Ugrás a tartalomra

 

Jelige: „Buba” – Zólyomtól Kishatvanig: Weiss Mária története

Jelige: „Buba”

Zólyomtól Kishatvanig: Weiss Mária története

 

2012 őszén váratlan vendég kopogtatott a hatvani városi múzeum kapuján. A Pozsonyból érkezett Weiss Mária 67 év után tért vissza a Zagyva-parti városba, ahová 1944 novemberében, kalandos körülmények között került Budapestről. Látogatása során elsősorban az Ötvös családot szerette volna megtalálni, amelynek tagjai a nyilas terror időszakában menedéket nyújtottak számára. A múzeum igazgatója átadta számomra Mária elérhetőségét, akivel hamarosan sikerült felvennem a kapcsolatot és izgalmas kutatómunka vette kezdetét.

A nem mindennapi történetet Mária hét évtized után is eleven emlékei alapján rekonstruáltam. A Torma és az Ötvös család napvilágra került bátor cselekedete jelzi, hogy a viszonylag jelentős Holocaust-irodalommal rendelkező város esetében több megismerésre érdemes epizód vár még feltárásra.

 

Weiss Mária 1933. szeptember 18-án született a trianoni békeszerződés nyomán Csehszlovákiához csatolt Kassán, édesanyja, Abrahamovics Katalin első házasságából. Mária 1938-ig nagyszüleinél nevelkedett Kassán, majd Zólyom városába került, ahol nevelőapja, Kohn Leopold fogorvosként dolgozott. A zsidó származású család tagjai a mindennapok során kénytelenek voltak átvenni a szlovák nyelvet, azonban a magánéletükben megtartották zsidó-magyar vegyes identitásukat és a magyar nyelvet. A háromtagú család harmonikusan élt együtt, Máriát nevelőapja saját leányaként szerette és nevelte.

Szlovákiában 1942 márciusában kezdődött meg a zsidóként definiált állampolgárok deportálása. Bár előzetesen úgy tudták, hogy a család férfitagjának foglalkozása révén mentességben részesülnek, azonban közvetlenül a deportálás előtt kapták az értesítést, hogy mégis a listán szerepel a nevük. Ezért az intézkedést megelőzően a zöld határon keresztül átszöktek Magyarországra, ahol a zsidóság többségének helyzete – a zsidóellenes törvények, a kötelező munkaszolgálat és az antiszemita közhangulat ellenére – 1944 tavaszáig viszonylag elviselhető volt.

A család Budapesten telepedett le. Először az Erzsébet királynő útján éltek közös albérletben egy másik zsidó családdal, majd az újlipótvárosi Ipoly utcában béreltek lakást. Megélhetésüket segítette, hogy Kohn Leopold egy infarktuson átesett budapesti kolléga praxisát ideiglenesen átvehette. Viszonylagos nyugodt hónapok után nevelőapját már a magyar jogszabályok értelmében 1943-ban munkaszolgálatra kötelezték, ezért elkerült otthonról. Mária emlékei szerint a Magyarországhoz visszacsatolt Délvidéken egy katonai repülőtér építésében vett részt. A munkaszolgálatosokat megillető szabadság keretében kétszer hazalátogatott, de utána már csak levelek útján érintkeztek.

A vidéken élő magyar zsidóságot, a munkaszolgálatot teljesítő férfiak és a kivételezett helyzetű személyek kivételével 1944. május-június folyamán deportálták Auschwitzba. A visszacsatolt Kassán élő nagymama, Abrahamovics Regina még korábban Budapestre költözött lányához és unokájához, így megmenekült a biztos halálba vezető úttól.

Nemzetközi tiltakozások és az egyre kedvezőtlenebb katonai helyzet hatására Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállította a deportálást, így a fővárosi zsidóság átmenetileg biztonságban érezhette magát. A megbélyegzett zsidókat azonban Budapesten is elkülönítették a „nemzsidó” lakosságtól, de a vidéki településektől eltérően nem gettókba, hanem a június 16-án kiadott rendelete alapján ún. csillagos házakba kellett költözniük, amelyeknek bejáratát hatágú sárga csillaggal kellett megjelölni. A család lakhelye nem ebbe a kategóriába tartozott, ezért költözniük kellett. A megalázó procedúrát némileg enyhítette, hogy nevelőapja unokatestvéreinél kaptak menedéket, akik a közelben fekvő Sziget utcai (ma: Radnóti utca) társasházban éltek, amelyet szintén csillagos házzá nyilvánítottak. Később, a Nyugati Pályaudvar elleni – valószínűleg az 1944. július 2-án történt – légitámadás során a ház találatot kapott, és lakhatatlanná vált. A kibombázott családokat az elhelyezéssel megbízott szervezet egy-egy zsidó családhoz szállásolta el; Mária családja először egy neves színész lakásába került a Légrády Károly utcába (ma: Balzac utca), majd a Felka utca 6. szám alatti csillagos házba költöztek. (Az épület ma is áll, Mária később többször járt a helyszínen.) A lakásban korábban egy zsidó anya lakott a lányával, akik azonban pár nappal korábban illegálisan elhagyták Budapestet.

