Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Kázmér utca – A köd

Jelige: Kázmér utca

A köd

 

Keltem a lányom. Még öt perc, és fél hat.

November eleje. Egy dolog biztos a novemberben, a reggeli vaksötét. A kicsi lány másképpen nyitja a szemét, mint nyáron. Elfordítom, ne vágjon szemébe a fény, felkapcsolom a kislámpát. Mellé térdelve kicsit megbontom a paplant, füléig belecsavarodva alszik, finoman rátámaszkodom, a feje fölé hajolva odasúgom: Jó reggelt, itt a tej, keljünk gyorsan fel!

Háromféleképpen reagál. Az egyik szerint meg se rezzen, meg se moccan, mélységes alvóarcot próbál, de a szemhéj kicsivel összébb húzva, a rezzenetlen ajak, hiába minden igyekezet, mosolyra áll. Ilyenkor azt mondom, „Ó, ez a szegény kicsi leány, biztosan sokat dolgozott tegnap a répaföldön, nagyon kifáradt”. A répaföld a répameséből való. Rám néz, bizony, mondja mosolyogva. A másik szerint valóban alszik, nem neszel fel az öreg zár hangjára, a villanykapcsoló kattanására. Ilyenkor lassabb vagyok, puszival keltem, erősebben ölelem, amíg nyafogva megszólal: „Öt percet!” A harmadik esetben az ajtónyitásra, villanykapcsolásra kipattan a szemecske, a szájacska, felkönyököl, nagylányosan irányba rázza a haját, csilingel és csacsog, azonnal elkezdi, mit álmodott, mit akar felvenni, melyik szoknyát, csizmát, mit tervez a napra, mit mondott tegnap a barátnője.

Mindhárom ébresztés hasonlóan végződik: „öt perced van, kicsim, öt perc múlva asztalon a kakaó.” Amikor tálcán a kakaója, kiskalácsa, beszólok, „kész a reggeli”, „du-du-dúúúúúú”, hallom, „helyet kérek, a második vágányról a mozdony körbe jár”! Csattogó papuccsal, lógó pizsamában – kedvének megfelelő tempóban – átcsattog, átvágtat, átvonszolja magát a hosszú konyhán az előszoba sarkán lévő vécébe. Ajtaját előre kitárom, a vécé a ház leghűvösebb helyisége.

Fél hatkor eszünk egy falatot. Én is, mindig. Eddigre járok kint. Vizet, magot adok a kilenc tyúknak a hátsó udvarban, ha maradt tegnapról konyhai maradék, felöntöm nekik. Nagybátyám udvarra néző előszobájában – a szomszédos lakásban – ég a villany, figyelem, kipillant-e, hogy intsek. De ma nem látom.

Így történik nemzedékek óta. Családunkból a fiatalok, a fiatal, kisgyerekes házaspár lakik ebben a házban. A fiatalok addig fiatalok, amíg a szülők közül el nem temetnek valakit, akkor költöznek, átveszik a folyó túlpartján az üzletet. 

Száz éve a házunkban, a kapualj másik oldalán laktak a dédszüleim testvérei, Bernát és a Riza néni. A ház innenső oldalán laktak a dédszülők. Dédapám és a testvére, dédanyám és a testvére. Egyszóval, két testvér elvett két testvért és közös házban laktak. Közösen vezették az üzletet. A közös családi üzletet „Alexander Hack und Hollander”-nek nevezték. A Generali, az Assicurasione Generali része, olasz biztosító intézet, amit a környéken mi képviseltünk. Három megyére jár az elsőbbség, a kizárólagosság. Házbiztosítás, gabonabiztosítás, tűzbiztosítás, ilyesmi. A Bernát bácsi a dédpapa legidősebb fia, gyakran járt biciklivel, lovas kocsival, vagy vonaton vidékre üzletet kötni. Ő intézte lábon a biztosítást, de amikor dédpapa öregclett és kissé szenilis, a gabonaüzletet is Bernát bácsi intézte. Így a családi legendárium.

Bernát bácsi a család agya. Ő beszéli rá a két dédapát, hogy a város másik végén is el kell zárni a csapot, mielőtt másnak eszébe jut. Hetente kétszer piac Karádkúton, szerdán és vasárnap. A parasztok két irányból, keletről és nyugatról érkeznek áruval a városkába. A mi házunk a nyugati városrészben épül még azelőtt, hogy a város erre is terjeszkedni kezdene. Az iroda ugyan a piactéren áll, az irodában fizet a parasztnak a gabonáért, de a gabonát fel kell küzdeni előbb a fáradt lovakkal a hosszú, csalóka emelkedőn. Amikor Bernát bácsi felismeri, mekkora gond a szállítóknak a kishombárok elérése, ráveszi az öregeket, hogy építsék meg a testvérét a keleti városrészben.

