Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Zugló – „A zuglói menedék”

 Jelige: Zugló

„A zuglói menedék”

 

 

Dédapám, Nagy Sándor 1897-ban látta meg a napvilágot a Szabolcs vármegyei Újfehértón, egy kárpátaljai ruszin származású tanítónő és egy földműves gyermekeként.  Az élet akkoriban nyugodt és egyszerű volt faluvidéken, szinte semmi sem zökkentette ki az embereket a szokásos szerény gazdálkodó életmódjukból. A fiatal legényeknek az udvarláson kívül az egymás közötti erőfitogtatás jutott szórakozási lehetőségként. Dédapámat és bátyját, Andrást, nagy erejű fiatalokként tartották számon a helyiek, és erre a címre jócskán rászolgáltak. Volt, hogy fogadásból egy kovács üllőjét cipelték át a falú főutcáján vagy éppen négy zsák búzával sétálgattak vállukon peckesen. 1914-ben aztán nagyot fordult a világ: kitört az első világháború. Dédapám ekkor 17 éves fiatalemberként önként jelentkezett az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregébe. Mint géppuskás őrvezető megjárta előbb az orosz, majd az olasz frontot. A rendkívül kegyetlen harcok során Nagy Sándor kiemelkedett társai közül gyakorlatias éleslátásával, fizikai erejével és vakmerő bátorságával. Előbb Ferenc József, majd IV. Károly császár tüntette ki háborús érdemeiért a Vitézségi Érem bronz és ezüst fokozataival. Az olaszországi Doberdónál egy alkalommal súlyos sebsülés érte, tüdejét átlőtték szemből, a golyó pedig az oldalán hatolt ki. Csodával határos módon túlélte ezt a borzalmas sérülést, de a bemeneti és kimeneti nyílás sebei élete végéig látszottak. A sors különös játéka, hogy ezen sebesülését mi, leszármazottai tűzfoltként magunkon hordozzuk, bár testünk eltérő helyein.

A háborút követően Nagy Sándor leszerelt és 1919-ben feleségül vette dédnagymamámat, Bergován Máriát. A húszas évek elején elődeihez hasonlatosan földművelő életmódra rendezkedett be és kétkezi munkából tartotta el családját, ám később a háború során tanúsított katonai helytállásának és kitüntetéseinek köszönhetően vitézi címet kapott, nem sokkal később pedig a székesfővárosban,  Budapesten állást a Honvédelmi Minisztériumban. Itt mint katonai tisztviselő, a légügyi főcsoportfőnökségnél töltött be különböző beosztásokat. Dédapámnak az évek során hat gyermeke született, Mihály, Sándor, András, Mária, Gábor és Gyula. 1937-ben az akkor még kertvárosi övezetnek számító Zuglóban állami kezdeményezésre Vitézi Kertváros vagy más néven Vitézi Telep épült.

Ez az 51 egyforma, részenként 80 négyzetméteres ikerházból álló telep azon személyek számára épült, akik I. világháborús hősiességükkel az átlagtól kitűntek, vitézi címet érdemeltek ki, nagy családdal rendelkeztek és a fővárosban töltöttek be többnyire katonai beosztásokat. Ezen személyek számára az állam kedvezményes, kamatmentes részletre biztosította az ikerház felet a hozzá tartozó körülbelül 120 négyszögöles telekkel.  Minden egyes ház falát, így dédapámékét is a vitézi címer díszítette, alatta a felirat: „Kiérdemelte vitéz Nagy Sándor, I. világháborús helytállásával”. A telket körülölelő fém kerítés kovácsoltvas bejárati kapujának tetején pedig a megadományozott nevének monogramja volt látható.

Új otthonában családom boldog életet élt, dédapám gyermekeinek kiváló környezetet jelentett a zuglói kertvárosias környezet. A boldog hétköznapokra azonban rányomta a bélyegét a nemzetközi szinten gyülekező sötét fellegek híre.

Nagy Sándor ekkoriban élte a katonai tisztviselők, a kis és középpolgárság mindennapjait: munka után gyakran látogatta a lóversenypályát, színházba, operába és közösségi rendezvényekre járt, de legkedvesebb időtöltése egy, a mai Örs Vezér terénél akkoriban álló kocsmában a barátaival folytatott heves kártya partik voltak. Ultizás közben ismerte meg és kötött szoros barátságot az akkoriban a józsefvárosi Teleki téri piacon fuvarosként dolgozó, izraelita vallású Jenei Mihállyal. Hosszú évekig tartó barátságuk kezdetén nem sejthették, milyen szörnyű fordulatot vesz később mindkettejük élete.