Az újabb fordulat három hónappal később, a nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) után következett be. A nyilas kormányzat a puccs után elrendelte nemcsak a férfiak, hanem valamennyi 16 és 40 év zsidó nő közötti munkaszolgálatra történő bevonulását. Mária nevelőapja már hónapok óta távol volt, ekkor azonban édesanyjától is el kellett búcsúznia. Több ezer zsidó munkaszolgálatos nő indult el nyugatra, ahol elsősorban erődítési munkálatokat kellett volna végezniük a nyugati határszélen. Mária édesanyját szintén az egyik nyugat felé indított halálmenetbe kényszerítették, ahonnan azonban később sikerült megszöknie.

Mária egyedül maradt nagymamájával Budapesten, ahol a nyilas halálosztagok tevékenysége miatt zsidók helyzete egyre súlyosabbá vált. Egyik novemberi napon Mária nagymamájával éppen hazafelé tartott, amikor házuk egyik lakója az ablakból figyelmezette őket, hogy bent éppen nyilas razzia zajlik. Igyekeztek gyorsan elhagyni a háztömb környékét, de nem tudták, hová menekülhetnének.

A szorult helyzetben váratlan helyről érkezett támogatás: a nagymamát és unokáját a Pannónia utcában asztalosműhellyel rendelkező Torma nevű keresztény iparos hívta be a műhelyébe, akit korábban csak látásból ismertek. Az asztalos mester minden bizonnyal jól tudta, milyen sors vár a két üldözöttre, ha nyilasokkal találkoznak össze az utcán. Keresztény iparos lévén a műhelye átmenetileg biztonságos helynek tűnhetett. Hamarosan megjelent az asztalosmester fia, valamint fia felesége, akikkel közösen beszélték át a kialakult helyzetet. A Torma család úgy döntött, hogy Máriáékat a biztonságosabbnak vélt vidékre, Hatvan környékére menekítik. (A Torma család tagjainak keresztnevét és pontos illetőségét sajnos nem sikerült beazonosítani a kutatómunka során).

Az ifjabbik Torma és felesége kíséretében, már esti órákban vonatra szálltak és keleti irányba indultak. Tormáék a saját életüket is kockáztatták, hiszen zsidók számára már hónapok óta tiltva volt a vasúti közlekedés igénybevétele, ezért Mária és nagymamája a május óta kötelező sárga csillagot sem viselte. Mivel a szovjet front közeledése miatt Budapest és Hatvan között november 14-én állt le a vasúti közlekedés, ezért az utazás vélhetően november 10-13. között történhetett.

Hónapokkal később derült ki, hogy Mária édesanyja időközben megszökött a munkaszolgálatos menetoszlopból. Az Ipoly utcába sietett, ahol azonban már nem találta édesanyját és leányát. Tormáék mentőakciójáról a ház lakói sem szereztek tudomást, így senki sem tudta, hogy mi lett Mária és nagymamája további sorsa. Édesanyja ezután a Garam folyó menti Nagysáró községbe menekült sógornőjéhez, aki keresztény férje révén némi védettséggel rendelkezett.

A vasúti szerelvényről több mint egy órás utazás után, a Budapesttől 54 km-re fekvő Hatvanban szálltak le az éjszakai órákban. A Heves megye nyugati szélén fekvő települést szintén megviselte az 1944-es év. Június 12-én a vasútállomás melletti cukorgyári gyűjtőtáborból deportálták a hatvani és a szomszédos gyöngyösi járás zsidóságát. Három hónappal később, 1944. szeptember 20-án a hatvani vasútállomást és környékét több száz halálos áldozattal járó amerikai bombatámadás érte. Az állomást nem, de a kulcsfontosságú vasútvonalat még szeptemberben rendbe hozták, így a személyi vasútszállítás is újra indulhatott.

