Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Stanczyk bohóc – Gyötört merevség

Jelige: Stanczyk bohóc

Gyötört merevség

„És Orpheus csak ment, magábahullva,

                                                                                                A pusztulás nagy leckéjét tanulva”

(Szerb Antal: Orpheus az Alvilágban)

 

Elképzelése sem volt arról, hogy mióta feküdt a hideg, kemény földön és hogy mióta nézte a közelben dolgozó többi foglyot, akikből többnyire csak ritmusosan lóbált csákányokat és repkedő földdarabokat látott.

Egy hópehely hullott az arcára, aztán még egy és még egy. Tegnap délelőtt óta most esett először. A természet újabban hó-szirmokkal búcsúztatta a halottakat.

Tegnap a kedves szatócsfiút, ma talán őt.

Barbár giccs volt ez is, mint minden, amivel a táborban találkozott: a korhadtszürke, barakknak csúfolt pajták, a pöffeszkedő nyilas-kölykök; de még a saját kis irodalmi estjeit is annak érezte, amikkel pont a barbarizmus ellen szeretett volna hadakozni.

„Mind csak hiábavaló!” – vágná rá Kölcsey sztoikusan.

Könny gyűlt a szemébe, de sírni nem volt ereje. 

A könnyfátylon keresztül két fekete, hosszúkás alakot pillantott meg, amik fokozatosan növekedtek és egy idő után nyilasokká váltak.

Az egyiket rögtön felismerte, Dadának hívták és mocskos szájú szadista hírében állt, aki nem volt idősebb tizennyolc évnél, és akinek szokása volt belépőszövegekkel felkonferálni a saját érkezését, amiket csak azok a szerencsétlenek hallottak eddig, akik valamilyen okból a pajtában maradhattak munkaidő alatt és találkoztak vele ellenőrzés közben.

Ezek a belépők általában annyiból álltak, hogy mikor Dada berontott, rögtönzött valami abszurdumot, amivel jól ráijesztett a barakkban levőkre, mielőtt agyba-főbe verte volna őket.

Kuhn, aki túlélte az egyik ilyen találkozót, mesélte, hogy Dada bejött az ajtón, összecsapta a sarkát és karlendítéssel, teli torokból üvöltötte az „éljen Szálasi”-t.

Mások „milyen meleg van itt” és „vagyogatunk, vagyogatunk, táborozók” felkiáltásokról számoltak be.

Abban a barakkok művészei és írástudói mind egyetértettek, hogy a rögtönzések, valójában nem is rögtönzések voltak, hanem előre megtervezett performance-ok, melyek kitalálásával bizonyára órákon át bíbelődött.

Az élénkebb fantáziájúak és merészebbek a kölni dada hatásait vélték felfedezni a mutatványokban, amiért aztán rá is aggatták a gúnynevet. A felvetést hamar lehurrogták, de a név megmaradt.

A másik nyilasról nem tudott semmit. Az ugyanolyan fiatalnak és flegmának látszott, mint a többi, az egyetlen, amiben mégis különbözött tőlük, hogy hangosan és rángatózva köhögött. Talán a hó-szirmok is neki hullottak.

A két fiú úgy három méterrel arrébb állapodott meg. Dada rágyújtott egy cigarettára.

- Szöget a koporsóba?

- Nagyon vicces! Nem kérek. Különben is indulhatnánk már, mert lefagy a tököm! Majd visszafelé elszívod!

- Mikor használtad utoljára?

- Mit?

- Hát a töködet!

- Mi van?

- Kérdeztem valamit!

- De miért? És minek?

- Csak. Valamiről kell beszélni, akkor beszéljünk olyanról, aminek értelme is van! Örökké a háborúról beszélsz, de mi értelme? Én is tudom, hogy jönnek a bolsevikok, meg mindenki más is. De mi még itt vagyunk, ők nem. Ha a németek befejezik a csodafegyvert, visszaverjük az egész tetves hordát!

- És ha nem?

- Akkor mind megdöglünk! Nem mindegy? Szerinted számítunk mi valakinek is? A helyünkre állítanak tíz másikat! Vagy te nem vetted észre hogy néznek ránk a németek? Úgy csinálnak, mintha egyenrangúnak tartanának minket, de látszik a szemük sarkában, hogy épphogy többre tartanak minket ezeknél a patkányoknál!

- Azért csak ne kiabálj!

- Nem kiabálok. Csak látom, hogy be vagy szarva, azért mondom. Tedd a dolgod és próbáld meg élvezni! De azzal szerintem nem lesz gond.

- Mivel?

- Az élvezettel. Figyeltelek a múltkor, amikor helyre raktad őket ott a sáncnál, láttam a szemedben a tüzet, hogy élvezed.

