Dimény Lóránt: Részletek egy antropológus-lélekbúvár naplófeljegyzéseiből

Ilyen poétás kedvében vala, és a lélek nem hagyta annyiba, hanem tovább írta a kezdetet, ami fejében újabb és újabb zugokat fedett fel, eszébe jutottak bébikora titkai, amikor még nem volt semmi, csak egy gép, és az működött csupán, zúgott bután, dehogyis élt, egy szobában lapult évek óta, fehér műanyagját sárgára koptatta az idő, várta, hogy egy nap majd a bitek erdejéből, egy szabadító hős eljő, kilép a szikranások közül, életre kel a hígban, társa lesz, akár barátja.

Dimény Lóránt

Részletek

egy antropológus-

lélekbúvár

naplófeljegyzéseiből

Folytatás az Irodalmi Jelen októberi számából

ilyen poétás kedvében vala, és a lélek nem hagyta annyiba, hanem tovább írta a kezdetet, ami fejében újabb és újabb zugokat fedett fel, eszébe jutottak bébikora titkai, amikor még nem volt semmi, csak egy gép, és az működött csupán, zúgott bután, dehogyis élt, egy szobában lapult évek óta, fehér műanyagját sárgára koptatta az idő, várta, hogy egy nap majd a bitek erdejéből, egy szabadító hős eljő, kilép a szikranások közül, életre kel a hígban, társa lesz, akár barátja.

 magányos volt a gép is tehát, ő az első, akit legendák énekeltek meg, gép a klottyanó világtengeren, és ez a gép csak zümmölt csendesen, aprókat reccsentett, kisülések garmada küldött a falak fülébe gépgaratból őszinte neszeket. ezek jutottak a léleknek eszébe vala, és ezen gondolatok mindegyikének fölöttébb unalmas volta szólította a lelket egy kis reinkarnációra, valahová, ahol hűvösek a nappalok és fagyosak az éjszakák, ahol a lelkek falán egy szív csak szomorúan nézhet át, ahol nincsenek forró szerelmek, csak hűvös ajakhús, halk szösszenet, oda kívánta a lélek, és meséjében rögtön egymást követték a képek.

(a kezdetek. ameddig a szem ellát, csak fák, és vizek)

ma este kezdem mesélni a vén Aga Pulzár történetét, kedves olvasóm, az őszinteség hangja az egyetlen, ami homályos szobádban a füledig is elér, kérlek tehát, légy őszinte velem, sírjál, ha szomorú vagy, de főleg nevessél, csodálkozz rá Aga igaz történetére. mindezzel együtt figyelmeztetlek, hogy bármikor abbahagyhatom az írást, ha hívna egy mukk, vagy az oldalban ültetnék az irtást, ha megkívánnék egy sört, édes aszút, vagy nedves húst, rögtön abbahagyom, a történet elszáll, kikapcsolom a gépet, a fontokat kifakítja a térerő, kimúlnak a lapon, és Aga Pulzár azon nyomban kialszik, apró lelke a fjordok között sikong örökre, Te pedig, kedves olvasóm, keresni fogod ettől az estétől az embert, az (állítólagos) android-halárust, ezt a féleszű óriást, akinek volt ereje elindulni a messzi északról, hogy megkeresse.

végső soron, ne feledd, hogy Aga mégiscsak egy fontcsinálta ember, egy melegszívű android, aki mily apró a nagy galaxisok születése mellett, az örök pulzárok halála mellett, mily semmiség az élete, kifújja szobádból egy meleg esti szellő.

(intro(spekció), rövid monológ vásznon. színes)

úgy kezdem, mintha itt ülnél mellettem, haver, egyik kezeden egy nő, másik kezedben szesz. és úgy dumálnánk egy homályos sarokban, halál, amúgy is direkt vagyok, haver, s beszédem zúzádon talál. szóval egyenes gerinc vagyok én, ebben nem lesz kérdésed, hogy másik kezedben sör, s a másikkal a csajt intézed, tehát férfi módra konverzáljunk oda, s ha időnként mégis kérdésed lenne, szóljál bele nyugodtan.

