Papp Kincses Emese: A boldogságbusz este hatkor indul

A toronyóra percmutatója a tizenkettő felé moccant, még néhány rándulás és egyenesen fog állni, mint egy felkiáltójel, amely összeköti a hatos számot a tizenkettővel, négyet üt és utána hatot. Ez azt jelenti, hogy hat óra van. És akkor indul a busz. Pontban hatkor." – Papp Kincses Emese novellája.

Papp Kincses Emese

A boldogságbusz

este hatkor indul

A toronyóra percmutatója a tizenkettő felé moccant, még néhány rándulás és egyenesen fog állni, mint egy felkiáltójel, amely összeköti a hatos számot a tizenkettővel, négyet üt és utána hatot. Ez azt jelenti, hogy hat óra van. És akkor indul a busz. Pontban hatkor.
A hatalmas tömeg némán várakozott, a percmutatót lesték, szerették volna megállítani, valami titokzatos csodában reménykedve, de a toronyóra harangja megkondult: egy, kettő, három, négy, mormolták, egy, kettő, három, négy, öt, hat. Hat óra. Lebukott a nap.
– Ma nem jött a busz – mondta egy férfi csalódottan a mellette várakozó idős, kalapos úrnak.
– Ki mondta Önnek, hogy ma este érkezik? Gondolom, tanulmányozta a tájékoztatót és abban világosan olvasható, hogy a busz este hatkor indul.
– De, kérem szépen, a hét melyik napján?
– Menetrend szerint – hangzott a tömör válasz.
– És mi a menetrend, kérem alássan?
– Mindig. Hat órakor.
– Legalább a hónapot kellene tudnom, hogy feltétlenül itt legyek, amikor megérkezik – motyogta a férfiú, akinek kalap helyett haj volt a fején.
 – A mérhető idő mellékes dolog, tisztelt úr. Napok, hetek, hónapok nem léteznek. Legkevésbé az évek száma fontos. Csak órák vannak. És az egyetlen biztos időpont az este hat óra. Hatkor itt kell lennünk. És várnunk.
 – Van esélyünk arra, hogy megérkezik? Várjam én is?
 – Az a busz, amelyet nem vár senki, általában nem szokott megérkezni – tagolta az idős úr a bánatos képű férfiúnak.
– Elnézést kérek, de megmondaná Ön, hogy honnan jön a busz, melyik irányból, és merre megy tovább? – szólalt meg újra a hajat viselő úr.
– Ön, uram egyre butább kérdéseket tesz fel nekem. Teljesen mindegy, hogy hon­nan jön, és az is, hogy merre megy. Hatkor indul. Ez nem elég Önnek?
– Honnan indul a boldogságbusz akkor, kérem szépen – nyö­szörögte a férfi el­gyö­törten, és van-e va­la­milyen kézzelfogható bizonyítéka arra, hogy a megfelelő helyen ál­l­unk?
– A tömeg, tisztelt uram. A várakozó tö­meg. Ez a bizonyíték – válaszolt az öreg nyu­godt hangon. A feleségem elutazott – tette hozzá kicsit ké­sőbb.
– Mikor? És hová? Ezzel a járattal? És megérkezett? – kapaszkodott az idős úr szavaiba a férfi.
– Ó, már régen, nagyon régen. Oda. Odautazott. Nem kísértem ki az állomásra.
 Bizonyára megérkezett, mert nem jött vissza – hümmögött talányosan.
– Bocsánatot kérek, de megkérdezhetem, hogy Ön, kedves uram, mióta vár a buszra – kérdezte a férfi. Úgy értem, hány éve?
– Régóta. Ne emlegesse nekem az éveket. Én nem mérem az időt, és azt tanácsolom, Ön se tegye. Az ilyen okve­tet­lenkedő alakok miatt, mint maga, a végén mindnyájan lemaradunk a buszról.
– Elnézést kérek, csak nemrég kezdtem a várakozást, nem ismerem a szabályokat – szabadkozott az illető.
– Pofa be. Ez a szabály – morogtak a kalaposok.
A tömeg lassan, zúgolódás nélkül szétoszlott.
– Menjünk sörözni – javasolta egy pörgekalapos.