Oswald Spengler szerint a fausti kultúrkör hűvösen gyakorlatias korszak előtt áll, melyben a költészet erőtlenné, irrelevánssá válik a próza árnyékában, ami pedig elsősorban a piac igényeit fogja kiszolgálni.

A beszélgetést hallgatva felmerült benne, hogy a hűvös és prózai kor talán az ő korszaka volt, és nem a fausti jövő vagy jelen, hanem a fausti múlt.

A két fiú inkább tűnt egy haldokló civilizáció bomlástermékének, mintsem az új kor új emberideáljának. Ők voltak az utolsók, a romok barbár patkánynépsége, melyen semmi nyomot nem hagyott az elmúlt századok művelődése és eredményei.

Spengler talán tévedett, és a nyugati világ nem csendes és fokozatos leépüléssel fog elpusztulni valamikor a távoli jövőben, hanem gyorsan és kíméletlenül, a világháborúban.

Egy ilyen nagy kiterjedésű és ennyire eksztatikus végjáték még illene is a fausti ember lelkületéhez. Úgy pusztul el, mint a sagák istenei a Ragnarök alatt: egy utolsó nagy csatában, teljes erejét beleadva, hogy aztán visszazuhanjon a végtelenbe, ahonnan származik és ahová mindig visszavágyott. Magával rántva lovagszerelmet, trubadúrt, keresztet.

- Embert öltél már?

- Zsidót.

- Hányat?

- Egyet, még ősszel. A tanárom volt, egy tipikus zsidó. Nagyon rühelltem. A Szabó Janival meg a Létrával meglátogattuk, jól elpicsáztuk, én meg lelőttem. Tényleg, őket nem ismered?

- Nem hiszem. Azzal ölted meg?

- Nem, ezzel. – előhúzta a pisztolyát. – Látod ezt a kis karcot itt? Ez ő. És te? Te hányat tettél el láb alól?

- Itt a táborban ötöt, az biztos. Előtte hetet vagy nyolcat, az tizenkettő-tizenhárom.

- Az igen! Emlékszel mindre?

- Á! Csak néhányra.

- Én még tisztán emlékszem az öreg Rudira meg a kurvájára. Hogy nyafogtak! Az öreg csak akkor ismert fel, mikor a kezemet nyújtottam neki és azt mondtam: „Tiszteletem Tanár úr!” Elsápadni sem volt ideje, mert Létra rögtön padlóra küldte. Nagy állat az az ember!

Röhögtek.

Nem értette hogyan, de a pajta bűzét érezte, szinte szúrta az orrát. Árokásás-szagot érzett, ezer közül is felismerte, mert azt utálta a legjobban. Mindegyik munkának megvolt a saját szaga, ami aztán az emberek ruháján is rajta maradt, és betöltötte az egész barakkot.

Fa- és kőhordás után például mindig olyan szag volt, mintha erdei állatokkal lett volna tele a pajta, árokásás után pedig áporodott és kissé dohos volt a levegő.

- Pszt! Kérem, ébredjen! – Furcsamód képes volt a másik oldalára fordulni, ahonnan a hang jött. Egy öreg arcot látott maga előtt a pajta korhadtszürke glóriájában. - Elnézést kérek, nem akartam úgy felriasztani.

- Igen… igen...  ő... Benedek...  igaz?

- Igen, Benedek. Komári. Tegnapelőtt én is néztem az előadását József Attiláról, talán emlékszik.

- Hogyne... hogyne... Miben segíthetek?

- Őszintén szólva... nem is tudom. Hogy... csak azt szeretném kérdezni... Ön szerint mi értelme van az életnek?

- Parancsol?

- Maga író ugye?

- Igen, az is.

- Akkor magának értenie kell ehhez. Csak tud mondani valamit. Én hiába éltem hatvan évet, nem tudom. Úgy érzem, nem tudok semmit.

- Azt hiszem, ebben a témában nem vagyok szakavatott. A halálról talán többet tudnék mesélni.

- Az nem érdekel, azt már ismerem én is.

- Én a kulturális vetületére gondoltam.

- Ön zsidó vallásilag is?

- Nem, és ön?

- Én sem. Római katolikus vagyok, semmi közöm ehhez a csillaghoz. Én a Bibliából azt tanultam, hogy az élet szent. De mondja meg kérem, kinek az élete szent? A miénk vagy az övék?

- Nem tudom, uram. Nem szívesen avatnék szentté senkit, nem szeretek szentségelni. Inkább azt mondja meg legyen szíves, hogy mikor kaptunk utoljára kenyeret? Tegnapelőtt vagy azelőtt? Már nem is emlékszem.

- Tegnapelőtt.

