Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Olajfa – Soá többé ne legyen

Jelige: Olajfa

Soá többé ne legyen

 

Kislány voltam még, mikor megismertem őt. Az ősz hajú, idős, zsidó bácsit, aki mindig oly kedvesen mosolygott rám, és olyan őszinte szeretet áradt a szeméből, mint senki másnak. Sokszor találkoztunk, leültünk egy padra és kérdezgettem:

- János bácsi, mesélj még! Mi történt azután?

Majd folytatódtak az órákig tartó mesedélutánok. Hogy mennyire élveztem, elmondani sem tudom. Mai fejemmel visszaemlékezvén a gyermekkoromra, még most sem értem igazán, hogy János bácsi hogyan tudott ilyen őszintén vidám lenni, akárhányszor megláttam.

Sosem felejtem, az összes történet úgy kezdődött:

 

- Gyere, kislányom! Mesélek neked valamit.

Majd az ölébe kapott, és nekikezdett.

- Mikor 13 éves voltam, - pár évvel idősebb, mint most te - bekerültem a kiscserkészek közé! Először farkaskölyök fokozat, aztán kicserkész fokozat.. és így tovább. Még ma is emlékszem mi volt a 3. cserkész törvény. Így szólt: „A cserkész ahol tud, ott segít.”

De aztán jött a Teleki Pál úr, aki törvénybe hozta, hogy zsidó nem lehet cserkész. De azért én titokban hordtam azt a khaki színű kabátomat, mert büszke voltam rá, hogy cserkész lehetek. Csak sajnos a nyakkendőt már nem vehettem fel.

Aztán változtak a cserkész törvények is, és a 4. cserkész törvény az lett, hogy: „Minden cserkészt testvérünknek tekintünk, kivéve a zsidót.”

Én akkor még nem igazán fogtam fel mi is történik körülöttem, csak azt vettem észre, hogy már otthon is csak suttogva beszélnek szüleim, ha arról van szó, hogy zsidó származásúak vagyunk.

Az iskolában karszalagot kellett felvennie minden gyereknek, aki zsidó volt. Az alattunk lévő osztály pedig, már külön zsidó osztály volt. Ezek után történt csak meg a Holokauszt, melynek én is áldozata lettem akkor…a 44-es években.

 

- János bácsi, az iskolában tanultunk a Holokausztról, de azt mondták, nem biztos, hogy megtörtént. Akkor te hogyan élted át?

- Ezt ne hidd el kislányom. A Holokauszt megtörtént! Igenis megtörtént! Mondd el az osztálytársaidnak is. Ez az igazság!

- De ha nem hiszik el, hogy megtörtént mit tegyek?

- Figyelj rám! Az igazság nem egy szubjektív dolog, hanem egy tőlünk független abszolút valóság. Akár elhiszik, akár nem, te mindig tudd, hogy megtörtént. És akármit mondanak a zsidókról, a szíved mélyén mindig tudd, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mindenki más, mint te, én, és a körülöttünk lévő világ. Nem számít ki milyen származású - egyenlőnek születtünk. Mindig lesznek emberek, akik megpróbálják az ellenkezőjét állítani, mert bűnbakokat keresnek, ahelyett, hogy vállalnák a felelősséget. TE ne higgy nekik! A Holokauszt megtörtént és borzalmas volt. Mondd el az embereknek, ha nagyobb leszel, mi az igazság!

 

- De hát mégis, mi volt ott? Mi az a holokauszt? Mesélj róla, kérlek, egy kicsit!

Ekkor megkezdődött egy hosszú történet, melynek mondatai ma is a fülembe csengenek, ha rágondolok. A történet, miután éjszakákon át sírtam az ágyam sarkába kuporodva, azon gondolkodván... mégis… hogyan fajulhatott el ennyire az emberiség.

 

- Amikor már nekünk, zsidóknak karszalagot kellett felvenni a testnevelés órákon is, édesanyám a bátyámat bejuttatta az egyetemre. Így elmehetett az országból. Így maradt életben. Engem is megpróbáltak elmenekíteni. Édesapámnak voltak kapcsolatai a csendőrséggel, és általuk próbáltam kijutni Jugoszláviába, hamis papírokkal. De nem tudtuk, hogy a csendőrökben akkor már nem lehetett megbízni. Így 16 évesen a vonaton elkaptak és megvertek. Mindezek után betereltek bennünket egy marhavagonba, ami egyenesen a németországi haláltáborba vezetett. Anyukámat tovább vitték; el sem búcsúzhattam tőle.