– Menjünk – visszhangozták a sapkások.
Ötszázmillió háromszázhuszonnyolcezer négyszáz­negy­venhét üveg sört ittak meg aznap este megérdemelten, hat óra tíz perckor a kalaposok és a sapkások.
Amikor valamikor megállt a tömeg előtt a busz, senki sem csodálkozott, mások élettapasztalatából tudták, hogy a kitartó várakozás mindig elnyeri a jutalmát. Vagy majdnem mindig. Most rajtuk a sor. Van igazság és méltányosság ezen a világon A busz valahonnan jött, és egyszer csak ott csillogott feketén.
– Miért fekete ez a busz, a boldogság színe a rózsaszín, ebből következik, hogy a boldogságbusz rózsaszínű kell hogy legyen, nem is tudom, hogy felszálljak-e – méltatlankodott egy úri hölgy.   
– Hagyja hölgyem a színszimbolikát, a ma­­gácska haja is ősz, mégis szőke – rep­li­ká­zott egy tudós férfiú. És közlöm kegyeddel, kiderítettem, hogy a rózsaszín a szexu­áli­san eltévelyedett fér­fiak, a buzik, a me­legek színe. Én férfi vagyok. Férfias. Na­gyon is férfiasan, ke­ményen férfi.
– Ön nemzetiszo­cialista fasiszta li­berális kommunista – vágott közbe egy má­sik tudós férfiú, aki elalvás előtt Hamvas Bélával mulatta az időt.
A sofőr viszont elegáns, rózsaszínű szmokingot viselt és rózsaszínű cilindert, és rózsaszínű pergamentekercset csomagolt ki könnyed mozdulattal, ami megnyugtatólag hatott a zaklatott lelkiállapotú hölgyre.
– Uraim és hölgyeim! – olvasta halkan mennydörgő hangon. A boldogságbusz, mint mindig, este hatkor indul. Indulás előtt felolvasom Önöknek Happystenünk szózatát.
– Halljuk! Halljuk! – dübörgött a tömeg.
– Örömmel tudatom hálás népemmel, hogy az elhagyott és megcsalt asszonyok, alkoholisták, kábítószeresek, perverzek, mániákusok, fetisiszták, szado-mazochisták, pederaszták, transzvesztiták, a metafizika és a feng shui megszállottai, tehetségtelen költők, exhibicionisták, dilettánsok, nekro­phi­liások és kleptomániások szerencsésen megérkeztek, kigyógyultak és meggyógyultak. Boldogságuk határtalan, határok nélküli és túli.
A hatalmas tapsvihartól feltámadó szél megremegtette a boldogságbuszt.
A sofőr kegyes mozdulattal leintette a tömeget. Elég. Elég már. Eleget tapsoltak. Unom.
– Amint azt Önök, tisztelt uraim és hölgyeim, jól tudják, ez a busz tematikus busz. Célirányosan válogatunk és teljes bizonyossággal szállítjuk kedves utasainkat a boldogság honába, melynek neve, tekintettel a globalizáció áldásaira, na, mi, na, mi ?
– Heppilend, heppilend – őrjöngött a tömeg.
– A mai járat a következő kategóriába tartozókat szállítja, akikkel szemben természetesen szigorú követelményeket támasztunk. Kérjük, készüljenek a beszálláshoz : ifjú házasok esküvői ruhában, a menyasszonyoknak fehér fátyol és mirtuszkoszorú kötelező, középkorú párok külön kispárnával a hónuk alatt, idős házaspárok feketében, a lelki szerelem és az anális szex közötti kibékíthetetlen ellentmondás miatt csalódott lányok világoskék farmernadrágban, köldök– pearcinggel, úri hölgyek, elegáns ruhájukhoz illő finom, csipkés, selyem kombinéval, húsz és hatvanöt év közötti fiatalemberek For ever never Viagra feliratú trikóban, bukott politikusok nyomtatott programfüzettel, tönkrement vállalkozók üres, de valódi bőr pénztárcával, soha le nem doktorált doktoranduszok abszolutóriumi bizony­lattal, munkásparasztok báránybőr kucsmában és micisapkában, egymás sarlóját és kalapácsát erősen szorítva, öregemberek karimás kalapban, depressziós tudományos kutatók, valamint kommunikációs antropológusok koponyával a bal kezükben.