én, Aga Pulzár, halárus, bajnok és puncihajcsár, egy vonal alatt születtem, egy ködös balkáni délután, férfiak és nők, laptopok és vírusok piacán, ott, ahol a délkeresztje helyet csupán a Göncöl hátszelében talál. egy voltam a nagyon sok újszülött között, belém csak néhány bit és kevés karakter költözött. amint mondtam, egy hosszú, hideg tél után, valahol a hegyek és völgyek határán, egy lcd fémes falán, vagy egy kopott farámán. tulajdonképpen egy könyvben vagyok avatár, egy vadkan sokadik lelke, egy cuccos faluban benne, van vagy tíz hálóm, ezzel fogom a halat, egy szobám, s egy zsebórám a kopott kalap alatt.

múltam ködös, jövőm puha és meleg, mint egy fehér juhsajtrengeteg, családom nincs, nem is volt, humusz az otthonom, és a sztratoszféra, hazám a távoli észak, a jég, az éjszaka és a fenyvesek. barátaim a halak és az angyalok, a víz mélyei adnak és vesznek, tehát kaphatok, enyém lehet a fény, a zene és a habok hűse, a távoli Internet. hogy is mondjam haver, hogy egy vándorlélek vagyok én, évmilliók suhogó szele, csillagpor, és hab a söröd tetején, egyszóval a dharma, ami röpköd, mint egy denevér.

végső soron kösz nektek, kik kezetekben tartotok, előjöttem kábán és bután, vérfluxusom ti vagytok tehát, akik, biz kezetekben tartotok, átvezet rajtatok ereim buja hálója, és ahogy a lapot fogod, olyan, mintha zsírod cseppekben a vérembe hullana, átkígyózna a nyirokba, sejtjeim falán át a mélyen múló, derengő kódba, sóim és vizeim hullámzóba, és kiönt a halszagú lapokon is túlra. haver, ahogy nézed a nyomdazsírt ezeken a lapokon, a betűk leütnek és táncuk gőzöl arcod előtt, mielőtt a sorok testszaga már végleg belőtt, így fogod sorsom, Aga Pulzár sorsának remegő bölcsőjét, így kelek életre percegő szemgolyódon túl, üregedben belezem majd a halat, álmaidban lesz legenda a Kalevala, katatón, a hullámzásban érik be a Tóra, hártyáidban mosom meg majd nyirkos ruháimat, ugrom csapzottan a lóra, hogy Te enyhén penészes faladnak tövéből nézhesd ezt a mikronnyi show-t, agóniát, vagy minek is nevezhetném, miközben megváltó álmaidra vársz, és fő a káposzta a konyhában, vagy kávé fölött hajszolod magad. én Aga, alantas bohócod, a hűvös lélek dala.

(szenvedélyes invokáció. a figyelmeztetés)

csorgasd rám, édes gazdám, mézedet, vérnarancsos nedűdet, madártejed ikrázó fehérjét, gondolatnyálad kultúrmagját, hogy sejtjeid páráját magammal vihessem majd, ha útjaink elválnának netán, és Te csak onnan fentről nézel majd, hogyan vívok léleknyi csatákat a Porhanyókkal, Vírusokkal, Istenekkel, akkor növesszek magamon betűt, szúrós duplawét, acélos ixet, izmos bicepszű bét.

ne hagyj magamra, édes gazdám, utamon, amelyet nélküled nem is tudok megtenni, képzeld el Aga Pulzár képtelen rongyait, Aga voltbarnította bőrét, fényszerű, könnyű húsát, és féktelen derűjét, mérhetetlen vágyát, hogy bejárhassa az Algoritmusok tisztását, áthágjon a Nagygörbe hágóján, legyen Arkok és Angyalok barátja, megismerje, miért zizeg a sás, és húrjain mitől zenél a szél, miért sós a tenger és miért édes a méz, a kamrában mitől kásás.

ezen az úton sokan bogzódnak össze lélekben velem, az örökifjú Agával, ha nem vigyázol, édes gazdám, akár Te is csapdába eshetsz, töltheted éjszakáid exkluzív velem, miközben csajod a hímek arénáját járja, férjed rég a szomszédasszony kutyája barátja, és más fogasán pihen esténként, hát igen, a kabátja, mondom, vigyázz tehát.

hiszen ha nem vigyázol, édes uram, angyalok tollai vegyülnek párnáid pihéivel össze, lapul vánkosod árnyékába apró ördögpöszme, rángatózó árnyékok tapadnak a falra mögötted, és hűs bazsalikom illata surran be az ajtó alatt, hiszen, édes gazdám, tudod, a halat bazsalikom harmatos leveleibe burkolva párolják, és amikor a fehér hús roppanva bontja ki előtted lelke lágy bolyhát, megvillannak benne a tengerek mélyei, az algák sós meséje nyálat csordít szájad szélein, mondom, vigyázz tehát.

