Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Emlék – Emlék vagy, emlék leszel

Jelige: Emlék

Emlék vagy, emlék leszel

 

Éva néni soha nem jött át, mindig nekem kellett átcipekedni hozzá, ha társaságra vágyott. Szándékolt közeledésem nem dühítette, és abban az érdemben részesített, hogy – a házban, de talán az egész városban is egyedüliként -, vele tölthettem heti két-két órát, szombaton és vasárnap. Állítólag csak ekkor ért rá, amikor az egész héten át gürcölők nem csináltak semmit. Még ebben is különbözött az emberek többségétől, és nem tudtam elgondolni, mivel foglalkozhat nap mint nap. Bárhogyan is teltek a napjai, az enyémekre az ő időbeosztásának árnyéka vetült, és én nem csak az iskolában gürcöltem hétfőtől péntekig, hanem a konyhájában álló asztal mellett is, minden hétvégén.

Kitartása, amit valósággal csodáltam, leginkább a tanulmányaim előmenetelét igyekezett szolgálni, amiért külön is hálás vagyok neki, néha viszont félredobta a franciát, és előkereste a könyvespolcról a gyakran forgatott köteteket. Felolvastatott velem belőlük, mert szerinte szép  volt a hangom, és volt tehetségem a nyelvtanuláshoz. Hajlottam arra, hogy higgyek neki, noha még ma sem érzem úgy, hogy bármiféle bókra jogosult lennék. Soha nem tudom eldönteni, hogy őszinte-e az, aki azt mondja. Nem kétlem, hogy ha valaki meg tudta állapítani a megbúvó tehetséget, akkor az ő volt, de ennek ellenére, velem kapcsolatban, tévedett. Megtanultam a nyelvet, amelyet annyira szeretett, és sikeresen levizsgáztam, de később nem vettem hasznát a belémcsepegtetett tudásnak, nem tanultam tovább. Tudom, hogy reménykedett a tehetségemben, amelyet majd okosan fogok felhasználni, és örülök, hogy nem láthatta, amint elbukom. Éva néni kedvelt engem, pedig csak szomszédok voltunk, és neki mindent elhittem, amit mondott, mert annak a kevésnek, amit az orromra kötött, nem volt súlya az életemben – legalábbis akkor még nem éreztem szavai jelentőségét, nem értettem ezt az asszonyt.

Amikor szünetet tartott két igeidő gyakoroltatása között, néha ő olvasott nekem: ,,Az ember élete, bármennyire is őrizzük és felmagasztaljuk, igencsak keveset ér. Talán éppen ezért ragaszkodunk hozzá annyira, mert törékeny és rászorul a védelmünkre, nélkülünk, akik szánalmas áldozatai vagyunk, elveszne. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy az emberi élet előkelőbb helyen áll, mint a többi élőlényé, pusztán azért, mert a mienk; de mert csakis ehhez van igazán közünk, csakis ezt tudjuk igazán átérezni, számunkra nincs ennél fontosabb és szívfájdítóbb. Szánalomra méltó gyengeség ez, úgy vigyázunk rá, mint a vékony porceláncsészére, amiből különleges alkalmakkor vendégségben a teát isszuk. Óvatosan vesszük kézbe, lágyan, simogatóan, szinte remegünk az izgalomtól, nehogy mi legyünk az utolsók, akik ezt a bámulatos tárgyat megcsodálhatják ... És mekkora szerencsétlenségnek érezzük, ha apró darabokra törik."

Nagy, rendezetlen könyvtára volt, amelyben tökéletesen kiigazodott, könnyedén sétált el a polcok mellett, és választotta ki az aznapra szánt kötetet, és néha ezekből fordítottunk franciára. Hosszú szövegeket választott, amelyek számomra még gyakran nagyon nehezek voltak, és nem ritkán nem fogtam fel az értelmüket, de ő türelmes volt, és arra intett, hogy legyek szorgalmas. Egyetlen nagy füzetben gyűjtöttem össze őket, és évekkel később, miután felnőttem, és értékelni tudtam a múltamat, amelynek ő is részese volt, újra átolvastam a megszámozott lapokat. Csodálkozásomra, még mindig értettem a francia szövegeket is, de a megdöbbenést az okozta, hogy végre megértettem őket.

