Ugrás a tartalomra

Jelige: Füst – Hatévesen

Jelige: Füst

Hatévesen

 

Megyünk. Senki nem mondja meg, miért? Hova? Ötös sorok. Nyom a sietve felrángatott cipő, szúr a háborús anyagból készült szövetruha, vág a telitömött hátizsák szíja. Nincs hideg. Nem is esik. Menetelünk, de ugyanazok a házak állnak most is mellettünk, nem haladunk előre. Lógatom a fejemet, úgy nem vág annyira a hátizsák. Egyhelyben emelgetjük a lábunkat. Nem értem, miért kellett otthagynunk a Nemzetközi Vöröskereszt Munkácsy utcai gyermekotthonát. Nagy a baj, hogyan találnak majd meg? Egyedül. Nem értem, miért nem segít anyu?A nyilasbácsik rohangálnak körülöttünk, géppisztolyukat lóbálják, időnként ránk fogják, és röhögnek. „Beszartatok, mi, zsidrákok?” Megint felnézek, már más ház mellett emelgetjük a lábunkat, mintha nem haladnánk folyamatosan, állóképek követik egymást. Erőlködöm, de csak homályosan emlékszem, mit láttam tegnap, milyen volt az utolsó születésnapom, az otthagyott játékaim. Nem tudom elképzelni, mi lesz velem holnap? Ez még a Munkácsy-utca? Nem, már biztosan nem. A nagyfiúk azt pusmogják: a Gettóba hajtanak. Mi az a Gettó? – Egyszer csak valamilyen téren menetelünk. Mögöttem azt mondják, hogy ez a Klauzál tér. Sokan nézik a menetünket. Mintha egy női figura követne minket az utolsó métereken. Nem visel sárga csillagot. Egy alacsony néni. Kiszárad a torkom. Anyu! De miért bújik az ott állók mögé? Semmit sem értek. Miért nem húz a karomnál fogva ki a menetoszlopból? Miért nem mehetünk együtt? Nem merek kiáltani neki. Anyu belém sulykolta: „Hallgatni! Figyelni!”

Ilyen házat láttam már a Hold-utcában. Egy nagyfiú mondta, aki sokszor járt már itt vásárolni, hogy ez a Klauzál-téri csarnok. Más, mint a többi ház, külön áll a téren, sok vas-üveg kapu minden oldalán, és kívül is tégla borítja, nem vakolat. Nem laknak benne, ennivalókat lehet itt venni. Vásárcsarnoknak hívják. Nekem tetszik: külön áll a téren, nem támaszkodik kétoldalt más házakra. Egyszerre zavaros kiáltozást hallani. A csarnok másik oldalán velünk szemben hirtelen másik tömeg áll velünk szemben,gyerekek, felnőttek. Rajtuk is sárga csillag. Sokan vannak. Egymással szemben megállunk. Ekkor a nyilasbácsik elkezdik egyszerre mindkét sárgacsillagos tömeget géppisztollyal, puskatussal, egymással szemben befelé hajtani ugyanazon a kapun, a főbejáraton keresztül. Gyorsan, gyorsan üvöltözik. Menni muszáj, mert a géppisztolyt lóbáló nyilasbácsik ütik, befelé préselik a felnőtteket, akik rajtunk, kicsiken taposnak. Nagyon nagy a nyomás, taposás, sikítozás, a belém préselt csomagok, lábak, karok sokasága között teljesen egyedül vagyok. Nincs anyu, nincs apu, hogy megvédjen, senki sem ment meg az összetaposástól. Bár segítene a Jó Isten, hiszen én igyekszem engedelmes fia lenni, úgy, ahogy anyu mondja mindig. Örökké állok egy helyben a csarnok utcai kapujában, a bejárat-alagútban, örökké tapossuk egymást. Összepréselnek, örökké ott állunk, a nyilasbácsik nevetnek, mi kiabálunk, sikítozunk. Elfogynak a gondolataink, elfogy a levegő, elfogy a világ, elfogy az idő is. Végül hirtelen befelé szabadulunk, mintha egy dugót benyomnának a palack szűk nyakán át a palack tágabb belsejébe.