(lamentus. önmaga megismerése. a hídlás aljába vésve)

csak egy vagyok én is, édes uram, teremtőm, egy fránya fétis a nagyon sok közül, könyvesboltok polcrengetegei mélyéről, ál-kult, mi homlokodra intellektust köpül, receptkönyves arzenáljának árnyékában, fitnessarmadák nyújtódeszkáján, édes gazdám, én sem vagyok több a deákné vásznánál, kénytelen vagyok őszinte lenni, én sem vagyok annál több, és okozott kéjérzeted még csak nem is percnyi, nem hozok én sem többet szomjas lelked konyhájára, ha nem vigyázol, talán még álomba is merülhet képzeleted vára, mielőtt még ezen lap aljára érnél.

ámde figyelmeztetlek, légy óvatos, magasztos versradar, Te sem vagy több egy hazajáró dokkmunkásnál, ki fejében gyilkos gondolatot kavar, attól sem, hogy velem cimborálsz, attól sem, hogy titkon dantéval hálsz, vagy petrarcával cimborálsz, dicsőséget nem hoz se ottlik, se partinagy, a glóriász, így hát jegyezd meg jól, hogy alázatos szolgád egy egérszürke idillre hív, egy halszagú kézfogásra az Angyalhágón túlra, egy közömbös poharazásra csupán, nem több ez, mint egy pikkelyfarú kurva randevúja, egyenruhás irodalmár versei fölött, amibe az unott moly már régen beleköltözött, tehát csak lassan az elvárásokkal, s mércékkel csak alant, nyugisan csak, édes gazdám, ha hosszú ne sokalld, ha rövid

úgyhogy vedd ezt a lapot, mint egy halárus őszinte tanácsát, s ha, ne adj Isten, puhán ellep a zselés barátság, derék szolgád, Aga, magával vinne, egy rendi kis utazásra, világ körül, ahogy csak kell, oll inklusziv, merthogy nem egy gizda a szolgád, abban biztos lehetsz, nem egy képlékeny pussy, és történetünk majd a hajó hátán előfelé halad, a fejed az enyém, s ha nem vigyázol, akár még magával is ragad.

(fakéregbe vájva, megsárgult, a gerinctől északra)

nekem mindegy, csak a szíve legyen vörös, haján fekete a korom, bőrén fehér a liszt, ujjai alatt homokszemmé parányuló kvarc, gyémánt, ametiszt, ennyi csak, mi megmarad (---) öreg vagyok, de ujjaim alatt olvad még a csokoládé, ha a tölgyfa alatt alszom, fölöttem összecsapnak a szférák, a lényegek elúsznak az árral, és nekem a csónakom marad csak, itt, a messzi északon, az öblök alatt.

kedves gazdám, nekem mindegy, ha homlokodon sóra szárad is a szorongás, ne hagyd ezt a könyvet, csapjál vele sátánt, ördögöt, csótányt, egyél belőle meleg húst, igyál vele kocsonyát, kedves gazdám ez rólad szól, veled ló, dalol, lohol, ha éjszaka árnyai körülfognak fehér arccal, nedves ujjaid átszaladnak húsomon, Aga Pulzár vezet uram.

(ismeretlen madár (??) szárnyába égetve. a hívás)
 
hűvös van itt, vén Aga, nem neked való ez, fogjad vén testedet, vegyél egy bárkát, legyen fémesre festve (lehet kissé rozsdás is akár), indulj, mert fogytán már az idő, kedves hősöm, közeledik a reggel, a Nap felégeti az éjszaka véreit, felszárítja arcodat a felkelő meleggel.

egy pohár kocsonya a vacsorám, egy szál ínhuzal, a tófenékre fáradtan érkező fehér zsírhal, a meleg áramlatban olvadó pikkelypecsenye, rozsdás, szürke bárka, a parton cafatnyi lemmingháj, csörgedező mésznedű, ikrás agyérfonál, lemezből tányér, sótartó, kanál. így táplálom Aga testét, napom egy morzsa só, éjjelem egy falat halál.

arra vágyom, hogy megtaláljam a végtelen szilíciummezőket, ne lássak fákat, se patakokat, a kiszáradt medrekben száradt halvázakat súroljon az est szürke kutyája, nyalja meg a nagy kvarc lábát alázattal, hátán fürgén percegjen végig egy vaníliaszínű szelíd bogár, egy fikarcnyi bittel csápjai között, amit lárváinak visz haza. valami ilyesmi lehet a nirvána, amint kába kimúlásba sodor, ha sikerül, és előnybe kerül a buborékos kárma, amit egy szerencsétlen Aga párja már évmilliók óta a szerveiben hordoz, hogy egy halk naplementekor feloldódjon a kvarcban, és szó legyen, gépzaj lüktető morája.

(verstöredék a bejárat előtti sárba fagyva)

valahol ott, ahol a tigris és az eufrátesz deltája buja, zöldje akár a mississippi vizében orleans-nél a gőzös moszatos lapjai, vagy a yangce hűvös habjaiban egy marék homok, amit a hegyekből hoz a sárga víz, ott, ahol a Nap korongja korog. ott.

