Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Zebulon – Asztalos Örs históriája

Jelige: Zebulon

Asztalos Örs históriája

 

Egy férfi haladt el a zsinagóga mellett, el a kerítésen is túlnövő fa árnya alatt. Fel sem nézett az ódon épületre, hisz annyiszor látta már, hozzá volt szokva. A legközelebbi gyrososhoz vezetett útja. A pult mögött egy marcona palesztin férfi állt, éppen a késeket babrálta. A férfi jól ismerte Abdullahot, aki két diplomájával a háború elöl menekült Miskolcra.

-                      Ah, Ors! Csipos mehet bele, ugye? – kérdezte Abdullah, de meg sem várva a választ, már ösztönösen készíteni kezdte törzsvendégének a gyrost.

Asztalos Örs – családja harmadik sarja ezen a néven – csak bólintott, és leült az egyik kék műanyag székbe. Előbb az asztalra száradt szószt és ételmaradványokat nézte, majd az ablakon túlra révedt. Talán mégis fel kellett volna néznie a zsinagógára – gondolta, miközben meglátta a kerítés fölé növő fa árnyékát a járdán.

A fáét, ami már hetven éve is árnyékot vetett a járdára.

Hetven éve, mikor még Asztalos Örs nagyapja tapodta azt a bizonyos járdát.

 

Úgy látszik, még a névmagyarosítás sem segített. Wackerből Asztalos, Zebulonból Örs – hát, ezek szerint nem ez a túlélés receptje. Pedig az utolsók között sikerült, kemény pénzekért. Asztalos: ennél átlagosabban magyar név nem sok van. Kiss, Nagy, Szabó, Molnár… Örs: ez pedig ősi magyar név. Mikor valamilyen adminisztrációhoz be kellett diktálni, a tintanyaló hivatalnokok felvonták szemöldöküket, és úgy néztek rá, mintha aranyos mentében, vagy lóháton, íjjal meg szablyával állna előttük. Nos, valami ilyesmin gondolkodhatott a másik, körülbelül hatszáz zsidó, kommunista, meg egyéb vacogó, didergő ember a decemberi hidegben. Akik ismerték egymást, csoportokká verődtek össze, mások tanácstalanul álltak egyik lábukról a másikra. Az utca végén egy csapat karszalagos katona állt, három tiszttel, akik mint az orgonasípok sorakoztak katonáik előtt. Náluk nem volt jellegzetes ismétlőpuska, mint katonáiknál, csak elegáns pisztolyok. Az álldogálók féltek egy kicsit, hogy mégis mi lesz velük, de valahol a nyugodtság is a lelkükben volt, hiszen nem tudták egész tisztán, hogy hova mennek, vagy hogy miért. A katonák kiadták a parancsot: Indulás! - és akkor az egész tömeg elindult a Vezérürü után. Az utca két oldalán emberek tömege ácsorgott és nézegették, hogy hova megy ennyi zsidó. Jóindulatúan senki nem szólt hozzájuk. Nem is szólhattak volna, hiszen akkor nekik is be kellett volna állniuk. Emiatt viszonylagos csönd uralkodott az városban. Csak az elhaladó omnibuszok zaja verte fel a sírhantokéhoz hasonló hallgatagságot. A Széchenyi utca és Kazinczy utca kereszteződésében vacogó alakok már halkan beszélgettek egymással, mikor a halálmenet a Szemere utcára ért és elindult a templom felé. A járókelők közül többen örömüket fejezték ki, hogy nincs már meg az a kizsákmányoló réteg, aki tönkreteszi diaszpórájával a világot és háborúkat szít. Pedig ilyenről szó sem volt és szó sincs ma sem. Persze, ezt ők nem tudták. Akik csöndben elsétáltak tisztában voltak azzal, hogy ami történik maga a gyalázat, s hogy ez nem marad megtorlatlanul. Már Görömböly tájában jártak. Az előttük sétáló katona elmondta neki, hogy a téglagyárba mennek, ahol szállást kapnak pár napra. Azt már nem tette hozzá, hogy utána elviszik őket… marhavagonokban… a halálba. A hosszú séta csak az idősebbeket viselte meg. Örs csendben ment előre. Körbenézve kopár vidéket látott. A téglagyár nagyon messzinek tűnt, s ez az érzet nem csillapodott, csupán órákkal később mikor már látták a gyár épületének a falát és hallották a vonatok zaját, a katonák lélekölő ordítozását. Az újonnan érkezetteknek felírták a nevét, lakcímét, családi állapotát, életkorát és minden egyéb adatát, majd továbbküldték őket, hogy munkát kezdjenek az üzemben. Nem járt érte sok fizetség. Mondhatni semmi. Talán egy fél falat kenyér. Azon osztozott mind a kilencszáz ember, aki ott volt fogva tartva. Merthogy akkorra már kiderül, fogság ez, kényszermunka. Pár hete már a gyárban dolgozott egy kommunista férfi, akkor szabadidejében téglákra firkált törmelékdarabokkal, de senki sem tudta elolvasni mit. Furcsa jeleket, krikszkrakszokat csupán. Az őrök nem igazán foglalkoztak vele, hiszen őrülteket is deportáltak a zsidókkal és kommunistákkal együtt, ez a férfi pedig őrültebb volt a gyár bármelyik kényszerű lakójánál.