A hitleri német birodalom engesztelhetetlen hatalomvágyának köszönhetően kitört a II. világháború és ez Magyarországon is számos módon éreztette hatását. A magyar politikai környezet egyre negatívabban érintette a zsidó származású magyar állampolgárokat, akik 1944-re úgynevezett csillagos házakba kényszerültek. Jenei Miska bácsit népes családjával együtt ilyen csillagos házba  költöztették, ahol mind az életük, mind a szabad mozgásuk korlátozva volt, megbélyegzett, másodrendű állampolgárokká váltak. Sejteni lehetett, hogy innen már csupán egy lépés lehet a gettóba telepítés, azt követően pedig a fizikai megsemmisítés, ezek bekövetkezése csupán idő kérdése volt.

 

Miska bácsi ekkor barátjához és kártyapartneréhez, dédapámhoz fordult segítségért, aki a Honvédelmi Minisztérium által kiállított igazolványával, és a Légügyi Főcsoportfőnökség katonai tisztviselőjeként szinte korlátozás nélkül átjuthatott minden ellenőrzési ponton szerte a fővárosban. Jenei Mihály kérte őt, segítsen családját kijuttatni a csillagos házakból, és bújtassa el őket a hatóság kutató szemei elől addig, amíg elmúlik az üldözött zsidók számára az egyre közvetlenebbül fenyegető életveszély.

Nagy Sándor eleget tett barátja kérésének annál is inkább, mert személyiségéből fakadóan mindenkoron az elesettek, üldözöttek védelmét helyezte előtérbe önmagával szemben, és igyekezett a rászorulóknak minden segítséget megadni. Így volt ez az első világégés idején a fronton a bajtársakkal, és így tett most is, a második világháború korszakában.

Dédapám egy előre megbeszélt éjjelen a sötétség jótékony takarását kihasználva érkezett a Jenei család és más sorstársaik kijelölt lakhelyéül szolgáló csillagos házhoz teherkocsival. A megbeszéltek szerint minden éjszaka egy családtagot „szöktettek” meg a házból. Nagy Sándor vállalta, hogy az üldözötteket saját zuglói házában, a Nagy Pál utca 9. szám alatt bújtatja el.

Ez idő tájt két legidősebb fia, ifj. Nagy Sándor és Nagy Mihály az orosz fronton harcolt, míg András, Gábor, Gyula nevű fiai és Marika leánya otthon tartózkodott, így feleségével együtt hat ember ellátásáról kellett gondoskodnia a háborús időben, egyedüli kereső emberként. Ilyen nehézségek közepette vállalta az üldözöttek megmentését.  Amidőn a Jenei család ötödik tagja is biztonságban tudhatta magát Zuglóban, Miska bácsi ismét dédapámhoz fordult és kérlelni kezdte, hogy a csillagos házban maradt további családtagjait és feleségének rokonait is szöktesse meg és bújtassa el. Így történt, ahogyan nagypapám, az akkor 11 éves Nagy Gábor visszaemlékezéseiben felidézte, hogy ezt követően minden este megjelent a ház kovácsoltvas kapujánál egy üldözött személy.

 

 

Családom otthonában végül tizenegy fő lelt menedékre: Jenei Mihály fuvaros és felesége Jenei Mihályné Ilus néni, gyermekeik Jenei Tibor, Jenei György és Jenei Tamás, valamint Cumf Frigyesné és három felnőtt korú fia, Cumf Dezső, Cumf Izsó, Cumf Lajos, valamint Grün Ferenc a budapesti Divatcsarnok ellenőre és Rimmer Sándor.

