot teljesítő férfiak és a kivételezett helyzetű személyek kivételével 1944. május-június folyamán deportálták Auschwitzba. A visszacsatolt Kassán élő nagymama, Abrahamovics Regina még korábban Budapestre költözött lányához és unokájához, így megmenekült a biztos halálba vezető úttól.

Kitüntetéses tanár lett. Otthon hangosan kacagott, hátravetett fejjel. Ezt jól csinálta. Negyven éven át senki nem vette észre, hogy „bizonyos anyagrésznél” minden évben beteg lett egy hétig.

A sorfalat strázsáló katonák unottan álltak jó ötven lépés távolságra egymástól. Jobb vállukon puskaszíjon lógott a dióverő.

Mi történne, ha el lehetne törölni, mi pedig benne ragadnánk a pillanatban? Ott állsz füstös szemmel a barakkok, vagy a gázkamrák előtt, s az élet tüze miatt nem tudsz elsüllyedni a kútban.

Az alacsonyabb fák a koronánál kezdődnek, az ember a nyakánál. Óvatosan lépked, aki menni kényszerül. Ha köd, egyszerre hallom nagymama hangját anyáméval, mindketten mondják.

Újságpapír a cementpadlón, azon alszunk, felöltözve. Kővé dermedünk a december hidegében, a fűtetlen csarnok emeleti karzatáról nyíló nagy helyiségben. Fekszem, a kemény, hideg padló nyom, forgolódom, igyekszem beljebb húzódni önmagamba, bensőmbe menekülni a fagy elől.

December 17-én este jelentek meg a nyilasok, „állig felfegyverzett emberek”, tele lett velük a rendház minden zuga. Ástak a barackfák alatt, „elrejtett aranyak” után kutattak, zseblámpával világítottak.

Örs már a Weidlich-palota előtt járt. Büszkén gondolt nagyapjára, aki látta az elnyomó rendszer bukását és megélte a szabadnak látszó világ első óráit. Mély tisztelettel adózott annak a nőnek is, akit Arisztid ölelgetett könnyek között, s aki megtámadta a fogolytábort partizánegységével.

Kinéztem a vagonon lévő kis ablakon, ott mentünk el a Balaton mellett. Gyerekkorom emlékei feltörtek bennem. Láttam magam előtt, ahogy a családunk ott ül a parton, és beszélget. Akkor még minden békében folyt. Akkor még nem féltem. Még nem éreztem ezt az óriási fájdalmat a szívemben.

Családom otthonában végül tizenegy fő lelt menedékre: Jenei Mihály fuvaros és felesége Jenei Mihályné Ilus néni, gyermekeik Jenei Tibor, Jenei György és Jenei Tamás, valamint Cumf Frigyesné és három felnőtt korú fia, Cumf Dezső, Cumf Izsó, Cumf Lajos, valamint Grün Ferenc a budapesti Divatcsarnok ellenőre és Rimmer Sándor.

Nagyanya kincses dobozából, hímzett bársonyzacskóban a kúpos végű filigrán ezüstforgó. A kincsek kincse, oldalán a négy titkos betűvel. Avval játszottak télvíz idején csak úgy magukban, halkan nevetgélve a sarokba bújva a kis kártyaasztalon.

Nem értette hogyan, de a pajta bűzét érezte, szinte szúrta az orrát. Árokásás-szagot érzett, ezer közül is felismerte, mert azt utálta a legjobban. Mindegyik munkának megvolt a saját szaga, ami aztán az emberek ruháján is rajta maradt, és betöltötte az egész barakkot.

A zsidókról először az általános iskolában hallottam. Emlékszem azt ismételgettük nagy beleéléssel, hogy nem baj, ha valaki zsidó, mert Jézus is az volt. Hogy kitől kellett nekünk, református második osztályosoknak megvédeni a zsidóságot, arra már nem emlékszem.