Vezetőnk szétosztja a sok gyereket. Így kerülök az emeleten levő termek egyikébe. Újságpapír a cementpadlón, azon alszunk, felöltözve. Kővé dermedünk a december hidegében, a fűtetlen csarnok emeleti karzatáról nyíló nagy helyiségben. Fekszem, a kemény, hideg padló nyom, forgolódom, igyekszem beljebb húzódni önmagamba, bensőmbe menekülni a fagy elől. A reggel még rosszabb. Hány napot-éjszakát töltünk így? Valami étel is kerül valahonnan, de különösebb éhséget nem érzek. Működő vízcsap is van, mást nem kapunk inni. Éhséggel keveredő homály. Próbálok semmire sem gondolni, akkor nem kell sírni.  Áll az idő, nem mozdul tovább.

 Egyszerre csak lábdobogás, hangos beszéd: valami ilyet hallok: „Hol van?” – A nevemet hallom – „Kihallgatják. Tanúskodni fog, mit látott? Nyílt parancs.” –„ Na, ha annyira akarja, keresse is meg!” - „János!” Megint a nevemet hallom. Felkelek a cementpadlóról. Egy katona bácsi! Martin Tóni, szüleim ismerőse. „Tóni! Hogy kerülsz ide?” – Erre most nincs idő, hab’ k’nen Cájt.” –A padlóról álmos szemek fordulnak felém. – „Gyorsan szedd a holmid. Ezt a hátizsákba. Ezt hagyd, arra nincs idő. Ezt a sárgát most levesszük. Más ruhádon is van ilyen sárga? Nem? Jó.

– Nagyon figyelj, kisöreg! Most elmegyünk. Ki, az utcára. Mostantól hallgatsz. Ha megállítanak, néma vagy. Ha beszélsz, otthagylak, ahol éppen vagyunk.”

A villamos hátsó kocsiján állunk a peronon. Nagyon fázom. Semmit sem értek. Egyszer csak egy ház előtt állunk, valahol, messze a Vásárcsarnoktól. Felnézek: eza Hungária körút 68. (vagy 86.?) számú ház, saroképület, a sarkon gyógyszertár. Mellette kis utca befelé, a város felé. A széles Hungária-körút túloldalán a hatalmas honvédlaktanyába éppen bemasírozik egy kisebb alakulat. Egy néni lép elénk: „Maga a Tóni? Te vagy Jani? Már nagyon vár téged valaki. Jöjjenek csak. Én vagyok a Keszely Ilonka. Van egy nagyfiam, Pista, egy kislányom, Ilike és a férjem, László. Nálunk laktok majd egy kis ideig, jó?” - Nagysasasszony, én inkább futok vissza a szállásunkra –, így Tóni, és egy szempillantás alatt eltűnik. Fel, az emeletre, belépünk egy lakásba. A konyhában hirtelen felemelkedik valaki. Anyu. Anyu, anyu! – ölelem, szorítom, nem engedem el. „Jankó, nagyon figyelj rám, az, amit most mondok, mindennél fontosabb. Te e perctől Kis János vagy, Ilka-majorból, Debrecen mellől. Nagy-nagy baj lenne abból, ha kikotyognád a valódi nevedet.” Megint nem értek semmit. Mától nem az vagyok, aki eddig? Miért kell eltitkolni, ki vagyok, honnan jöttem, miért kell nekem másik, új név? Annyit értek. hogy kell. Ha kérdezek valamit, leintenek: „Csak légy jó kisfiú, ezt még nem értheted. Majd később mindent megbeszélünk.” A Keszely gyerekek: nálam két évvel fiatalabb kislány, Ilike, (kis pisis, nem érdekel), a nálam 2-3 évvel idősebb fiúval, Pistával lehet játszani, de Pista egy este pályaudvarosat játszik: névsort olvas (ilyesformán: „a kettes vagonba felszáll Kohn Icig, Svarc Móric… Kis, dehogy… nna, milyen János? Megvan! – itt a saját, az igazi családnevemet hallottuk.”) Abban a pillanatban megfagy a levegő. – Pista előbb nyilván kivette belőlem, kifélék, mifélék is vagyunk – hogy hogyan, nem emlékszem, nyilván nagyon szégyellem a gyengeségemet. Még az is lehet, hogy kihallgatta, mit beszélnek egymás között a szülei. Keszely Pista többet nem játssza ezt a hangszórós játékot. (Hosszan bizonygatom anyunak, hogy nem én kotyogtam ki, de nem hisz nekem. A szomszédok: jobbról Krámerné, csontos, szigorú néni, aki mindig haragosan néz rám, meg a fia, idióta, alig értjük a beszédét. Ha rosszul viselkedik, az anyja gyakran üti, jól célzott, kemény ütésekkel, hogy engedelmességre szorítsa. A fia tiltakozik: ”baffa meg”, ismételgeti, de nem üt vissza, pedig erősebbnek tűnik, mint az anyja. Krámerné az érkezésünk utáni harmadik napon azt mondja anyámnak: „jól tudja itt mindenki, miféle menekültek maguk. Még hogy az oroszok elől, meg Debrecen mellől!” – Anyám nagyon halkan, eléggé hosszan mond valamit Krámernének, aki – morogva – visszakozik. Anyu sápadt, gyorsan veszi a levegőt. „Megmondtam neki, hogy jól gondolja meg, mit tesz, mert két helyen is meghagytam a nevét, arra az esetre, ha baj érne minket.”

