A fehér arany nem volt drága és sok kellett belőle, úgyhogy Márton és Salamon bizakodva vágtak neki a kereskedésnek. A bécsi kereskedő tanácsára külön tarifát szabtak a nagyúri udvarházaknak, ahol rengeteg só fogyott, s külön árat a szegényebb sorsú falvaknak, ahol nem tudtak oly busásan fizetni. De Mártonnal és Salamonnal lehetett alkudni. Ha egy-egy faluban egyszerre megrendeltek öt szekér sót, akkor a bérlők egy szekérnyit ingyen adtak, a többiért pedig nem csak ezüstdénárt fogadtak el, hanem búzát, káposztát, babot, lencsét, malacot vagy birkát, ami éppen akadt.

Kácsor Zsolt
 

Márton
 

Regöske fia volt Márton, roppant gazdag ember, akinek vagyonát az apja dalolta össze. De azért ő sem hozott szégyent a takarékos igricre: élete végére megtöltött több cserépkorsót finom felvidéki arannyal, míg el nem érkezett az ideje a kötelező beszolgáltatásnak és a halálnak.
Márton a királyi udvarban ismerkedett össze egy bécsi zsidó kereskedővel, Salamon ben Efraimmal, s miután barátságot kötöttek, elhatározták, hogy együtt vágnak bele a sókereskedésbe. A lantos fiának pénze volt, Salamonnak pedig tapasztalata, és amikor csillogó szemmel egymás kezébe csaptak, úgy érezték, hogy a kék égből egyszeriben rájuk mosolygott az Úristen.
Esztergomból meg a magyarok királya.
Ugyanis a megboldogult Béla király fia, a bölcs András úr azt ötlötte ki, hogy sokkal jobban hízik a kincstára, ha a sókereskedést kiadja bérbe, semmint továbbra is megtartja pazarló királyi kézben.
Merthogy az állami tisztviselők loptak. Vagy a sóját lopták el a királynak, vagy a pénzét. De leginkább mindkettőt.
Mivel ők intézték és felügyelték a só szállítását, raktározását és eladását, hát bizonyosan eltűnt a só fele, mire a messzi Erdélyből a király városába ért. De ha a hosszú út után sikeresen meg is érkezett a szállítmány érintetlenül, akkor a pénz lett oda, amit az eladott sóért kaptak. Előfordult, hogy a király egy lyukas dénárt sem látott abból a harminc szekér sóból, ami éppen az orra előtt gördült be Esztergomba, holott Erdélyben még hatvan ökrösfogat indult útnak – viszont egy szekérnyi haszon sem maradt belőle, mire a raktárból kiárulták.
Ezért András úr bátor lépésre szánta el magát: a királyi sókereskedésbe bevonta a magántőkét. Igaz, ezt akkoriban nem ilyenformán dörgölték oda neki, hanem úgy, hogy keresztény ember létére nem átallott istentelen zsidókkal és hitetlen izmaelitákkal lepaktálni.
Bizony lepaktált, mert így látta jónak.
Kikötötte, hogy ha a sókamarát a kereskedők annak összes terhével együtt átvállalják, akkor a királynak évente egy összegben tartoznak bérleti díjat fizetni érte, a kincstárba szállított kötelező mennyiségen felül pedig annyi sót adnak el, amennyit akarnak. Ám minden költség őket terheli azután: ők fizetik a sóvágókat, a fuvarosokat, a raktárosokat, az árusokat és az őröket.
– Ami marad, azt meg tegyétek zsebre, barátaim – legyintett András király előzékenyen.
S talán ő maga sem hitte volna, hogy milyen sok marad.
A sókereskedők ugyanis nem lopták meg saját magukat.
Hanem igyekeztek a lehető leghamarabb befizetni az éves bérleti díjat a királynak, mert azután minden véka sóra úgy tekinthettek, mint a sajátjukra.
És úgy is gazdálkodtak vele.
Nem volt ennél jobb üzlet, merthogy sót mindenki vett, minden esztendőben temérdek mennyiséget. Anélkül nem lehetett élni. A jószagú magyar konyhákban sóval bélelt teknőkbe fektették a véres húsokat és a friss halakat télire, hogy ne csak a savanyú káposztát falja a nép, míg odakint csikorog – míg a fullasztó nyarakon sótömböket dobtak a marhacsordának és a birkanyájnak, hadd erősödjön tőle a jószág csontja.
A fehér arany nem volt drága és sok kellett belőle, úgyhogy Márton és Salamon bizakodva vágtak neki a kereskedésnek. A bécsi kereskedő tanácsára külön tarifát szabtak a nagyúri udvarházaknak, ahol rengeteg só fogyott, s külön árat a szegényebb sorsú falvaknak, ahol nem tudtak oly busásan fizetni. De Mártonnal és Salamonnal lehetett alkudni. Ha egy-egy faluban egyszerre megrendeltek öt szekér sót, akkor a bérlők egy szekérnyit ingyen adtak, a többiért pedig nem csak ezüstdénárt fogadtak el, hanem búzát, káposztát, babot, lencsét, malacot vagy birkát, ami éppen akadt.
Mire az összes kereskedő befizette a sókamara bérleti díját a királynak, András úr és tárnokmestere nem akart hinni a szemének: egy esztendő alatt nagyobb summa gyűlt össze a fehér aranyból, mint annak előtte három év során összesen.