 

Örs – kezében a gyrossal – beállt a Villanyrendőr alá. Nézte az elhaladó embereket a ködös délutánban.

 

Hamar jött a másnap reggel. Beindult a munka, de a bombázás miatt már nem tudták elszállítani a foglyokat, így azok ott dolgoztak az üzem területén, illetve a külsőbb körletekben. Örs próbált közelebb kerülni az őrültnek látszó férfihoz. Egyik külső körleti munkát ketten kapták meg, amikor fel kellett ásni egy közeli ház kertjét, ami persze egy katonai parancsnoké volt. Akkor próbált nála érdeklődni, hogy honnan jött, ki ő, de a férfi nem válaszolt. Ekkor Örs állt elő egy bemutatkozással:

-           Asztalos Örs vagyok. 23 éves kereskedő.

A férfi kis hallgatás után ennyit mondott:

-           Ne hazudjon! Maga sosem volt Asztalos Örs.

-           Ezt honnan tudja?

-           Látom magán. Érzem a szemében. Magának nem ez az eredeti neve.

-           Igaza van. Wacker Zebulon vagyok.

-           Na, látja. Itt már senki sem az, aminek született.

-           Hogyhogy? Maga kicsoda?

-           Navarra Arisztid vagyok. Immáron 45 esztendős. Távoli őseim még XIV. Lajost, a Napkirályt szolgálták. Az én részem a születésem előtt fél évszázaddal sereglett ide, s telepedett meg a környéken. Azonban akkortájt nem látták szívesen az idegen nemeseket, így nekem is nevet kellett változtatnom, így Baskóczyak lettünk, de csak azért, mert az osztrák Császár a családunk egyik távoli rokona és biztosította az épségünket elég sokáig. Aztán nemesként kellett dolgozniuk a szüleimnek a Ganz-Danubiában. Annyi vagyonuk lett a végére, hogy engem be tudtak íratni a Budapesti Tudományegyetemre, jogra, aztán Miskolcon lettem bírósági írnok és a Kommunista mozgalom tagja. Az írnoki székből hoztak ide dolgozni és megölni, de a bombázások miatt már nem mennek a vonatok északra.

-           Akkor most mi lesz? - kérdezte apám - Megölnek minket?

-           Nem tudom kedves Zebulon. Ha minden jól megy, talán holnap már szabadok leszünk.  Apámat ekkor valami nagyon furcsa érzés öntötte el. Régóta nem szólították a gyermeki nevén. Mintha az ő édesapja szólt volna hozzá Arisztidból. Eztán folytatniuk kellett a munkát. Visszatérve a gyárba, ők ketten egymás mellé kucorodtak. Arisztid megosztotta apámmal a titkát. A téglákra írott jelek valójában rejtjeles cirill betűk voltak. Mivel akkoriban csak a frontkatonák láttak hasonlót, az őrök nem gondolták, hogy ezeknek a jeleknek jelentésük lehet. A gyár falának egy téglányi lyukába keresztbefordítva helyezte volna be éppen a téglát, de két őr arra járt.  A lyukon keresztül beszűrődő beszélgetés érdekes dolgokat hallatott:

-           Szerinted mi szükség van az egészre?

-           Mire gondolsz?

-           Erre sok agyondolgoztatott emberre odabenn.

-           Hát figyelj, mi parancsot teljesítünk, ne legyen lelkiismeret furdalásod. Be vagy ide sorozva, nem tudod azt mondani a nagyfőnököknek, hogy márpedig te nem vigyázol ilyen rabokra. Ne aggódj, ha el is veszítjük a háborút, minket nem fognak elítélni.

-           Azt mondod? Én azért félek…

-           Én csak fázom, menjünk az őrbódéba, ott jobb idő van…

A katonák léptei fokozatosan elhaltak.

Ekkor Arisztid váratlanul mozdult, munkában megfáradt izmai megfeszültek. Egy téglát hajított át messze a gyár kerítésén, egy cserjés kis ligetbe.

-                      Mit csinál, Arisztid? – kerekedett el Örs szeme.