Soha nem mondta, miből idéz, nekem kellett utánajárnom, ha akartam, nem ragaszkodott nevekhez, mert a szerzők a szövegben voltak. Mindig azt mondta, hogy soha ne a névre figyeljek, ne a neveket jegyezzem meg, hanem a szavakat, a szöveg mondanivalóját. Néha nem találtam meg a keresett oldalakat, és olyankor azt hittem, nem is az ölében heverő lapokból olvasta őket, hanem saját maga írta a levegőbe a hangokat.

Négy éven keresztül kitartóan és lelkesen tanított, de nem csak franciára. Megismertetett az irodalommal, és rávezetett a felfedezés és megértés rögös útjára, amelyen mindenkinek egyedül kell boldogulnia. Neki köszönhetem, hogy a mai napig megtapasztalhatom a csodáknak azt a fajtáját, amely egyedül az olvasó ember előtt fedi fel magát. És hálás vagyok neki, mert megengedte, hogy mellé üljek, és mert beszélt hozzám a könyvek lapjain keresztül, amelyek látszólag más emberekről, valójában róla szóltak.

Könyvtári állást szereztem, és elrejtettem magam a polcok között, miközben leporoltam őket, kötetek százait lapoztam fel és adtam ki a kezemből, hogy mások is részesei legyenek a csodának. Így találtam rá évekkel ezelőtt, teljesen véletlenül az újságkivágásra az egyikben. Azonnal felismertem őket, hiszen több közös képük is ki volt állítva a lakásuk kis dohányzóasztalán, a polcokon. A fotó a fiatal, csinos, de a hangulathoz egyáltalán nem illő, komor arcú Éva nénit és az asztal túlsó végében nevető férjét, Bakó László mérnök urat, ,,a gettó-palánkot építő ácsok ellenőrzésével megbízott bizalmas tisztviselőt" örökítette meg egy örömittas, majd kicsattanó társaság körében. A cikk sunyin megbújt a kötetben,  arra várva, hogy végre kihulljon onnan. Sikerült megtudnom, ki volt az utolsó kikölcsönző, aki valószínűleg beletette a megsárgult oldalt, de a név nem vezetett sehová, mert az illető két évvel azelőtt meghalt, és akárcsak Éva néni, egyedül élt, és nem hagyott maga után senkit. Ráadásul nem is volt biztos, hogy az előző olvasók munkájuk végeztével egyszerűen csak visszatették a nem oda illő dokumentumot, amelyet mostanáig senki nem vett vagy nem akart észrevenni.

Így én hazavittem, és a régi, megfakult füzetbe tettem, amelyet már értőbben kezdtem el újraolvasni, és közben sikerült kiderítenem, hogy milyen körülmények között keletkezett a felvétel, és kik voltak a társaság tagjai. Egyszeriben világosság gyúlt bennem, és megértettem Éva néni üzeneteit, amelyeket mérhetetlen magánya sűrűségében, társaságom szelíd fényében nekem küldött - az egyetlen élőlénynek, akit megtűrt maga körül. Úgy élt, mint aki már maga sem több puszta emléknél, mintha már feladta volna ezt a világot, és mégis arra készült, hogy tovább éljen, miután valóban csak emlékezetem préseinek kegyességében reménykedhetett.

 Hiszem, hogy tudta, egy napon meg fogom őt érteni, és alakja élesebben rajzolódik majd ki előttem, és kíséri lépteimet, mint éltében valaha. Jövőmet illetően tévedett, de ebben igaza volt. Emléke, és mindaz, amit megőrzött magában, az enyémek. Amint kapcsolatba kerültünk egymással, nekem szánta az emlékeit és önmagát is, egész életeket, amelyek körülvették.