Annak ellenére, hogy a szomszédságban többnyire megbízható és tisztességes emberek laktak, családom tisztában volt vele, hogy a hivatalosan bejelentett hat főn felüli tizenegy üldözött személy ott tartózkodása minden elővigyázatosság és rejtés ellenére előbb-utóbb valamilyen módon ki fog derülni. Gondoskodni kellett tehát megfelelő búvóhely kialakításáról, ebben pedig dédapám segítségére Gyula és Gábor nevű fiai voltak. Az éj leple alatt a családi ház konyhájának kockaköveit felszedték és alatta egy körülbelül másfél méterszer másfél méteres üreget ástak ki. A konyha négy kockakövét összehegesztették, közepére pedig kis fém hurkot tettek, ilyen formán egy kampóval a hurokba akasztva, mint egy fedél, a kockakövek felemelhetőek voltak, oda pedig veszélyhelyzetben az üldözöttek szűkösen, de elbújhattak. Ilyenkor, ha a család ellenőrzést kapott, a kockakőre szőnyeget terítettek, felé pedig egy sezlont helyeztek, amire mindig a két legkisebb gyerek leült, mint akinek éppen ott volt kedve megpihenni. Így teltek a háborús hónapok, a front pedig mind közelebb és közelebb jött, a belpolitikai helyzet pedig radikalizálódott. A háború előrehaladtával egyre nehezebb volt az alapvető élelmiszerek beszerzése, így a hat fős családunk és a tizenegy fő bújtatott személy ellátását rendkívüli nehézségekkel sikerült csak megoldani. Ebben megint dédapám két legkisebb fia, Gábor és Gyula jeleskedett: A közeli Bolgárkertészetből napi szinten jártak zöldséget, gyümölcsöt lopni, és élelmiszerért is ők álltak órák hosszat sorban a boltoknál. Nővérük, Marika szintén kivette a részét a feladatokból, mert az addigra a gettóba zárt további ismerősök és rokonok részére napi szinten vitt testi épsége kockáztatásával üzeneteket, valamint csempészett be a gettóba élelmiszert.

Az akkor 12 éves nagyapám, Nagy Gábor és 9 éves öccse Gyula, az élelmiszer beszerzésén túlmenően veszélyes feladatra is vállalkoztak. A Vitézi kertváros utcáin úgynevezett figyelő szolgálatot láttak el, szigorú szervezés szerint.

Dédapám meghatározása alapján az volt a feladatuk, hogy a környéken megjelenő nyilas személyeket megfigyeljék, vész esetén pedig riadóztassák a családod. Egy alkalommal nagypapám volt „szolgálatban”, és egyszer csak megállt mellette egy fekete autó, benne négy, gépfegyverekkel felszerelkezett bőrkabátos nyilaskeresztessel. Őt kérdezték meg, nem tudja-e, hol lakik a vitéz Nagy Sándor?

Kiderült, hogy egy rosszindulatú, téves eszmékben hívő szomszéd feljelentette a családomat, hogy zsidókat bújtatnak hónapok óta. Gábor ekkor így felelt a nyilasoknak: „Sajnos nem tudom, de menjenek végig ezen a hosszú úton, ott forduljanak le a Novara utcánál, ott lakik az emeleten a telep házmestere, az biztosan meg tudja mondani”.

A nyilasok megfogadták, amit a kisfiú mondott és elhajtottak. Nagypapám ekkor hazarohant és riadóztatta a családot. Bátor félrevezetésének köszönhetően a családom időt nyert, hogy az üldözötteket a rejtekhelyre bújtassa, ők maguk pedig egy megbízható szomszéd pincéjében leltek menedékre két napig. Mikor visszatértek a házukba, azt feldúlt állapotban találták, a nyilasok átkutattak mindent, de az üldözötteknek nem akadtak a nyomára, így hála a gondviselésnek, mind a tizenegy fő megmenekült.

A háborúnak vége lett, Magyarország felszabadult. Dédapám és családja összesen hat hónapon keresztül bújtatta lakásán a származásuk, vallásuk miatt üldözött honfitársaikat nehéz körülmények közepette, de szerencsére egyetlen embernek sem esett baja. Nagy Sándort a háborút követően minisztériumi állásából elbocsájtották, zuglói házát, ahol az üldözöttek mentette, elkobozták. Ő maga visszaköltözött szülőfalujába, Újfehértóra, ahol nyomorban, egy kicsi, ablaktalan vályogházban, méltatlanul elfeledve halt meg 1967-ben. A monarchia egykori bátor katonája, a Honvédelmi Minisztérium tisztviselője, vagyonát és társadalmi megbecsültségét elvesztette, de az elesetteket védelmező emberi helytállásának története családi emlékeinkben tovább él.  Élete és bátorsága legyen követendő példa minden igaz szívű humanista számára.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.