-                      Ne kérdezze, Zebulon. Ha minden jól megy, talán megtudhatja ezt. De addig is, hagy cipeljem egyedül ezt a terhet.

Az éjszaka csendes volt, nyomasztó. A foglyok, ha nem is békésen, de a munkától megfáradva mélyen aludtak. A másnap reggeli ébresztő szokványos volt, a katonák elég korán felrázták őket, majd sorakozó a gyár udvarán.

-                      Menetoszlopba! Irány utánam. – kiáltotta fojtott rekedtséggel a nyilas tisztek egyike, aki a legmagasabb rangú lehetett köztük.

-                      Hát mégis… - meredt üveges tekintettel maga elé Arisztid, karjai lehanyatlottak – kijavították a rendezői pályaudvart.

Páran értetlenkedtek útközben, de a többség lesütött szemmel baktatott. Zebulon fojtott dühöt érzett, és kínzó tudatlanságot. Az úton végig kereste a katonák tekintetét, hátha abból ki tud olvasni valamit, de azok inkább elfordultak, vagy lesütötték szemeiket.

Hirtelen robbanások hangja ütötte meg a fülüket.

A foglyok izgatottan kapták fel fejüket, de a katonák is idegesen babrálták puskáikat. A rendezői pályaudvar irányából sűrű, fekete füst gomolygott fel a tiszta decemberi égboltra. A menetoszlop megállt. Néhány katona erőltetett menetben indult el a pályaudvar felé.

Várakozás.

Örs a gyér hó alól kikandikáló fűszálakat bámulta.

-                      Talán ma kitavaszodik számunkra. – tette a vállára a kezét Arisztid.

Örs nem tudta mire vélni ezt a mondatot, de nem volt ereje kérdezősködni, Arisztid pedig amúgy sem szerette elárulni rejtélyes megjegyzéseinek titkát.

Az előreküldött katonák hamarosan visszaértek.

Ideges suttogás.

A nyilastiszt, aki kiadta a menetparancsot, öklével a levegőbe üt. A foglyok menetoszlopa most új parancsot kap: irány vissza a téglagyárba, a pályaudvart szovjet bombatámadás érte. Egy leventeosztag már a helyszínre is ért, hogy kijavítsa a károkat.

Arisztid, bár próbálta leplezni izgatottságát, Örs előtt nem sikerült. A fiatal férfi elgondolkozott Arisztiden. A halál torkában, a kényszermunkától fásultan is élni akar, mindig újabb és újabb utolsó szalmaszálakba kapaszkodva.

Örs enyhén megrázta a fejét, mintha a nyugtalanságot, a bizonytalanságot rázná ki belőle. Akkor és ott, a gyalogúton a téglagyár és a pályaudvar között, a hó alól kikandikáló fűszálaknak és a tiszta decemberi égboltnak esküdött meg: túl fogja élni.

A nap szorongással telt, nyomasztó fásultságban úsztak el a felhők a téglagyár felett.

Örs és Arisztid együtt üldögéltek egy sarokban, és kenyerüket ették apró falatokban. Ma senki nem kapott semmi munkát, a tisztek és a katonák – akik talán még a foglyoknál is nyugtalanabbak voltak aznap – mindössze a gyár épületéből való kilépést tiltották meg. Néha tanácstalan beszélgetések és egyszer-egyszer heves veszekedések is kitörtek közöttük, ez pedig még jobban elbizonytalanította a foglyokat.

Odakint már sötét volt.

Öt és hat óra között járhatott az idő.

A foglyok közül többen aludtak már, végre volt alkalmuk kipihenni az elmúlt napok fáradalmait. Örs is fáradt volt, épp szólni akart Arisztidnek, hogy indul aludni, mikor egy artikulálatlan üvöltés tépte szét a gyár csendjét.

Majd két lövés csattant.

Örs álmossága egy pillanat alatt elszállt, és az alvó foglyok közül is sokan felébredtek, csak a legfáradtabbak aludtak olyan mélyen, hogy továbbra is aludtak, bár őket is hamarosan felrázták társaik. A katonák puskájukkal a kezükben rohantak, miközben a tisztek idegesen kiabáltak nekik. A partizánok mintha a semmiből jöttek volna, egyszer csak ott álltak a gyárban, ott voltak minden stratégiai fontosságú ponton, kevés leadott lövéssel szorítva vissza az összezavarodott katonákat.

Az egyik nyilastiszt a foglyokat terelte egyre beljebb, a szállásuk felé. Örs engedelmesen haladt a tömeggel, egyedül Arisztid próbált meg megállni és hátranézni, de őt a tiszt durván továbbtaszajtotta.