Az emeleten balról az órás bácsi. Elbűvölten bámulom a műhelyét, egy kis szobát. Csodálatos, pici, meg nagy szerkezetek, még női gyűrűbe épített pirinyó óra is akad. Súllyal működő, vagy fura, kulccsal felhúzható faliórák, ébresztő órák, – az órás bácsi szerint vekkerek. Mindenféle halk vagy hangosabb, magasabb vagy mélyebb ketyegés párnázza a száraz időt. Minden óramű egyhelyben forog, mégis legombolyítja az időt, ami ezért hosszában folyik, kinyújtott zsineg, vagy hosszú út lesz, csakhogy én nem mehetek végig ezen az úton, nem méricskélhetem. Az én időm másik, titkolt a nevem, titkolt anyám-apám, és soha sem lehetek újra az, aki még három hónappal azelőtt voltam. Kizártak, kiraktak, elkergettek. Az én időm megszakadt, a sarokban állok, várom, hogy valami még rosszabb történjen velem. „Ugye, ott tanyán nem láttál ilyet?” – kérdi Órás bácsi – Majdnem rávágom, hogy mindig is Budapesten laktam, láttam már óraboltot.

Nem hiába félték, három nap múlva valóban megkezdődik az ostrom. Hatalmas dörrenések rázzák meg a házat, néhány ablak kitörik, a többi ablak külső szárnyát sietve leszedik. Ágyúszó. Van, aki furnérlemezből ablakborító táblákat rögtönöz. Rémes hideg lesz. Hálóhelyünk a kövezett padlójú, jeges konyha. Összetolt székeken alszunk, amelyek folyton szétcsúsznak alattunk. Rugdalózom, nem hagyom anyámat aludni, aki időnként megpofoz, biztosan azért, hogy ne felejtsem el az intelmeit.

Óriási mázli: német tábori konyha települ a ház belső udvarába. Mindenki kérincsél, nyújtogatja csajkáját, lábaskáját. És láss csodát: kapunk. „Gyümölcsrizs”, ez valami szürke pép, talán inkább köles, vagy árpagyöngy, nem rizs, kevés szilvával bepiszkítva; „hitlerszalonna”, azaz kemény lekvár faládikában és híg „geműzezuppe”.

Közel a front: sebesültellátó lesz az óvóhelyünkből.

Anyu szóba elegyedik egy kötözésre betért, golyó súrolta fejű öreg német népfölkelővel, Goethéről, Schillerről fecseg. Utána dicsekszik, levette a lábáról az öreg néptanítót, aki láthatóan büszke arra, hogy a német kultúráért, még egy egyszerű magyar asszony is rajong.. (Ilonka néni rémült arccal integet anyunak a német háta mögül, hogy hagyja már abba.)

Állandóak a kemény tüzérségi dörrenések. Reggel a WC-n csücsülök – majd’ odafagy a fenekem –, találgatom, melyik dörrenés mitől ered, kilövés-e vagy besapódás? Ágyúlövedék vagy légi akna? Január elején a lakók lehurcolkodnak az óvóhelyre. Valamiféle közös, szinte a teljes óvóhelyet elfoglaló lejtős ruha-holmi halom alakul ki, ezen alszik, hever egymás mellett mindenki, persze, minden lehető meleg göncöt magán tartva.

Nagy örömünkre – ez is kisebbfajta csoda – folyik a vezetékes víz. Szinte mindvégig! Legalábbis az óvóhely egyetlen csapjából csordogál szép lassan.