Így esik, hogy két, hajszálra ugyanolyan öreg ház áll a városkában. Csak a hombárok mérete, felosztása változik. Én csak fényképeket látok az építményekről, amikor a családtörténetet kutatom, a rendszert, ahogyan a keleti telket berendezik, lejáróval a kiépült vasútra. Az ötlet annyira sikeres, hogy Bernát bácsi tíz éven belül iskolatermet adományoz a közösségnek, később könyvtárral egészíti ki.

Két család. Két nagy, két-két családra méretezett ház, két nagy telek, nagy udvar. Lovas kocsi is megfordulhat a régi udvaron. A nyugati ház kishombárjait már anyám se, nagymamám se látta. Átvette funkcióját az alkalmasabb és egyszerűbb kialakítású keleti hombárblokk. A lebontott építmények nyomatos tégláiból épült az unokatestvér, Vilmos bácsi péksége és kemencerendszere a telek túlsó, utcához közeli felében, ami máig üzemel. A lakóházat később ragasztják a Kázmér utca frontjába. Már a piac utcai bolt is felépül, mire a lakáshoz kezdenek, addig együtt él, egy szobába szorulva a családjával – az elékezet szerint – nagy-nagy háborúságok közepette a már öreg Bernát bácsi, és a fiatal, de ugyanolyan vállalkozó természetű második szülött fia, Vili bácsi.

A két déd-testvérnek – déd-házaspárnak – milliméterre azonos a bútora a két milliméterre egyforma házban. Talán takarékosságból, hogy a terveket ne kelljen újragyártani, talán bevált az eredeti terv. A bútorhuzat is egyforma, ugyannál a zsidó kárpitosnál rendelik. Nyomaiban még mindig, száz év után is fellelhetők az azonosságok, bár a nyugati házat negyvenötben az utca lakói kirámolják, még a rézcsillárokat is kitépték a mennyezetből. Amikor Vili bácsi egyetlen megmaradt fia negyvenöt őszén visszatért az utca nagy ámulatára, a lakók éjszakánként kezdték visszahordani az edényzetet, a bútorzatot. Bepakolták a kapubejáróba.

Ez a ház, ahol lakunk, úgy-ahogy egyben marad a front alatt és azután is. Hol ez, hol az a parancsnokság telepedik meg benne jó stratégiai helyzete miatt. Aztán egy-két évre ideiglenes városházát csinál belőle a városvezetés, mert a piactéri bombatalálatot kapott, amíg meg nem érkezik nagybátyám apja, aki kommunista vezetőként szabadul az orosz fogságból, s amint ideje jut felkeresni az elhagyott szülővárost, az elveszett rokonságot, kiver minden házfoglalót a birtokból. aA város hálás, hogy nem lövet agyon senkit hirtelen haragjában.

*

A világ változott és változik. Munkanapok reggelén visszük a gyereket végig a Kázmér utcán, a gyerek és a Kázmér utca örök. Le a lejtőn a két kanyarral, körte- és meggyfák alatt, a kiszélesedő piactéren át, át a folyón, a rövid emelkedővel hídon túl, a vágatlan orgonabokrok alagútjában a másik házig. A ház testvére. A kapu is. A feljáró, a nagykapuból nyíló kiskapu is, a fa erezete is. A történetek, a konyha, a padlás, a hombárok, a hatalmas galambdúc, az ólak, az állatokat elválasztó téglakerítés. Bernát bácsi érdekelt a közeli agyagbányában, amiatt a tyúkólak is téglából épültek.

Az iskola miatt állt be ez a rend. Miután a Hack-família a Hollander-família telkéből kihasított egy darabot, arra zsidó iskolát épített, tanítókat fogadott. Később, ahogy a fiatal tanítók is megházasodtak, az iskola mellé két kis tanítólakást épít. Minden Hack és Hollander gyerek ebbe az iskolába járt. Az iskolaudvarról külön kicsi fakapun jutunk át az ebédlőbe, amit a cselédlány nyit minden délben.