 Őriztük a múltat a jelenben, ahogy magunkat őriztük, ahogy majd mások őriznek bennünket, mert mi magunk vagyunk azok az emlékek, amelyek másodpercenként megszületnek körülöttünk. Eleinte féltem, ahogy valószínűleg Éva néni is félt, hogy nem tudom őket megérteni és megtartani, nem leszek képes rá. Később rájöttem, hogy fölöslegesen aggódtam, hiszen mást sem teszünk egész életünkben, minthogy emlékezünk, és reméljük, hogy lesz valaki, aki emlékezzen ránk.

 

 


 

 

Iskolás, sőt egyetemi éveim alatt, tanulmányaim és olvasmányaim során sem tudatosult bennem a Holokauszt valódi jelentése, talán éppen azért, mert nem volt és nem lett egyéb, mint puszta fogalom. Középiskolás tanáraim alig említették a koncentrációs táborok éveit, a régebbi tankönyvekben nem szerepelt vagy egyetlen szűkszavú és adatszerű oldalban lehetett csak olvasni róla. Üzenete akkor nem jutott el hozzám. Később, elsőéves gimnazista koromban, puszta kíváncsiságtól vezérelve kikölcsönöztem a Városi Könyvtárból az ,,Auschwitz Album"-ot, amely az első tényleges találkozásomat jelentette a képekben megörökített pokolban szenvedőkkel, de ahogy tovább haladtunk az ,,anyaggal", megdöbbenésem ,,elmúlt", a látottak ,,elfelejtődtek".

 

Kolozsvári egyetemi éveim alatt az ókor történelmében merültem el, és a Római Birodalom irányában tanúsított érdeklődésem sokáig ritkán haladta túl a 19. századot.

 

Három évvel ezelőtt, 2012-ben keresgéltem – ugyancsak gyermekkorom városának könyvtárában – egy-két felfedezésemre váró irodalmi mű kikölcsönzése céljából, és ekkor, a poros, 1990 előtti kiadásoktól roskadozó polcok legalján bukkantam rá arra az emlékiratra, amely elindított a megismerés útján. Dr. Nyiszli Miklós szilágysomlyói orvos elbeszéléséről van szó, amely auschwitzi tapasztalatait tárta a világ elé. Alapjaiban rengette meg gondolkodásomat, érdeklődési körömet és viszonyulásomat az emberekhez és a világhoz, és tudtam, hogy többet kell megtudnom azokról az évekről, meg kell ismernem azokat az embereket, akik megtehették, hogy elmesélték a történetüket - a túlélőket. Azóta sokat olvastam és olvasok a témában, sok kiállításon, bemutatón és megemlékezésen vettem részt, melyet újságírói hivatásom is elősegít. Érdeklődésem elsősorban az érmelléki, és azon belül is a nagyváradi zsidók holokausztját kutatja, amelynek - itt élőként, közvetlenül a részesévé váltam. Többször sétálok el ugyanazokon az utcákon, az állomás előtt, és már ösztönösen jutnak eszembe az arccal rendelkező és arctalan emberek, akiket a város évekkel ezelőtt kivetett magából. Hiszem, hogy aki egyszer valóban megérti a felfoghatatlant, a szörnyűség súlyát, az többé soha nem tud és nem is akar megfeledkezni róla, és nem csupán a hivatalosan, naptárilag bejegyzett emléknapokon gyújt gyertyát az életüket vesztettek képzeletbeli sírjai előtt, hanem a lelkében hordja a gyászoló lángok fényét.

 

Tavaly decemberben bukkantam rá a mellékelt újságcikkre egy kikölcsönzött könyvben (Simon Magda, ,,Váradi harangok"), és éreztem, hogy valami fontosat találtam. Ez a cikk és a benne foglalt részletes információk adták az ihletet egy novella megírásához. A történetben azt kíséreltem meg kifejezni, hogy nem szabad ,,elfelejteni" a múltat (a rossz dolgokat), hanem együtt kell élni vele, amennyiben az ember valóban belátással van a saját és mások életére; és hogy, amint a birtokába jutunk olyan közvetett vagy közvetlen információknak, amelyek mélyen megérintenek bennünket, többé nem szabadulhatunk tőlük.

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.