Gyógyíthatatlan betegeket nem szállítunk. Nem­zetiségre való tekintet nélkül.
– Hurrá! Hurrá! – üvöltött a tömeg. Az ifjú menyasszonyok fátylaikat lobogtatták, a kalaposok magasba röpítették fejfedőiket, a kalapok vidáman köröztek a levegőben, majd visszapottyantak, pontosan tulajdonosaik feje tetejének közepére. Itt ma csodák fognak történni.
A toronyóra ütött, a busz nagyot szip­pan­tott és bekapta a tö­me­get.
Az időközben meg­csalt és elhagyott asszo­nyok hazaban­dukoltak, egyenesen a kamrába, és megittak egy deci erős pálinkát, meg­po­fozták kiskorú gyer­me­keiket, mert a férjükre hasonlítottak.
– Veszek magamnak egy fekete, széles kari­májú kalapot, amely a sikeres kisebbségi poli­tikusok egyenkalapja, arról felismernek és a következő buszra fel fognak venni, mondta magának a férfi, aki hajat viselt és ha­tá­rozott, bátor léptekkel követte a hajasokat a kocsmába.
A buszban min­den­kinek volt ülőhelye, mivel fárasztó dolog állva a boldogság felé utazni. Hirtelen ki­gyúlt egy fénytábla: A gép-kocsi-jár-mű-ve­zető autonóm sze­mé­lyiség. Ingerelni, kér­désekkel piszkálni szi­gorúan tilos és élet­ve­szélyes! Az utasok kö­zötti verbális és non­ver­bális kom­mu­ni­ká­ció megengedett, sőt a hosszú útra való te­kintettel javasolandó !
– Mi az, hogy non­verbális? – kér­dezte egy vidéki egyetem harmadéves kom­mu­nikáció szakos hall­ga­tója.
– Hát az, amit a ke­zeddel csinálsz, nem a száddal, te idióta – világosította fel a kommunikáció különböző területein nagy jártasságnak örvendő társa.
– Aha, értem – mondta a fiú és szenvedélyesen belemarkolt a piszeorrú szerelmi csalódott lány combjai közé, aki egyet sikkantott örömében, mert megvilágosodott benne valami.
– Drágám, édesem, hajolt a fekete szmokingos vőlegény a fehér csipkeruhás menyasszonyhoz. Ma éjjel az enyém leszel. Nem először persze, de mégis csak ez lesz a mi csodálatos nászéjszakánk, ami csak egyszer van az ember életében. Előlegként kapsz tőlem egy égő csókot. Emeld fel a fátylad!
A fátylak fellebbentek.
– Mik ezek a ráncok az arcodon, petyhüdt és sárga a bőröd, vénasszony lettél az esküvőnk napján, becsaptál – hüledeztek a vőlegények. Majd üvölteni kezdtek falkában, mint a farkasok.
– Te meg kopasz vagy és kövér. Biztos, hogy hozzád mentem feleségül? – csipogták a menyasszonyok.
– Nem Ön az én férjem véletlenül? Olyan ismerős – fordultak a nők a jóképű, izmos fiatalemberekhez.
– Nem, szivi, én a szeretőd vagyok négy éve – mondták az ifjak és büszkén megfeszítették izmaikat.
– Akkor átülök melléd – ugrottak fel boldogan a nők.
– Ide nem, szivi. Ez a hely foglalt. A tegnap szakítottunk, meguntalak. A következő megállóban felszáll a feleségem. Mindent bevallottam és megbocsájtott nekem – tiltakoztak az izmos fiatalemberek.
– A szerelemnek nincsenek korlátai, mondta egy apáca külsejű nő. Az én drága vibrátoromnak nincsenek vágyai, nem követelőzik, nincs izzadság és alkoholszaga, nem liheg a fülembe, bármikor bekapcsolható és kikapcsolható, és beállítható a megfelelő fordulatszámra.
– És ha áramszünet van, mit kell csinálni – kérdezte naivul egy szerelmi csalódott lány és erotikus mozdulattal megpöccintette a köldökébe fúrt kis ezüstkarikát.