Mária úgy emlékezett, hogy városszéli kies területen állt meg a vonat, amely valószínűleg az említett vasútállomás, pontosabban annak lerombolt helye lehetett. Az éjszaka során gyalog haladtak keresztül a város belterületén, amely szintén nem volt veszélytelen, mivel Hatvanban ekkor még jelentős számú nyilas tartózkodott, akik csak november 14-én hagyták el a várost. Ugyancsak egyre nagyobb létszámban kerültek Hatvanba német egységek, akik a Szolnok irányából támadó szovjet csapatok elől vonultak vissza. Szerencséjükre azonban sem nyilas, sem német őrjárattal nem találkoztak útjuk során.

Az idős nagymama a hosszú gyaloglás során nagyon elfáradt, ezért Tormáék egy név szerint nem ismert barátjuknál kértek szállást, a város Kishatvan néven ismert részében, a Horváth Mihály úton. A hatvani porták többségéhez hasonlóan a házba német katonákat szállásolták be, akiknek a figyelmét azonban nem keltette fel a két jövevény.

Torma eredeti terve az volt, hogy a Hatvan melletti egyik kisebb településen rejti el a menekülteket, ezért másnap szekérért indult. (A Torma család lakhelyét nem sikerült megállapítani, de valószínűleg Csány, Ecséd vagy Hort települések egyike lehetett.) Torma és felesége még eljuthattak lakóhelyükre, azonban a visszaútra már nem nyílt lehetőség, mivel Hatvan térségét időközben elérték a szovjet csapatok, így a várostól keletre és délre súlyos harcok kezdődtek. Az éjszakára szállást biztosító család számára egyértelművé vált, hogy Máriáék nem maradhatnak a német katonáktól terhelt házban, így az utcaszomszéd Ötvös Ferencet és feleségét, Kiss Ilonát kérték meg, hogy nyújtsanak menedéket az üldözöttek számára. Az Ötvös család által bérelt ház a Horváth Mihály út és egyben a város keleti szegletének utolsó lakóépülete volt, amely a 147. szám alatt jelenleg is megtalálható.

A németek ezt a házat nem vették igénybe, ezért Ötvösék az egyik szobát osztották meg Máriával és nagymamájával. Közben megkezdődött a német-szovjet tüzérségi párbaj, amely során a ház találatot kapott. Szerencsére személyi sérülés nem történt, de a házigazda családját és a vendégeket a biztonságosabb pincébe költöztette, ahol ágyúzás esetén a hatalmas boroshordókba bújtak további védelem végett. Pár nap múlva váratlanul egy német katonai hírközlési egység érkezett, akik szintén a pincében rendezkedtek be; Máriékat mindössze egy függöny választotta el a katonáktól. Incidensre nem került sor, mivel a németeket a környező harcok foglalták le, és nem foglalkoztak a pincében tartózkodó civilekkel. A nagymama egyébként jól beszélt németül, és a beszélgetésekből megértette, hogy a szovjet csapatok már a közelben járnak.

A szovjet ostrom egy hétig húzódott el. A német csapatok szervezett keretek között, november 25. hajnalban vonultak ki Hatvanból, majd pár órával később megkezdődött a szovjet haderő bevonulása déli és keleti irányból. Ötvösék házát ezúttal érintette a beszállásolási kötelezettség, így több szovjet katona költözött be hozzájuk. Bár Hatvanban több helyütt érte atrocitás a helyi lakosságot, náluk azonban nem történt konfliktus, sőt Mária számára még ruhát is hoztak, hiszen az időjárás egyre hűvösebb lett, és Budapestről egy szál ruhában indultak el pár nappal korábban.

A helyben maradt hatvani orvosok a város ostroma óta ún. polgári szükségkórházat működtettek. Mária nagymamája a korábbi években szívbetegséggel küzdött, és a korábbi hetek eseményei jelentős megviselték, ezért Ötvös Ferenc szekéren az említett kórházba szállította. Unokája pár nap múlva szerette volna meglátogatni, azonban az orvosok már csak a szomorú hírt közölték vele a nagymama haláláról, akit ekkora már el is temettek, valószínűleg az óhatvani köztemető egyik parcellájában. „Ez az, amit nem tudok magamnak megbocsájtani egész életemen át, mert amíg még együtt voltunk, a nagymamám kért, hogy ha meghalna, temetessem őt el legalább a zsidó temető szélére – és én ezt nem tudtam teljesíteni.” – emlékezett vissza Mária 70 évvel később korabeli érzéseire.