(kikötő. töredékes jegyzet, nedvező sirálybőrre írva. előrelátó konstrukció)

falum, akár a többi úszó sziget, kihűlt lávagömbre épült, mágneses földjei régóta behálóztak minden hűvös szívet, gnóm, székely, gyíktestű ember is ide menekült – hallották hírét, és jöttek a népek, jöttek humíl délrül. hozták hátukon a rongyot, szívükben a kvarcot, szekéren a szilikátzselét, hordtak földet a kőre, amíg a mágnes a szárig is elért, volt ám itt jó kis eldorádó, zsongó kis mekka, amíg a völgyet a kis társaság széltében is belakta.

gazdag évek voltak azok, teltek az ezredek, és hígultak lassan a fazonok. bár sárgult a polyvában a szem, szárba szökkent nyaranta a földből a zsír, rossz időket ómenelt a táltos s betelt asszem egy örökkévalóság alatt a csillagbádog, és elfogyott a mennyei fasírt. aztán nehéz évek jöttek, zsiványok, betyárok és vírusok, délczeg herczegek, daliás grófok és dalnokok, harcok dúltak a határban, őrtüzek égtek, pernák voltak cuccon, és újkori hajderek, lakkozott h3-ak és panírozott q7-ek, minden rosszra fordult, mondom jóra, hiszen persze, az volt ám az álom, ott, ahol az én hazám áll, mondom ott, hol honom, ott reszketnek a szélben kövér szilikátrügyek, ha a zöldülő sarjút kaszállom.

édes gazdám, ha megnézed, nedves tenyered hol nyitott kilincset, könnyen döbbensz rá, hogy az sem volt ám a legcucc, a Te házad sem éppen smakk, hiába a tincsek és a napszemcsi, és ha most éppen dúlnak a nagy kövér évek és fénylik bőven a makk, ne feledd, hogy a disznók holnap is enni kérnek, édes gazdám, képzeled, hogy a nagy szilíciummezők esetleg a csülkökig sem érnek, és az olaj sem lenne olcsó, gazdám, mivel tankolod meg aztán?

világod, uram, túl gúz, túl szofisztikált, folyói túl nehéz szavakban szólnak, szelei túl hangsúlyosan lengedeznek, túl, hegyeiden, uram, völgyeiden túl, minden a leginkább dúl, szavaid a titkok hangján szólnak, pillantásod átlát rajtam, halaim halmazán át, mosolyogva simítasz végig ólmozott kontúromon leírsz pislantva, hiszen csak egy halárus, ugyan --- (...)

(homok, északra a mólótól, a kertek alatt. balkáni gyökerek…?)

valahol, a balkánok rozsdaszínű homokjain túl, zsíros fekete földek melegjén kankalin és nősziromszép eposz dúl, megírva benne férfiak és nők, ázsiai szelek ordítása, atlanti bozótok hamvai, valahol az amazon tündérek lakta erdőségek vonalán innen, és a boszorkánytanyák füstjén túl, délibábol, plazmapaszta sárjain sarjad a gaz, ahol a pala csizmámra sárga kérget tapaszt, azt hiszem, ott a gaz és a haza.

(utolsó feljegyzés. 100 tengeri mérfölddel délre, egy öböl szélén, jégkásás, málladozó lapra tintahal vérrel írva)

a parton kikötők hosszú sora marad el, velük a hűvös északi vizek, a kedves gyomoori erdők, a bagatell belső indulatok, archaikus történések kék szemek mögött, honnan a lélek melegebb vidékre költözött. sötét volt Gyomoor, síkos és hűvös éjszaka, ám a ködben, bevallom, szemeim nedűben hagyta a párás kikötő képe, ahol a reggeli halak kiöntve a mólón, apró faházak, mögöttük a mélységes erdő korgó árnyaival, és a bejárt vonalak, kilehelt szemcsék váza, mi a festékekbe bánatos életemet rágta. ez volt Gyomoor, kicsit kurvás, kicsit kikötős, milyen is lett volna ott északon.

te szemét Aga, kinek képzeled, te gólem, magad, a segged alatt hűvösen marad a selyem s a fapad, egy árboc tövében ülsz, és a tengert nézed, szívedből kihabzik kedved, mint a sörnek habja, ki vagy te, hogy utazásod szerinted léted értelmét adja. házad volt, parányi, de konszolidált, foltos bárkád, mi a tengeren és folyón vitt át, hal a vízben zsákszámra, édesvíz a sziklák alatt a forrásban, csűröd mögött a sarki lúd költött (---)