Ugrás a tartalomra

 

Jelige: K.B.F. – Lili

Jelige: K.B.F.

Lili 

             

Andriska egykorú volt a világháborúval, 44-ben éppen 6 éves, mikor Lilit elvitték. Egész addig – gyerek lévén – mit sem tudott az egészről; sem a háborúról, sem a holokausztról, semmiféle paktumokról, semmiféle borzalmakról.

Hogy is tudhatott volna!

Az ország nem volt még hadszíntér, a hegyaljai városkában a gyerekek nem érthették, amit a felnőttek is csak félig-meddig, szorongással telve. A rettegés alattomos, láthatatlan ködhomálya, mint ahogy a mocsárból felszálló hajnali pára is, csak lassan, észrevétlenül terjeszkedett napról napra, hónapról hónapra. Csakhogy ezt a ködöt semmiféle napsütés vagy frissítő szellő nem oszlathatta el, nem állíthatta meg. Ez emberi vérből táplálkozott, halálhörgésből harcmezőkről, kínzókamrákból… és egyre csak terjeszkedett.                   

44 tavaszára mindent beborított, elárasztotta a Kárpát-medencét is – megtöltötte teljesen. Májusban összeterelték a zsidókat Hegyalján is. A Gonosz üvöltése visszhangzott a gyönyörű domboldalak között, szívfagyasztóan.                                                                                                   

De 38-ban – mikor Bandi bácsi született – még csak vidáman kuncogott az Anschluss című vígjátékon, s csak kevesen hallották belőle a borzalmas fenyegetést. Hegyalján végképp senki. Az emberek még néhány évig csaknem úgy élhettek, mintha mi sem történt volna. A gyerekek játszottak, nevettek – átélték azt a boldogságot, ami a békés gyerekkor természetes velejárója.

Andrisnak két bátyja volt, a szomszéd házban pedig pont három kislány, s ő Lilibe volt szerelmes. (Épp 12 éves 44 tavaszán.) Mit tudta, mi az a szerelem! Egyszerűen, rajongásig szerette, a maga 5-6 éves szívével. Mit tudta, mi az: zsidó vagy nem zsidó… lengyel, tót, sváb, magyar! Gyerekek voltak, ahogy a világon minden gyerek.                                                                                       

A két kertet deszkakerítés választotta el, s az egyik léc alsó fele – mint ahogy az lenni szokott – elfordítható volt. Itt jártak át egymáshoz. Labdáztak, bújócskáztak, dédelgették a legkisebbet – éppenséggel Andrist. Szóval, vidám élet volt. Gyerekélet.

44-ben örökre elmúlt – durván, egy pillanat alatt.

 Szép tavasz volt akkor is, a Természet nem törődik az emberekkel, teszi a dolgát. Mikor a fiúk átbújtak a szokott helyen, a lányok a tornácról furcsa módon beszaladtak a házba. Sárga folt volt mindegyik mellén. Anyjuk ijedt-dühösen kiabált értük a túloldalról. „Gyertek haza azonnal!” Nem értettek semmit – hogyan is érthették volna – de a rémület bekúszott szívükbe felgyorsítva dobogását.

Néhány napig csend volt, súlyos csend, de aztán egy verőfényes májusi napon felhangzott a szívszorító sátáni kacaj, a domboldalakról visszhangozva. Az utcáról kiabálás, sírás, káromkodás durva hangjai szűrődtek be. Gyűjtötték a sárga csillagosokat. Andris szorosan az anyja mellet állt az udvaron, mikor félrebillent a léc, és átszaladt Lili. Gyönyörű volt: gesztenyeszínű haja két varkocsban, csillogó fekete szemek, sápadt, szép vonású arc, ölében kiscica. „Mariska néni, vigyázna a cicámra amíg vissza nem jövök?”

 Andris kitágult pupillája mögött örökre rögzült a kép – de örökre el kellett tűnnie a következő, rémítő pillanatban.                                                                                                                                                                                                          

Bumm…bumm…bumm… Keményen zörögtek a kapun, Lili ijedten visszaszaladt. Csak egy felcsillanó kakastoll látszott a csendőrkalap tetejéről a szemöldökfa felett, mielőtt bedübörgött. „Hol a zsidó lány?! Láttam, hogy átszaladt!” Az asszony dadogva szabadkozott. „Vigyázzanak, mert aki zsidót rejteget, maga is úgy jár!”  Bumm! Bumm! Eltűnt, s a kislány is testestül, lelkestül. Emléke sem maradt.

Véget ért a boldog gyerekkor örökre. Elsöpörte a háború szele, megfertőzte a vérgőzös félelem, megsüketítette a szívszorító üvöltés. Andris semmire sem emlékezett később. Se Lilire, sem a borzalmakra. Egészséges volt, s „az élet ment tovább”.                                                                                                              

14 év múlva az ország túlsó felében, egy másik kisvárosban töltötte kényszerű katonaéveit, mint a „Vasfüggöny” büszke őre. A kertvárosi részen lakott egy árva kislány, Juliska. Sem apja, sem anyja… se cicája… Gesztenyebarna haja volt, fekete, csillogó szemek, sápadt, helyes arc. Fogalma sem volt miért, de úgy érezte, szerelmes. Miért ne? Május volt, húsz évesek voltak, szépek voltak, egészségesek. Kulturális rendezvényen találkoztak a város ifjai és a haza hős védelmezői. Táncoltak, söröztek… Belenézett a bogár-szemekbe. Nem tűnt fel, hogy ismerős, csak megigézte.                      

Mikor kimenőt kapott, elindult megkeresni a városszéli házikót. Ismerős épületek, kertek közt ismerős deszkakerítések, ismerős illatok… Szinte otthon érezte magát, de nem fogott gyanút. Hogy is foghatott volna! Az örökre mélybe süllyedt kép viszont már kilazult az elfeledett, rémítő emlékek fogságából. Már csak egy utolsó hívójelre várt.

A házszámot keresgélve, nosztalgikus gondolatokba mélyedve baktatott, mikor felkukorékolt egy kakas. Ösztönösen odanézett, s meglátta a felcsillanó farktollat a szemöldökfa fölött.

Bumm-bumm! Bumm! Megállt az idő, eltűnt minden. Előugrott a kép.

Ott állt Lili gyönyörűen: gesztenyeszín haja két varkocsban, csillogó bogárszemek, sápadt, helyes arc, ölében kiscica… Megroggyantak a térdei, vagy csak állt meredten, vagy belekapaszkodott a kerítésbe, leült a tövébe? Mindegy. Lényegtelen. Jöttek az emlékek könyörtelenül, végképp kitörölhetetlenül. Bumm! Bumm!

Leszerelt, persze összeházasodtak, a következő nyáron pedig elutaztak Hegyaljára Mariska nénihez. „Hogy volt, anyám? Így volt?” „De hát hogyan is tudhatod te ezt ennyire részletesen? Hisz még hat éves sem voltál!” Egész csöndesen folytatta: „Hazajöttek néhányan… ők már a marhavagonban meghaltak.”

/Andris bácsi lelkében soha nem tudatosult, így hát Juliska sem tudhatta, hogy ő a második „bogárszemű lány”. Hogy is tudhatta volna!? Ezért aztán a gyönyörű kép árnyékában maradt egész életében. A kép viszont újra és újra előtolakodik az emlékek közül, mint ahogy Juliska néni utolsó lélegzetvétele is./

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.