– Micsoda perszónák ülnek ezen a buszon – mondta az antropológus a kezében tartott koponyának, aki nagyra értékelte, hogy ő az egerek és az emberek szexuális viselkedésformái tanulmányozásának szentelte ifjú életét. Nem gondoltak a bájos hölgyek arra, hogy egyszer rövidzárlat is előfordulhat?
– Uraim, emelte magasba a megfeszített tudományos munkában kifehéredett öklét, kérem önöket, hogy erkölcsi felháborodásuk és tiltakozásuk jeléül éljenek a ius murmurandi jogával.
– Krrrrrrrhhhhrrrrrrkrrrrrrrrhhhhhhh – hangzott a férfias kurrogás, de nem volt dallama. Fenyegetően, félelmetes bulldog kutya hangon morogtak, mely fajtiszta állat köztudottan a nagy történelmi hagyományokkal rendelkező angolok nemzeti szimbóluma.
A nők megszeppenve visszabújtak férjük langymelegébe.
– Nem is baj, hogy elmarad a nászéjszakánk – búgták kedvesen. És ha már impotens leszel, akkor is szeretni foglak.
– Ha megbotlom a zongora lábában és megsebez, bele fogok rúgni és nem érdekel, hogy fáj neki vagy sem – mondták a bölcs férfiak és közben megőszült a maradék hajuk.
– Ön a falábú nők iránt vonzódik, ezek szerint– állapították meg a férfiak mély együttérzéssel egymás iránt.
– Én pénzt adok a feleségemnek – vallotta be a csődbe jutott vállalkozó, üres, de valódi bőr pénztárcáját nyitogatva. Minél több pénzt kér a szexért, annál jobban élvezem a dolgot.
– Engem a fekete harisnyakötő izgat. A nő lehet nagy, kicsi, szőke, barna, okos, buta, molett, sovány, teljesen mindegy, de viseljen szexis harisnyakötőt – köhintett egy komoly úr.
– Mi a donnákat szeretjük, a bilincset és a korbácsot – heveskedett néhány ifjú.
– Uraim, mily keveset tudnak Önök, az a legjobb, ha a nő néma, mint egy hal, és aláveti magát az én erőteljes férfiasságomnak – ellenkezett egy aprótermetű emberke.
– Engem régóta foglalkoztat valami, miért van az, hogy minden nőt megunok maximum három év alatt, ugye ezért nem én vagyok a hibás, mert néha furdal a lelkiismeret – kérdezte egy úr, akinek vadászkalapjában büszke kakastoll vöröslött.
– Ha-ha-ha, nálunk három nap egy esztendő, harsogták vidáman a fiatalemberek. Nyugodjon meg tisztelt úr, nincsen egyedül. Ez a dolog már régen nem dilemma, megoldott kérdés.
A nők abbahagyták a hitvesi macskadorombolást és dühükben hosszú fekete körmöket növesztettek, karmolásra készen.
A szerelem művészet – állapították meg végül a kalaposok és a sapkások. Sich verlieben bedeutet, die geringfügigen Unterschiede zwischen der einen Frau und allen anderen zu überschätzen.
– Milyen okos és művelt vagy – lelkesedtek a menyasszonyfeleségek, akiknek az iskolában angol nyelvet tanítottak.
 Gyönyörű és harmonikus hangtalan csend lett.
– Hány óra van? – kérdezte egy kalapos. Már olyan régóta úton vagyunk.
– Az enyém megállt. Hat órát mutat – válaszolt egy másik.
– Az enyém is, az enyém is, a miénk is – kiáltoztak hangosan.
– Ha minden óra hat órát mutat, akkor hat óra van – mondta a tudós férfiú. Ez evidencia.
– Ez a busz áll. Végig állt. El sem indultunk – mondta egy pesszimista értelmiségi.
– A boldogságbusz este hatkor indul – tiltakoztak az optimisták.
– Nem érzek semmilyen mozgást és hangja sincs. Felteszem akkor Önöknek a kérdést, hogyan érkezhet meg valaki, aki el sem indult? – kérdezte a pesszimista pesszimistán.