Január 9. hajnal: dörömbölnek az óvóhely vasajtaján. Alpár úr, a légóparancsnok kilép az előtérbe, gyorsan visszatér: „Emberek! Ne ijedjenek meg, itt vannak az oroszok!” Hangos sikoltozás tör ki. Ismeretlen beszédű, furcsa arcú, furcsa ruházatú katonák tódulnak be az óvóhelyre. – Nyemecki nyet? – kiabálják rekedten. Körbeszaladnak, ide-oda bevilágítanak, és máris lefekszenek aludni a nagy közös holmidomb aljára, az ott fekvő lakók lábára, és máris alszanak. Pisilnem kell, de félek, nem merem a lábamat kihúzni az orosz katona feje alól.

Másnap reggel hó, szikrázó napsütés. És csend, végre csend, ha csak egy ideig is. Kióvakodunk az udvarra. A házunk ép, nem fekszenek halottak szanaszét. Az oroszok előkerítik a patikus bácsit, aki a gyógyszertárát félti, ezért ideköltözött az óvóhelyre. mutogatnak neki, a karjukon feltűrik a zubbonyuk ujját. A patikus bácsi nagy injekciókat ad nekik, valami sóoldatot emleget.

A német tábori konyhával tapasztaltak, ámulatunkra, megismétlődnek az oroszokkal, (akik, valamiért szintén a mi udvarunkba telepítik a gulyáságyújukat) - de óriási különbség! Az oroszok kosztja százszor jobb: sűrű leves, tele húsdarabkákkal, káposztával, babbal, krumplival. Óvatosan vonulunk edényeinkkel, egy csepp se vesszen kárba. Jut még kristálycukorral meghintett paprikás, abált szalonna, sőt, frissen kisütött lángos, (zsírban tocsog, az is vastagon meghintve kristálycukorral). Az orosz kenyér fehér és puha, finom! És szívesen adnak belőle! Furcsa emberek.

Másnap ismét nagy lövöldözésre ébredünk. Az oroszok sebesültszállításra vezénylik a férfiakat, akik csak halkan mernek morogni. Mondják, hogy az oroszok tűzvonalba kényszerítették a hordágyat cipelő magyarokat, oda, ahová az orosz szanitécek nem merészkedtek. Keszely bácsit az elsők között viszik. Nagyjából egy óra múlva nélküle térnek vissza az óvóhelyre. Oroszok, magyarok. Az egyik hordágycipelő magyar mondja: „A Laci megsebesült. Nem halt meg, de súlyos.Az egyik ház padlásáról célba vehette egy ott rejtőzködő német.”„Engem is meglőttek” mutogatja a másik a sérült kezét, sután, mintha mentegetőzne. Keszeli bácsi felesége azonnal felfogja, mi történt a férjével. Magához rántja Pistát, Ilikét, patakzik a könnye, rekedt, idegen hangon ismételgeti: „Gyermekeim, nincs többé apátok!” Rémülten, látom, hogy Ilonka fiatal arcbőre pillanatok alatt megöregszik, mély ráncok, óriási pórusok gödrei lepik el, szürke lesz, addig rendben tartott haja lucskos felmosórongyként tapad a koponyájára. Anyu átöleli, csitítgatja, természetesen, hiába. Kábultan ácsorgok, egyetlen szót sem bírok kinyögni. Fölösleges vagyok itt, jelenlétem bántó. Egyetlen dolgot biztosan tudok: az én időm, a megakadó – meginduló személyes időm ekkor szakad meg véglegesen.

Ami ezután következik, már más történet: Néhány hét múlva megkezdődik több lépcsőben zajló visszahurcolkodásunk eredeti lakásunkba, a régi életünkbe.             

Megmentőink sorsa? Életük összeomlik, egyre nyomorúságosabb lakásokba kell költözniük, látom, amikor meg-megjelenek Keszeliéknél az anyám küldötte karácsonyi, vagy húsvéti csomagokkal. Utoljára 11 év múlva, anyám temetésén látom Ilonkát. Azután eltűnnek. Nem keresem őket eléggé nagy erőfeszítéssel.

Tónival mi történik? Kivégzik, mint katonaszökevényt, elesik a harcokban, belép a Kommunista Pártba, vagy kitelepítik a többi svábbal? Soha többé nem hallunk róla.

A mulasztás szégyene, mint fémen a sav, rágja, rágja magát belsőmön keresztül az elkövetkező évtizedek alatt.

 

Csak bennem vándorol a mulasztásom, a tartozásom. Mint egy húsomba tört tövis.

                                                            VÉGE

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.