Kinéztem a vagonon lévő kis ablakon, ott mentünk el a Balaton mellett. Gyerekkorom emlékei feltörtek bennem. Láttam magam előtt, ahogy a családunk ott ül a parton, és beszélget. Akkor még minden békében folyt. Akkor még nem féltem.  Még nem éreztem ezt az óriási fájdalmat a szívemben. Eszembe jutott, hogy anyukám milyen büszke volt rám, mikor azt az óriási halat kifogtam a Balatonból. Eszembe jutottak azok a csodálatos pillanatok, amiket együtt tölthettem a családommal. Féltem, sőt rettegtem. Reméltem, találkozom még édesanyámmal és újra átölelhetem, érezhetem édes illatát. Mikor anyukám közelében voltam, éreztem, biztonságban vagyok. Mintha hirtelen csak színjáték lett volna a körülöttem lévő világ romlott természete. Édesanyám kedves tekintete, mosolya, érintése, valahogy megváltoztatta bennem lázadó énemet, és szeretetet fakasztott szívemben. De anyámat elvitték. Már nem volt mellettem, … és bennem egyre inkább felhalmozódott a félelem, a rettegés, a bizonytalanság, a mérhetetlen düh és a harag, amely fokozatosan belülről emésztett föl.

 

Odaértünk.

 

Sorokba állítottak bennünket, majd minden 25. ember mellé kettő-kettő katona lépett.

Ekkor a főtiszt felkiáltott: Vetkőzni!

 

Végül betereltek minket a fürdőkbe. Senki nem szólt. Mindenki tudta, mi következik.

 

Arra gondoltam, biztosan jobb lesz a másvilágon. Bár nem igazán hittem el, ezeket a meséket.

Csendesen vonultunk, várva a halálunkat.

 

Leírhatatlanul felemelő érzés töltött el, mikor a zuhanyrózsákból meleg víz folyt ránk, és nem a gáz halálszagát éreztem.

 

Pár nap alatt lefogytam; én is, és mindenki más. A tisztek korbácsokkal ütötték, rugdosták társaimat - engem is. Kívül, belül véreztem, térdem nagyobb volt, mint a combom. Ülni utáltam, mert a fenékcsontom belülről szúrta a bőrömet. De mindezek eltörpültek a szívemben érzett óriási fájdalom és félelem mellett.

Reméltem, láthatom még anyámat, hallhatom még lágy, nyugtató, vidám hangját, foghatom még kezét. Apám nyugtatni próbált, hogy nemsokára találkozunk édesanyámmal, és akkor majd minden bánat, szomorúság, fájdalom megszűnik létezni. Úgy gondoltam az a fájdalom, amit akkor éreztem egy olyan állapot, amelyről nehéz beszélni és nehéz belőle kiszabadulni.

Nagy sokára eljött a nap, amikor is levelet kaptam anyámtól, melyben leírta mennyire szeret, és nemsokára látni fogjuk egymást. Micsoda érzés! Reményt öntött belém, és elkezdtem hinni apámmal együtt, hogy valóban nemsokára találkozunk.

De pár nappal később a születésnapomon, egy hivatalos levélben leírták, hogy drága édesanyámat, akit oly nagyon szerettem, halálra rugdosták és nem láthatom többé.

 

Meghalt ...

 

Már nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki, mennyire szeretem. Nem köszönhetem meg, hogy felnevelt. Nem láthatom többé mosolyát. Csak a szívemben őrzöm emlékét, mint életem tavaszát.

A harag melyet ekkor éreztem, elborított egészen, és szinte teljesen felemésztette bennem a szeretet apró lángjait is.

Elhagyott minden reményem, élni akarásom, bizalmam, örömöm. Sokáig csak feketén-fehéren láttam körülöttem a világot. Nem tudtam szeretni, sem örülni. Csak a hatalmas düh, méreg, harag, meg nem bocsájtás, kilátástalanság és szomorúság töltötte be fájó szívemet. A bosszúvágy sanyargatott nap, mint nap. Az egyetlen dolog, ami még megmaradt nekünk táborba deportáltaknak, az az éjszaka volt. Az éjszakát a nácik elfelejtették kiiktatni az Új Rendből. Az alvás egyenlő az álommal. Az álom egyenlő a szabadsággal. Se szögesdrót, se fegyver nem ül többé az ember mellén. Álmomban a kormányozható képzeletet szerettem, amikor azt teszek, amit csak akarok, s kedvem szerint tervezgethetek, vagy éppen élhetek újra mindent, láthatom szeretteimet. ÉS – mindenekfölött - szabad vagyok!

Apámat is sokszor hallottam, ahogy álmában, motyogva maga elé idézi édesanyám nevét:

- Elza, Elza, Elza.

 

Majd megtörtént, amit szinte senki sem remélt. Nem lehet igaz! Megérkeztek az oroszok. Felszabadítottak.

Élek!

Akkori állapotom címszavakban: tífusz, mellhártyagyulladás, gennyes lábak, elvakart sebek és mindössze 38 kiló. Hogy életben maradok-e, még kérdéses volt.

Felraktak egy marhavagonba, ahol egy matracon fekve utaztam, gyengeségem miatt.

Hazaértem.