– Miért gondolja, hogy csak az létezik, amit Ön a csökött érzékszerveivel érzékel? A világ tele van csodákkal – vágott vissza a tudós férfiú.
– Igaza van. Én ültem már egyszer repülőgépen, végig egy helyben álltunk és dübörögtünk, én legalábbis úgy éreztem, és közben átrepültük Európát. Líbiába repültem, mert ott nincsenek kőművesek – magyarázta egy micisapkás.
– Munkások ne filozofáljanak. Rakják némán a falakat. Ez az igazságos társadalmi munkamegosztás – szólt rá dühösen egy másik tudós férfiú, miközben az antropológus buzgón jegyzetelt.
– Kérdezzük meg a sofőrt, hol járunk és meddig tart az út?
– Ki van írva, hogy tilos őt ingerelni. Életveszélybe sodorhatjuk magunkat -ellenkeztek az idős házaspárok. Menjenek a fiatalok. Mi már túléltünk egy vagy két világháborút.
– Menjen egy küldöttség – javasolta a bukott politikus. Paritásos alapon.
– Ha áldozat vagy hős akar lenni valaki, azt csak önkéntességi alapon teheti – kiáltotta egy férfiú idegesen, akit egyszer majdnem börtönbe csuktak egy valódi lázadó helyett, akivel összetévesztették.
– Nagy igazságot mondott ki ön – helyeselt egy tányérsapkás, aki önként vállalta, hogy jelentéseket fog írni a szerveknek a gyanús személyekről, de mindig csak ártatlanokat súgott be, így bizonyosan nem lett senkinek semmi bántódása.
– A busznak nincs ablaka – sikoltott hisztérikusan egy nő. És a nap sem süt.
– Jellemző a nők megfigyelőképességére, hogy kegyed csak most vette észre, hogy nincsenek ablakok. Ajtók sincsenek. Azért nincsenek, mert nincs rájuk szükség. A gyönyörű, kozmikus világ magától kitárul előttünk a megfelelő pillanatban – lelkesedett egy fizikus-mérnök, a káoszelmélet méltatlanul ismeretlenségben maradt szakértője.
– Szavazzunk – javasolta a bukott politikus. Tartok egy hatásos szónoki beszédet a küldöttség felette szükséges voltáról és utána az ellenkezőjéről. A programfüzetemben mind a két eshetőségre van kitűnő megoldás. Utána jöhet a népszavazás. Így a legdemokratikusabb. Önök végre élhetnek a szabad választás jogával.
– Politikus, kuss – csattogtatták fenyegetően a sarlókat és a kalapácsokat a munkásparasztok, az entellektüellek szemérmes elégtétellel lesütötték a szemüket.
– Fal van köztünk, olyan, mint a rendőrségen a szembesítéskor, kifelé lehet látni, befelé nem. Ez persze attól is függ, hogy a fal melyik oldalán állsz. Amíg önök terméketlen filozófiai vitát folytattak, én cselekedtem, számos súlyos akadályt leküzdve eljutottam a fülkéig. De nincs ott csak egy fényes, áthatolhatatlan fal – büszkélkedett egy ifjú. – Fiatal vagyok és rendíthetetlen, mint egy oroszlán. Életemet kockáztatva dörömböltem a falon, hangosan kiabáltam, de nem volt ott senki.
– Én félek – mondták a kalaposok bátran.
– Én is – mondták a sapkások még bátrabban.
– Biztos, hogy vezeti valaki ezt a buszt? – szipogtak riadtan a nők és bele kapaszkodtak bármelyik férfiba.
– Mondtam, hogy ne szálljunk fel, csak te képzelted, hogy van boldogságföld, mert romantikus lányregényeket olvasol, de egy jó füstölt csülköt nem tudtál nekem húsz év alatt sem főzni – mordultak dühösen a középkorú férfiak a feleségükre, akik elpirultak szégyenükben.
– A busz halad – mondta a legoptimistább optimista.
– Nincs sofőrünk, mégis haladunk célunk felé. Ez egyenesen csodálatos, vezető nélküli haladás – lelkendezett az antropológus és megcsókolta kedvenc koponyáját.