Az egyik hatvani orvos tanácsára Mária nem tért vissza az Ötvös-családhoz, hanem a polgári kórházban maradt. Az orvos valószínűleg úgy vélte, hogy a bizonytalan közállapotok miatt a magára maradt kislány nagyobb biztonságban lehet a bizonyos fokú védettséget élvező szükségkórházban. Mária a segédszemélyzet tagja lett, így például a külső kútról rendszeresen ő hordta be a vizet a belső helyiségekbe. Előfordult, hogy szovjet katonákat szállásoltak be a szükségkórházba, akik mindenképpen a női egészségügyi személyzet mellett szerettek volna aludni. Ilyen esetben Máriát, mintegy „vasalódeszka” gyanánt a két fél közzé fektették. Keserű emlékként idézte fel, hogy a rossz higiéniai körülmények között élő katonáktól megtetvesedett és életében először a hosszú haját kopaszra kellett vágatnia.

Természetesen mégsem ez jelentette számára a legnagyobb fájdalmat, hanem az a tény, hogy nagyanyja elvesztése mellett semmit sem tudott szülei sorsáról. Mindenképpen vissza kívánt térni Budapestre, amelyhez a mögötti álló hetek megpróbáltatásai nyomán már elég „edzettnek” érezte magát. Egy alkalommal, közvetlenül a budapesti ostrom befejeződése után nyílott erre először alkalom, amikor egy szintén Hatvanban bujkáló fővárosi család megígérte, hogy magukkal viszik, de végül Mária nélkül vágtak útnak.

Ismét egy ismeretlen, jó szándékú ember nyújtott segítséget, akit szintén a hatvani szükségkórházba kezeltek. Hirsch Pál felgyógyulása után ugyancsak a fővárosba igyekezett, hogy saját rokonait megkeresse. Bár nem vállalta, hogy a szülei után vágyakozó kislányt magával vigye, de ígéretet tett, hogy a megadott Ipoly utcai címre ellátogat és utánajár szülei hollétének.

A sors végre visszaadott valamit a több hónapig tartó szenvedés és üldöztetés után, ugyanis Mária nevelőapja éppen akkor tért vissza Budapestre, illetve az Ipoly utcába, amikor Hirsch Pál a család után érdeklődött, így Hatvanba már együtt tértek vissza. Ugyancsak hírt kaptak az édesanyjáról, akihez március végén indultak el együtt. Mária édesanyja nem tudott arról, hogy férje és leánya életben vannak, illetve arról sem, hogy éppen hozzá igyekeznek, így a váratlan viszontlátás pillanatában, a nagysárói utcán elájult. A család pár hét múlva gyalogosan indult haza, Zólyomra, ahová május 9-én érkeztek meg, éppen, amikor a harangzúgás az európai háború befejeződését ünnepelte.

 

A történet alapján az Ötvös-családot Ocsovai Sándor hatvani lakos segítségével sikerült megtalálnom. Mária és a család első találkozójára 2013-ban került sor Hatvanban - majd’ hét évtized után Mária ekkor látta viszont Ilonát és Juliannát, akinek tisztába tételében egyszer még segédkezett is 1944-ben. Az Ötvös-család tagjai meglepődve hallgatták végig a történetet, mivel szüleik sohasem említették, hogy mi is történt, kik is voltak azok az ismeretlen vendégek 1944 novemberében.

Mária azóta megismételte látogatását Hatvanban, és továbbiakat tervez, ameddig egészsége engedi, hiszen a szüleik melegszívű és vendégszerető természetét öröklő Ötvös gyermekek mindig szívesen látják házukban.

 

Mellékletek

 

 

Az 5 éves Weiss Mária, édesanyjával és nevelőapjával (1938)

 

 

Mária 8 éves korában (1941)

 

 

 

A hatvani szükségkórházban 1944 decemberében elhunyt nagymama, Abrahamovics Regina, a család zólyomi házának udvarán (1940)

 

 

Az Ötvös család: Ötvös Ferenc, Kiss Ilona és két gyermekük, Ilona és Julianna (1945)


 

Weiss Mária (középen), Ötvös Julianna és Ötvös Ilona szüleik sírjánál (2013)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.