Az emlékek szétbogozhatatlanul rakódnak egymásra, ahogy nekem anyám, anyámnak a reggeli Kázmér úti séta alatt nagymamám, nagymamának a dédanyám meséli a múltat.

A leves után nincs húsétel minden nap, gyakran meleg tésztát kapunk második fogásként. Sütemény, torta csak pénteken, szombaton volt. Nem a spórolás miatt, hiszen mindenből a legjobbat kaptuk, hanem így szokás. A leves után gyakran lekváros derelye, barátfüle. A derelye nem mindig krumplis tésztából. Máskor kelt tészta, diós metélt, nudli, krumplis nudli. Grízes metéltet gyakran kapunk. Baracklekvárral. Nagyon szeretem. Csinálnak néha prószát, ami kukoricalisztből készült kukoricamálé, libazsírral és mazsolával, a másik nagymama isteni könnyűre csinálja.

Négy nagymamánk, négy nagypapánk van nemzedékeken át. Amikor valamelyik unokatestvérem azt mondja, nagypapa, fél óra, amíg közösen kiválasztjuk, kire, melyikre gondol, lehet vitázni, hogy az nem az, hogy: de igen. Amikor nagymama hetente kétszer végigkísér a Kázmér utcán, ugyanazt hallom, ugyanazt mondja. Csirkén, morogja lefelé, és a többi szárnyason kívül gyakran kerül galamb az asztalra. A galamb a hátsó udvarban nő, mint a gomba, számolatlanul, bármilyen óvatosan bánnak a gabonával, csak csurran, repül, de szem nem penészedik a földön, a galamb ellepi a cseréptetőket, szemmel tartja a gabonaszállító szekereket (hogyan fogják meg?). A galamb is a sachternél végzi. Semmi olyan húst nem eszünk, amit nem a sachter vág le. Hal is kerül gyakran, diós hal, paprikás, rántott hal, halkocsonya. A sárgarépás diós hal valami hegyes orrú fajtából, talán csuka. Érdekes, hogy gefilte fisch soha nincs nálunk, szombaton sem.

Ezen kívül főznek borjú tüdőt, töltött paprikát, töltött karalábét. Újévkor, de néha hétköznapon is, libaaprólék gesztenyemártással. És a sokféle főzelék: spenót, zöldbab, zöldborsó.

Hetente, de péntek délben mindig, tejes ebéd. Nincs megszabva, hogy a hét melyik napján legyen tejes étel, de az igen, hogy mennyi idő teljen el a tejes és húsos étel között. Amint lehet, meleg tejleves, vagy tejes krumplileves, vagy tejfölös bab. A bizonyos nap teltével már lehet tejfellel és vajjal csinálni, szóval nem libazsírral habarunk. A tejes leves után gyakran kerül túrós metélt. A főtt tésztát mindig otthon gyúrjuk, a konyhában, a márványasztalon. Nyáron, tejes napon néha hideg ebéd volt, például tejfölös túró cukorral, vagy hideg tökfőzelék.

A felnőttek korábban kelnek, a másik nagymama rég talpon, amikor a nagypapa kel, s amikor mi érkezünk a másik házhoz a Kázmér utca másik végén. Első dolga, hogy a hálószoba ablakához lép imádkozni. Még reggeli előtt. Az udvar felé néző ablaknak mély a belső párkánya. A nagypapa az ablak elé áll, és rakja a töfilint. A szíj, amit a kezére meg a csuklójára teker. Tekeri az imaszíj hosszú csíkjait, imádkozik.

Ekkor kel Stefi, a legidősebb unokatestvérem, futunk tejért a Falk tejeshez. Stefi úgy emlékszik, hogy a Szabó tantihoz is jártunk tejért, de én oda sohasem mentem. Szabóéknál nincs tehén, a tejet kannákban kapják. Reggelire tejeskávé, sose tea. Néha kakaó, hozzá kuglóf. Vaj, lekvár és méz mindig. Kilencre át az iskolába. Lehetne korábban, de nem megyünk. Szeretünk itt lenni. Szeretünk segíteni. Minden unokatestvér ébren, kicsik, nagyok, az egész ház ébren. Visszük a szemetet hátra, a tartályba a kert sarkánál. Segítünk gyümölcsöt pucolni, szedni. Ha az egres, ribizli vagy a málna kerül sorra, igyekszünk meglógni, mert szúr. Enni igen, szedni nem. Zöldbabot sem szeretünk szedni, mert laposan lent van a fák tövében.