Apám már várt. Hazavitt, pedig nem szabadott volna. De mielőtt elindultunk, a mellemet verve ordítottam az orosz katonáknak, hogy: Álljatok bosszút értem és a többiekért!

Otthon ettem krumplit, kenyeret, minden jót, finomat. Hihetetlen volt felfogni, hogy ehetek, és hogy egyáltalán élek. Találkoztam bátyámmal, aki hazatért külföldről, hogy találkozzunk. Beszélgettünk, mesélt ő is, én is. De nem sokat, mert aztán mennie kellett; a szavát adta.

Felépültem, megerősödtem, híztam. Ugyanakkor az emlékek oly mélyen belém égtek, hogy a harag továbbra is bennem lángolt. Nem tudtam megbocsátani, nem tudtam semminek igazán örülni. Lehet, hogy fizikailag már nem vettek körül határok, drótkerítések, de belül továbbra sem tudtam igazán szabad lenni, nem tudtam szárnyalni. A harag miatt, és a bosszúvágy miatt, mely megpróbált felemészteni belül.

 

- János bácsi, nagyon örülök, hogy megmenekültél. Ez egy igazi csoda! De ha valóban nem tudtál őszintén vidám lenni, akkor most miért vagy ilyen boldog, akárhányszor meglátlak?

- Mert megtaláltam a megbocsátás útját Istenben! Néhány évvel később, találkoztam olyan emberekkel, akiknek szeméből őszinte, igaz szeretet áradt felém is, mikor megtudták, hogy zsidó vagyok. Ezekben az emberekben láttam valamit, ami nagyon megragadott. Valamit, amit nem tudok szavakban kifejezni. Az igazi boldogságot találták meg ők. És a megbocsátás képességét.

Ahogy beszélgettem velük, elmondták, hogy Istenbe vetett hitük változatta meg az életüket. Azért tudnak boldogok, vidámak, szabadok lenni, mert találkoztak Istennel. Befogadták őt a szívükbe, és valóságos kapcsolatba kerültek vele.

Egyre többet beszélgettem velük, kezdtem belátni, hogy én sem tudok máshogy eljutni a megbocsátás és a szeretet útjára, csak ha megismerem Istent. Mikor első imámat elmondtam, melyben elengedtem a nácik ellen táplált gyűlöletemet és haragomat, majd behívtam Jézust az életembe, szeretet és békesség töltött el. Éreztem, az éltem megváltozik. Éreztem, már másképp gondolkodom. Először csak az agyamban tudtam megbocsátani azoknak, akik agyonrúgták anyámat, de később a szívemben is.

A megbocsátás nagyon fontos dolog! Akkor vagyunk a legerősebbek és a legszabadabbak, amikor meg tudunk bocsátani. Amikor megbocsátasz, a múltat már nem változtathatod meg, de befolyásolhatod a jövőt.

Az a szó, hogy megbocsátani, görögül úgy hangzik, hogy aphiémi. Azt is jelenti, hogy elengedni, elbocsátani, figyelmen kívül hagyni, magunk mögött hagyni. Amikor az ember feloldja magában a kötelékeit. Nem ragaszkodik valamihez vagy valakihez érzelmileg, sem gondolatilag. Amikor sértettségét maga mögött hagyva elengedi a fájdalmát: az az aphiémi. Amikor nem idézzük fel többé, mert nem a miénk már: ez a megbocsátás.

Én ezt nyertem meg, amikor befogadtam Jézust a szívembe, aki átformálta az életemet.

Ma már nem haragszom, nem vagyok dühös, nem vádolok senkit, és nem ítélkezem. Hiszen tudom, az élet túl rövid ahhoz, hogy haragudjak. Ezzel csak magamnak ártanék.

Ígérd meg, ha nagy leszel, elmondod az embereknek, hogyan változhat meg az életük! Hogyan válhatnak igazán szabaddá, kötelékek nélkül.

 

- Megígérem!

 

János bácsi életét vizsgálva, szavain gondolkodva, rádöbbentem, hogy nem a ruha teszi az embert. Nem attól függ a boldogságunk, hogy mikor milyen buliba megyünk, vagy mit vásárolhatunk meg, vagy éppen mennyire szép az idő. Az igazi boldogság belülről fakad, a szív legmélyéből, ahol határok nélkül szárnyalhat az ember. Ahol lelkünk himnuszt zeng az élet hajnalán, s minden könnyből szivárványt fakaszt, majd az élet ösvényén győztesen robog. Az igazi boldogság az, amikor megtaláljuk a szépet mindenben, mikor már nem a körülményektől függ, hogy milyen a lelki állapotunk, hanem attól, hogy mi van legbelül, a szív mélyén: harag, vagy szeretet.

A Soá („tragédia” héberül) nemcsak a nácik bűne. Hol rejtőztek a jóérzésű emberek, az értelmiségiek Európa szerte? És hol rejtőznek most?

 

Fel kell tenni a kérdést: mit teszek én azért, hogy  Soá többé ne legyen?

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.