A középkori utazók történetei alapján csodálkozhatunk, mi mindent juttat az uralkodónak hódoló jöttment, s mi minden adományt kap a kántól azért; holott tulajdonképpen cserekereskedelem mindez. A papírpénz arra való, hogy a gazdasági ügylettől még jobban eltávolodjon a vásárló, s az aktus során cseréről se essék szó, csak nyomtatott papírdarabokról s egyebekről.  

  Igaz, hogy a Marco Polo utazásai kéziratban a piacai, hajói és a prostituáltjai miatt fölemlegetett Hangzhou település ott szerepel (mindezek figyelmet keltőnek és feljegyzésre méltónak bizonyultak a velencei kalmár számára), de ez nem bizonyítja, hogy Marco Polo valóban feltűnt ott és élt arra. 

 Hétfő reggeltől 21 részből álló  21 szerzői képpel illusztrált Kína-napló, Kína-esszé közlését kezdi az Irodalmi Jelen.  A Kína-járó magyar polgár: író, költő, művelődéstörténész, szerkesztő, botanikus.  A neve maradjon holnapig meglepetés.  

A fehér arany nem volt drága és sok kellett belőle, úgyhogy Márton és Salamon bizakodva vágtak neki a kereskedésnek. A bécsi kereskedő tanácsára külön tarifát szabtak a nagyúri udvarházaknak, ahol rengeteg só fogyott, s külön árat a szegényebb sorsú falvaknak, ahol nem tudtak oly busásan fizetni. De Mártonnal és Salamonnal lehetett alkudni. Ha egy-egy faluban egyszerre megrendeltek öt szekér sót, akkor a bérlők egy szekérnyit ingyen adtak, a többiért pedig nem csak ezüstdénárt fogadtak el, hanem búzát, káposztát, babot, lencsét, malacot vagy birkát, ami éppen akadt.

– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.

A végső csapás azonban az volt, amikor egyik külföldi utam során a szállodai szobánkban az egyik alkalmi barátnőmmel voltam, ő pedig véletlenül ránk nyitott, és még szinte ő kért elnézést, esküszöm, mintha az anyámat láttam volna. Addig legalább azt hihettem, hogy szeret, és ez nekem elég volt ahhoz, hogy kitartsak, de azzal, hogy fel sem vette, hogy megcsalom, hogy nem lett dühös, nem esett nekem, nem akart megölni, vagy legalább elválni, teljesen és tökéletesen semmibe vett, az önérzetembe gázolt, mintha nem is léteznék, mintha nem jelentenék neki semmit, csak a szerepemet, a férj szerepét, ami jobb, ha továbbra sem marad betöltetlenül. Ezzel vérig sértett.

A leghülyébb dolgokat lehet papírra vetni, intim gondolatokat, mendemondákat a diktátorról, az igazságot, pletykákat, rágalmakat, úgyhogy ez nem mehet így tovább… mindent kihajítok a cellából, amíg csak az ágy, egy asztal, egy szék és egy vödör marad. Mindent szürkére festek, és akkor Bella végre elégedett lesz. Lehet, hogy nem is mérgeznek meg, nem akasztanak fel, és nem is kínoznak majd. Olyan hosszú ideig hagytak egyedül ülni a székemen. Tíz évig is talán? Legalább száz évig bámultam egy kis szürke cellát, a szürke falakat, néha egy-egy legyet vagy bogarat, a rácsos kisablakot, a vastag, szürkére festett vasajtót a kémlelőlyukkal… 

Apai ükapám és ükanyám együtt pezsdült a cinegékkel, az üregi nyulakkal, a természettel a hercegprímási birtokon. Amint szabadulnak a sötét, földes szobából, a kemencepadkáról, az együtt élő három generáció vizsla tekintete elől, alighogy letörölte a havat a jó Isten a korábban megtapasztalt, kipróbált, bejáratott domboldalról, alighogy kibomlott fedezékül a levél, alighogy letehette ükanyácskám (gondolom) formás fenekét a centis fűre terített szűrre (miért ne szűrre éppen?) pezsdültek azonnal. 

De hiszen az orvost is jobban érdekli a beteg ember az egészségesnél, és a rendőrség számára is fontosabb a gyanúsított, illetve a bíróság számára a vádlott, mint az olyan személy, akit egyelőre még nem gyanúsítanak és nem vádolnak semmivel. A konzulnak és konzulnénak, ha leszámítjuk a hivatalos ünnepségeket, a gazdasági és kulturális programokat, szinte kizárólag orvosi, rendőrségi és bírósági esetekkel akadt tennivalójuk. Elveszett és ellopott irattárcák, táskák, bennük útlevél, pénz, bankkártya, vonat- vagy repülőjegy: ezek voltak a leggyakoribb és legegyszerűbb ügyek.

Akkor is tél volt Torontóban, olyan nagy, mint idén. Új év előtti tél. Farkas szél rohant és üvöltött, bevackolta magát a kabátom alá, hangjával megfélemlített. Nem volt választásom, tűrnöm kellett a szeszélyes és veszedelmes vad támadásait, amíg a parkolóba értem.