De elégedetten pillantott egymásra Márton és Salamon is, hiszen ezrével dőltek hozzájuk a dénárok, ezért emberfejnyi erszényt kellett varratniuk maguknak a szűcsnél. Négy éven át kereskedtek, és ezalatt úgy megtollasodtak, hogy már nem mertek végignyargalni az országúton fegyveres kíséret nélkül. Óljaik megteltek malacokkal, legelőik lovakkal, kamráik hússal, pincéik borral. Mártonnak még arra is tellett, hogy legnagyobb fiát a váradi püspökségre küldje tanulni, pedig az egy vagyonba került: a váradi neveltetés árából ménest is vehetett volna neki. De nem bánta. Hadd legyen a gyermek minél közelebb a kincset érő erdélyi sóbányákhoz, sosem lehet tudni, mikor veszi ennek hasznát a család - így okoskodott.
De nemcsak Márton és Salamon szedte meg magát, hanem azok is, akik velük együtt beszálltak az üzletbe éppen időben, és talpon tudtak maradni az éhes tülekedésben.
Éppen ez lett a vesztük.
Merthogy az egyház is ki akarta venni részét a mesés haszonból.
Ezért a papok addig rágták a pápa fülét, míg a Szentatya arra kötelezte András királyt, hogy a zsidókat és az izmaelitákat fossza meg a sókereskedés jogától, s inkább az egyetlen Isten egyházát boldogítsa vele.
András nem gondolta volna, hogy őt erre a csúf lépésre valaha is kötelezni lehet, mert ő elégedett volt a bérlőkkel, és fütyült rá, hogy miféle Istent imádnak.
Úgyhogy a pápa követeit még csak fogadni sem akarta.
Az öreg király húzta az időt, amíg csak tudta, és amikor elkerülhetetlennek látszott már a keserves találkozó, inkább a keleti határszélhez menekült sürgős halicsi hadjárat mondvacsinált ürügyével, nehogy az egyház szolgáival egy asztalhoz kelljen neki ülni.
De a kiátkozással fenyegetőző pápai követek a magyarországi püspökökkel együtt utolérték a lóhalálában vágtató Andrást a nyírfákkal borított Beregben, s onnét már nem volt előlük menekvés.
Az uralkodónak alá kellett írnia, hogy zsidókat és izmaelitákat ezután nem állít hivatalok élére, nem nevezi ki őket állami tisztségbe, megtiltja, hogy keresztény szolgákat tartsanak, egyúttal megvonja tőlük a sókereskedés jogát, és elrendeli, hogy öltözékükön jeleket viseljenek a keresztényektől való megkülönböztetésük céljából.
Ezzel még nem volt vége.
András királyt ünnepélyesen megeskették arra, hogy az egyház szabadon szállíthat sót ezután, amit a saját hasznára fordíthat vagy eladhat tetszése szerint, és szégyenszemre elfogadtatták vele azt is, hogy a következő öt évben tízezer márkát fizet az egyháznak az elmúlt években kiesett haszonért kártérítés gyanánt.
Zsúfolt vásárterek dobogóiról és visszhangos szószékekről hirdették az egyezményt szerte az országban.
– Kelt ama erdőben, amelyet Beregnek neveznek, a mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülésének ezerkétszázharmincharmadik évében, IX. Gergely pápa úr uralkodásának hetedik évében, augusztus hó huszadik napján – fejezték be a felolvasást a kikiáltók, mire Salamon megszaggatta a köntösét, majd elátkozta azt a napot, amikor Magyarországra betette a lábát.
– Inkább rohasztotta volna le mindkét talpamat a Mindenható – hörögte Salamon, és Márton együtt zokogott vele.
A bécsi kereskedő másnap elmenekült az országból, és nem tért vissza soha többé.
Nem volt egyedül.
Azokban a hetekben megrémült zsidók és riadt izmaeliták ezrei keltek útra családostul, hátrahagyva házaikat a fosztogatóknak, semmint vagyonukkal együtt az életüket is elveszítsék a felbolydult Magyarországon. Akik mégis maradtak, azok hatágú sárga csillagot vagy zöld félholdat tűztek a mellükre a keresztényektől való megkülönböztetésük céljából.
Márton keresztény volt, ezért nem futott meg a keresztények elől.
Rosszul tette.
A király úr ugyanis nem tudta előteremteni az esküvel megígért tízezer márkát az egyháznak, ezért hamarosan kénytelen volt elkoboztatni azoknak a vagyonát, akik az elmúlt években sókereskedésből gazdagodtak meg.
Egy nap királyi fegyveresekkel kísért kamarai tisztek jelentek meg Márton házában, és arany után kutatva feldúlták az otthonát. Mivel nem találtak nála semmit, a szolgáival felásatták a ház mögötti kertet, annak egyik sarkában három korsó elrejtett pénzre leltek, és magukkal vitték az egészet.
Márton felakasztotta magát azon a napon.
Nem bírta elviselni, hogy a saját házában a saját királya fosztotta ki.
A kereskedő takarékosan élt, szorgalmasan dolgozott és nagy vagyont szerzett, mindez elegendő indok volt ahhoz, hogy a fölbátorodott csőcselék megrohanja a házát. Kifosztották és fölgyújtották az épületet, majd elővonszolták a halott férje mellett zokogó feleségét, és halálra verték több gyermekével együtt - fölismerhetetlen maradványaik napokig temetetlenül hevertek az elszenesedett kapu előtt, ahová sokáig jártak falatozni a kiéhezett esztergomi kutyák.