A mama mondja. „Nem kell pihenned?”, néz le egy idő után, amikor elfárad a lába. Megállunk, támaszkodik a botra. Elmond még kistörténetet. És még egyet vagy kettőt.

*

Indulunk a kicsi lánnyal. Lehalkítom a fűtést, kapcsolgatom a villanyokat, a tévét, mindent. Kapuzárás előtt jut eszébe, nem esik, a csizma helyett mégis a lila cipőcskét szeretné. Nem esik. Az ég tiszta, nagy a csend. Nem mondok nemet, azt szeretném, ha ma duzzogás nélkül, jókedvűen sétálnánk végig a Kázmér utcán. Visszalépünk a házba, előrakom a cipőt, várom, amíg cseréli, a cipős polcra rakja a csizmát, a fűzőt komoly gonddal csokorra köti, rám néz, mosolyog, jó-e? Bólintok. Húzok rajta, ne oldódjon ki. Mehetünk.

A kaputól száz méterre lefelé, a körtefák alól, a kanyar íve alatt látszik lent a város. A lámpák alatt fehérítő köd megüli a piacteret. Októbervégi, novemberi reggelen persze nem ritka vendég. Mire a Király utcai átjáróig érünk, a kicsi lány belelépdel a ködbe, már kapaszkodik a kezembe. A Király utcáig nincs járda, mint most, a gödrös, kitaposott földön lassan megyünk, lassabban, mint rendesen.

Az oszlopok másfél méter magasan kezdődnek, a virágbolt terasza a rácsos tetőnél kezdődik, az asztalok, a rácsos székek eltűnnek. A járda se látszik. Az alacsonyabb fák a koronánál kezdődnek, az ember a nyakánál. Óvatosan lépked, aki menni kényszerül. Ha köd, egyszerre hallom nagymama hangját anyáméval, mindketten mondják.

Itt, a Király utcai omnibuszgarázs bejárója előtt botlok bele az első holttestbe, mellette a másik. Anyám lehajol az ijedtségemre, sikoltva egyenesedik fel. Két lány, a Kohn nagylányok, ismerem fel, Irén és Olci. Fölöttük a lépcsőn Kohn Frici, az omnibuszcég tulajdonosa hanyatt, kicsavarodott nyakkal. Anyám ordít, fáj tőle a fülem. Valaki felbukkan a ködből, odalép, megrázza anyámat, ráförmed, hogy ne üvöltözz, itt jártak, kifosztották, elvitték a fél utcát, aki ellenállt, lelőtték, menj haza, Mária, indulj haza! Ettől anyám megzavarodik, nem tudja, merre a haza, mit vittek el, hogyan és hová lehet elvinni egy fél utcát. Megyünk tovább. Érzem, remeg a keze. Hat házzal föntebb megint én botlok bele a következő halottba, Eisenberger zenetanár fekszik a járda szélén hason, hosszú haja eltakarja arcát. A Hollander lányok ötven éve mind a Eienberger-zeneiskolában tanultak. Amikor anyám felegyenesedik, hangosan jajgat, látom, már csak annyit akar, hogy eljussunk a Debreczeni cukrászdába. Karád legkitűnőbb cukrászdája a Debreczeni a piatér forgalmas ívében, anyám gyerekkori barátnője a tulajdonos, hozzá sietne informálódni. A cukrászdához át kell haladnunk az úttesten, nem látunk semmit, körben a tejfehér tenger. Hauer Lili a korzóról nyíló, betört üvegű bejárat mögött hever a felborult székek közt, a teremben égnek a villanyok, a süteményes pultnak dőlve ül a szőke Neumann, az Ottó, a két Goldberger fiú is. Az egyik márványasztalra bukva Friedmann Pali, a kántor. Ragad a kő a vértől.  

Haladunk, fogom a kicsi leány kezét, kopog a kopogós cipőcske, baktatunk a járdán, csak én látok, a lámpák alatt kupolákban gyűlik fel a köd.

Nem mesélek, még nem mesélek neki arról a novemberi ködről, a délelőtt közbekocogó szénásszekérről, a két kiskatonáról, akik összeszedik a holttesteket az utcáról, kihordják az udvarokból, a lakásokból. A szekérderékba pakolnak. Hosszában, mint az ölfát.

Nem kezdek bele, mert aztán nem bírom abbahagyni. Várok egy évet. A kicsi lány még csak öt lesz decemberben.

 

***********

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.