Csendes Toll felesége nem bízott benne. Mondta is a gyerekeknek. Nem hiszi, hogy megéri a másnapot. (CsT sem.) Azóta sok másnap telt el, még mindig él. Csak telnek a másnapok. - Jász Attila írása

Hógolyózunk. Fázik a kéz. Lefagynak az ujjak. És jó. Ki érti ezt?    Egymás nyakába rázzuk az elérhető ágak zúzmaráját. Meg a sajátunkéba. Rugdossuk a karcsúbb akácfákat. És jó.  

Vaduz fia volt Hun­garus, akinek az eredeti nevét nem ismerjük; Hun­­garusnak az angolok nevezték el, onogur szár­mazása után.Vaduz hontalanná vált fia több száz társával együtt egészen Angliáig bujdosott, mert az a hír járta a nyugati kon­ti­nensen, hogy az angol grófok birtokain szívesen fogadják az idegen mun­káskezeket, és nem na­gyon firtatják, vajon a világ mely tájáról és miért szöktek el a jövevények. Hála a vaskos kötetekre rúgó Angolszász Krónikának – amelyet már a nyolcszázas évektől kezdve vezetnek az angol kolostorokban –, még azt is tudjuk, hogy másfél évig tartó, hosszú út után melyik vidéken telepedtek le a magyar menekültek. A krónikák szerint Dél-Angliába kerültek a hazátlanok, ahol Sussex grófja fogadta be õket: a nagyúr a saját birtokán, Chichester városa mellett szállást és élelmet adott a magyaroknak, és kemény szolgálatot kért érte cserébe. Hungarus hát szolgasorba került – de csöppet sem bánta.

A filoszok nem fértek a bőrükbe, aludni egyáltalán nem lehetett tőlük. Árvay, az Amerikából jött egyetemi tanár végigkergette a termeken Filárt, az összehasonlító irodalomtörténészt, plasztik játékkarddal hadonászott és rekedten üvöltötte: – Leszúrlak, mint egy kutyát!

A toronyóra percmutatója a tizenkettő felé moccant, még néhány rándulás és egyenesen fog állni, mint egy felkiáltójel, amely összeköti a hatos számot a tizenkettővel, négyet üt és utána hatot. Ez azt jelenti, hogy hat óra van. És akkor indul a busz. Pontban hatkor." – Papp Kincses Emese novellája.

"A hatvanas évek végén végezte el a szakiskolát, még abban az időben, amikor közvetlenül a nyolcadik után kellett felvételizni, mert elég sokan voltak, s akkortájt mindenki iparos akart lenni. Főleg a géplakatos és a villanyszerelő mesterség vált népszerűvé." – Simó Márton novellája. 

"Másnap a vágóhídon fura dolgok történtek. Az új taglós, akit akkor vettek fel, amikor Miklós augusztusban eltűnt, részegen ment be dolgozni, s Dorel hazazavarta. Aznap csak két bika volt, amikor a meleg élet folyt ki belőlük, ahogy a hátsó részükbe akasztott horognál fogva fel lettek függesztve, Dorel hangosan szidta a magyarokat, s Erdélyt követelte Mihály vitéznek. Átkozódása közben az is kicsúszott belőle, hogy Miklós megérdemelte, amit kapott. Sándor erre csak félrefordult, kiköpött, s hazament." - Részlet a szerző Székelygőzös a kicsi állomáson című, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent kötetéből.

Szívből nevetett mindenki, Széchenyi csapkodta a térdét, úgy hahotázott adomáján. A rákövetkező nap áthajóztunk Gladovába az említett kishajók egyikén. Ott a gróf hintóján utaztunk – a lovakat is maga hajtotta – le és föl a vékony, veszélyes Duna menti köves úton. Quint a nagy falu népe otthonára, Észak-Írországra emlékeztette. A gyerekek meztelen fenékkel szaladgáltak, a házakból kecskék és csirkék, malacok és kutyák kóricáltak ki és be. Én a folyót bámultam felülről, hisz innen átlátja és belátja az ember azt a három mérföld hosszú, párszáz yard széles szakaszt, amit Vaskapunak neveznek.
 
Blackwell és a magyarok – Irodalmi Jelen Könyvek, 2007 – A regény az Irodalmi Jelen regénypályázatának különdíjasa

Ilyen poétás kedvében vala, és a lélek nem hagyta annyiba, hanem tovább írta a kezdetet, ami fejében újabb és újabb zugokat fedett fel, eszébe jutottak bébikora titkai, amikor még nem volt semmi, csak egy gép, és az működött csupán, zúgott bután, dehogyis élt, egy szobában lapult évek óta, fehér műanyagját sárgára koptatta az idő, várta, hogy egy nap majd a bitek erdejéből, egy szabadító hős eljő, kilép a szikranások közül, életre kel a hígban, társa lesz, akár barátja.

A negyvenkilences sárga hernyóként hul­lámzott a ki­ra­kat­üve­geken végig a Bartókon, átcsörömpölve a váltók nyi­la­dé­kain, oda­hagyva a megállókat. Szaladtak a falfirkák, a ke­rék­vesztetten enyésző autómaradványok, állványzatok, járókelők, a napfény me­redeken zúdult mellettünk mindenfelé, amerre csak medret hagytak szá­mára az akadályok.