A partizánok kezdeti lendülete azonban alábbhagyott. Kevesen voltak, míg az ellenük harcoló katonák – bár érzékeny veszteségeket szenvedtek, jóval többen. Hamarosan kitörtek, és a partizánok kerültek a vasököl szorításába: kicsiny csapatuk a foglyok szállásaiba hátrált be, ott védekezve elkeseredetten.

Örs most vette csak észre, hogy szem elöl tévesztette Arisztidet. Riadtan, rossz előérzettel telítve kezdte keresni a tömegben, a nevét kiáltozva.

Körülbelül fél perc múlva talált rá.

A lövöldöző katonák mögött sírva ölelgetett egy usánkát viselő fiatal nőt. Örs odalépett hozzájuk, de ekkor vér fröcskölt szét közöttük, forróságával beterítve Örs és Arisztid arcát is. A mellettük harcoló partizánok egyikének torkát lőtte el egy ellenséges lövedék, a fiatal fiú pedig most hörögve agonizált a téglagyár padlóján.

-                      Valószínűleg most meghalunk. – suttogta Örsnek Arisztid – De legalább még egyszer láthattam a lányomat.

Örsnek nem volt ideje reagálni, mert látta, hogy a lány, mintha csak rá akarna cáfolni Arisztidra – bár nem valószínű, hogy hallotta, amit mondott – a katonák között állva, géppisztolyával rövid sorozatokat adva kiáltozott:

-                      Egy igazi kommunista sosem adja fel! Tartsátok a vonalat!

Katonái viszont hullottak, mint a legyek, csoda, hogy ő a harcok centrumában sértetlen maradt. Örs látta Arisztiden, hogy legszívesebben odarohanna, és elrángatná lányt a tűzvonalból, de a francia származású nemes erőt vett magát, és összeszorított ajkakkal szemlélte a harcot.

Robaj rázta meg a gyárat, egy ablak be is tört.

Egy kisebb bomba?

Sűrű füst gomolygott szerte a gyárban, a harcolók egymást sem látták, csak a vakvilágba lövöldöztek. Hirtelen egy eddig nem hallott sorozat hasított a levegőbe. Valamilyen nagyobb kaliberű géppuska.

-                      Cтой! Cтой! – üvöltözték eddig nem hallott hangok.

A partizánok és a nyilasok közti lövöldözés elhalt. A füst lassan leülepedett. A gyárban immár sokszor annyian voltak, mint a harc elején.

-                      A 27. szovjet hadsereg felszólítja önöket a megadásra! – recsegte a szovjet haditolmács.

A partizánok üdvrivalgásban törtek ki, a nyilasok pedig tanácstalanul egymásra néztek. Parancsnokuk újratöltötte pisztolyát.

-                      Le ne merjétek tenni a fegyvert! A végsőkig kell harcolnunk az ázsiai horda ellen!

Egyik tisztje azonban felszólítása ellenére eldobta a pisztolyt. Ez megadta a kezdőlökést a többi katonának is. Sorban dobálták földre puskáikat, végül üvöltözve a gyár parancsnoka is a földhöz vágta pisztolyát.

-                      Megmenekültünk, Zebulon… - rebegte Arisztid.

Örs nem merte felfogni, ami történt. Csak akkor törtek ki belőle az örömkönnyek, mikor a szovjet katonák cigarettával kínálták meg a partizánokat, és a foglyokat, köztük őt is.

-                      Köszönöm, nem dohányzom – tárta szét a karját Örs, de a szovjet katona nem tágított. Hadart valamit anyanyelvén, és továbbra is Örs elé nyomva tartotta a meggyötört csikket.

-                      Nyet gavarju… - nyögte ki Örs összes orosz nyelvtudását, de a katona nem tágított.

Egyre közelebb tolta arcához a cigarettát, és egyre harsányabban pörgette a szláv szavakat. Örs beletörődő sóhajjal vette át a csikket, és jót szívott belőle.

 

Örs már a Weidlich-palota előtt járt. Büszkén gondolt nagyapjára, aki látta az elnyomó rendszer bukását és megélte a szabadnak látszó világ első óráit. Mély tisztelettel adózott annak a nőnek is, akit Arisztid ölelgetett könnyek között, s aki megtámadta a fogolytábort partizánegységével. Ez a nő, Navarra Petra, talán még nem is sejtette, hogy Asztalos Örsné néven folytatja majd életét. Végigsétálva a ház gangján, látta, hogy fia, a 15 éves Arisztid olvasgat egy széken. Elég érettnek érezte fiát, hogy elmesélje neki a családi história minden részletét. Végigmondván a történetet ezzel a tanulsággal zárta: „Nem a test ereje, hanem a léleknek bizonyossága emeli az embert oda, ahova megérdemli. Nem a kar, hanem a szív izmai végzik az ember munkájának nagy hányadát.”

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.