- Akkor holnap kapni fogunk, igaz?

- Ha megérjük...

- Tegyünk úgy. Nézze... Sajnálom, hogy nem tudok válaszolni a kérdéseire. Csak annyit tudok mondani, hogy mindenkinek saját magával, a saját életével kell elszámolnia. Ha valaki szentnek tartja magát, hát tegye. Láttam már sok furcsaságot az életben.

- A nyilasok jó kereszténynek tartják magukat, akkor azok is?

- Nem tudom, nem hiszem. Filológus vagyok és nem filozófus.

- De valamilyen szabálynak vagy közös pontnak csak kell lennie, ha már az isteni úgy látszik érvénytelen. Valami, amiből meg lehet mondani, hogy ki jó ember és ki nem, hogy egy cselekedet erkölcsös-e vagy sem. Valami, amiben mindenki egyetért. Anélkül mit érne az élet? Olyanok lennénk, mint a magányos hajótöröttek.

- Miből gondolja, hogy az isteni szabályok érvénytelenek?

- Én azt hiszem önteltség nélkül elmondhatom magamról, hogy tisztességesen, becsületesen éltem. Vagy legalábbis törekedtem a jóra, nem úgy, mint itt sokan mások! És mindezt miért? Hogy vénségemre árkot kelljen ásnom, miközben éhezem! Isten ilyent megenged?

- Ha megengedi, ha nem, épp ez történik. A továbbiakban úgy érzem ez a kérdés irreleváns. Egyébként pedig: az özönvizet is végignézte, most majd végignézi a vérözönt is. De tudja mi a legkiábrándítóbb, ugyanakkor felemelő az egészben?

- Micsoda?

- Hogy nem mi vagyunk az elsők, akik szenvedünk. Ott volt például az egyiptomi fogság vagy a babiloni száműzetés. Látja, talán mégsem vagyunk annyira magányos hajó... Maga is hallja ezt? Ki lehet az? Hagyja csak, majd én!

Az ajtón egyre hangosabban dörömböltek, ahogy közeledett felé. Mire kinyitotta már úgy érezte, hogy a mellkasán dörömbölnek vagy a koponyáján.

Kint szakállas emberek álltak, akik furcsa, hosszú ruhát viseltek, hasonlót a 13. századi miniatúrák figuráihoz. Nem is hasonlót, pont olyant.

Nem tudta mire vélni az egészet, ezért kilépett hozzájuk. Egy pesti kávéházban találta magát.

A falakon puskák és kardok, a sarkokban szalmából készült fekhelyek voltak. A kávéház közepén pedig tábortűz pattogott, rajta egy nagy üstben – a szagából ítélve – vadhús főtt. A szakállas férfiak körbeállták és összecsapták fölötte kupáikat.

Nehezen érthető, szlávos hangzású szavakat ismételgettek:

- Brszto pytkony... kom! Brszto! Pytkony... kom...! Ébresztő patkánykoma, hasadra süt a nap! Ébresztő! Ébresztő! – Hirtelen felriadt. Dada társa rugdosta, mint egy döglött állatot, amihez nem mert hozzányúlni. – Jó reggelt, álomszuszék! Kialudtad magad? Ti ketten! Szedjétek fel!

Valakik felrángatták.

- Tartsátok erősen!

A fiú teátrálisan ledobta a kabátját és felhajtotta a zubbonya ujját, közben mintha lopva Dadára és a többi fogolyra pillantott volna.

A következő pillanatban erős ütést érzett a jobb arcán, és egy csont roppanását hallotta. Valami elmozdult a helyéről: egy foga vagy az egész állkapcsa, nem tudta, de a világ biztosan. Új fekhelye még hidegebb volt, mint az előző: ezt érezte, mást nem.

- Emeljétek fel!

- Kérem, ne bántsa! Kérem! Jaj, Istenem!

- Ne istenezz, mert téged meg én baszlak pofán!

A következő ütés a gyomrán érte; nem kapott levegőt. Már tudta, hogy meg fog halni.

Arra várt, hogy megint felemeljék és megüssék, remélhetőleg utoljára az életben.

Úgy tűnt, hosszú órák teltek el, de felemelték. Az ásója nyelét érezte a hóna alatt.

- Tartsa meg magát, úgy talán az Isten is megtartja! Óvatosan... döntsétek meg egy kicsit a nyelét! Így... ez az, jó lesz. Legyen erős! Magára nézek, amikor csak lehet.

Sem az Isten, sem az ásó nem tartotta meg sokáig. Mikor eldőlt, olyan volt, mint egy pogány szobor: a távolba révedt, de nem látott belőle semmit.

Sóhajtott egy utolsót.

A balfi tábor áldozatainak emlékére.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.