– Ön hülye – mondta a kőműves megvetően, elővette a zsákjából az abált szalonnát, a csizmaszárából a bicskát, és jóízűen falatozni kezdett. Bízzunk a Happystenben. Ő velünk van.
– Drága székely testvérem, felismertelek a bicskáról, szalonnázzunk együtt -kiáltotta egy alföldi juhász.
– A jó édesanyáddal fogsz te szalonnázni, hát már elfelejtetted december ötödikét, Mikulás napját? Nem vagyunk testvérek, ejsze nem is voltunk soha! – bicskázott a székely.
– Alle Menschen werden Brüder – énekelték rémülten a kifinomult értelmiségiek, akik mindig is rettegtek az egyszerű nép fiainak őserejétől.
– Ohó, barátocskáim, ezt majd csak a végállomáson, most még nagyon korai – figyelmeztette őket az idős, kalapos úr. Egyébként Önök szerint ki írta az Örömódát ?
– Goethe vagy Schiller. Mi ez itt, kvízjáték? – háborodott fel egy zenetanár.
Az ilyen kérdések csak elmélyítik a különböző rétegek közötti kulturális különbségeket.
– Igyunk pálinkát. Az összeköt bennünket.
Harmonikus pálinkaszag öntötte el a boldogságbusz minden utasát. Megkönnyebbülten felsóhajtottak és mély álomba merültek.
– Sehonnan sehová megy ez a busz – riadt fel kijózanodva egy empiriokriticista. – Ébresztő! Ébresztő!
Csak egy öreg házaspár nem mozdult, egymást átölelve, mosolyogva aludtak tovább.
– Ne költsük fel őket, biztosan fáradtak – tanácsolta egy jólelkű asszony.
– Szerintem már rég halottak – mondták a pesszimisták.
– Akkor pláne ne költsük fel őket – suttogta egy másik hölgy empatikusan.
– Három gyűrűt viselnek, megünnepelték már az aranylakodalmukat is, láthatod, hogy létezik örök szerelem – sziszegték a férjüknek a megbántott feleségek.
– Philemon és Baucis. Ők már megérkeztek. Egyedül csak ők – mondta egy optimista, aki útközben borúlátó pesszimistává fejlődött.
– Támadjuk meg a sofőrt, törjük be a falat, vegyük át a vezetést. Bátran, előre, ahogy forradalmárok szokták – lelkesítette az ébredező tömeget a tönkrement gyáros.
– A forradalmak mindig megbuknak. A forradalom felfalja saját gyermekeit. Üljön már le, ne ugráljon. Tilos ugrálni ennyi embernek egyszerre, még felborul ez a biztonságos busz – szólt rá egy kalapos keményen.
– Hány óra van? – kérdezte szelíden egy kedves öreg néni. Nekem nincs órám, mindenemet ellopták a hosszú várakozás közben.
Mindenki rettegve pillantott a karórájára.
– Mindig hat óra van. Hatkor indul a boldogságbusz – mondta az idős, kalapos úr.
A fénytábla vörösen villogni kezdett: Vészkijárat. Vészkijárat. Vészkijárat.
– Hu-hu-hu – hörgött tiltakozón a tömeg.
Aztán csend lett, kialudtak a fények.
– Végállomás! Kiszállás! – kiáltotta a sofőr. – Uraim és hölgyeim, Önök végre megérkeztek a boldogság honába! Énekeljük el a himnuszt!
Senki sem felelt.
– Hitetlen, hálátlan, türelmetlen, gyáva marhák, köpött a markába mély megvetéssel, ezek is kiugráltak a robogó buszból, mint eddig az összes utasom.
– Happysten! – kiáltott az ég felé. – Szüntesd meg ezt a járatot. Nem kifizetődő.

Papp Kincses Emese a Kossuth Rádió Arcvonások műsorában

A Kossuth Rádió portrésorozatának február 18-i vendége a csíkszeredai Dr. Papp Kincses Emese közíró, egyetemi oktató volt. A három rockopera szerzüő-rendezőjét egy a Máté evangéliumából vett "Vigyázzatok!" Jézus-prófécia indította legújabb, Gonosz novellák című kötetének megírására.

A teljes írás itt olvasható: http://erdely.ma/kultura.php?id=48462