Irodalmi Jelen

Márton László: Temetés külföldön

2009. január. 05. - 13:36

De hiszen az orvost is jobban érdekli a beteg ember az egészségesnél, és a rendőrség számára is fontosabb a gyanúsított, illetve a bíróság számára a vádlott, mint az olyan személy, akit egyelőre még nem gyanúsítanak és nem vádolnak semmivel. A konzulnak és konzulnénak, ha leszámítjuk a hivatalos ünnepségeket, a gazdasági és kulturális programokat, szinte kizárólag orvosi, rendőrségi és bírósági esetekkel akadt tennivalójuk. Elveszett és ellopott irattárcák, táskák, bennük útlevél, pénz, bankkártya, vonat- vagy repülőjegy: ezek voltak a leggyakoribb és legegyszerűbb ügyek.

Márton László

Temetés külföldön

K éső délután volt, sötétedett már, amikor a konzulátuson megjelent a Béla, és közölte, hogy rosszul érzi magát. Kissé meglepő volt, hogy bejutott, mivel a konzulátus egy irodaház nyolcadik emeletén foglalt el néhány helyiséget, és a portásnak elvileg mindenkit be kellett volna jelentenie, sőt elvileg az előszobaajtó is be volt zárva, de a Béla mindenesetre bejutott. Pedig rosszul érezte magát; legalábbis ezt állította, és nyilván igazat mondott, mert reszketett, és alig állt a lábán.
Igazából az is meglepő volt, hogy a Béla talált valakit a konzulátuson. Ebben az órában elvileg már senkinek nem kellett volna bent lennie. Azt pedig a Béla nem tudhatta, hogy a konzulnak gyakori szokása volt munkaidő után egy-két órával tovább maradni a hivatalban. Ilyenkor írta be a számítógépbe naplószerű feljegyzéseit a munkájával összefüggő eseményekről. Ezeket később kitűnően tudta hasznosítani a hivatalos jelentések összeállításakor, néhány érdekességet pedig magánlevelezésébe is átemelt: például, hogy miként zajlott a Nobel-díjas Kertész Imre felolvasása a városi főkönyvtárban, mely egyszersmind helytörténeti múzeumként is működik, vagy hogy milyen bensőséges hangulatú volt a március 15-i ünnepség, melyet rendhagyó módon egy középiskola dísztermében tartottak, vagy hogy milyen előkészületek folynak a köztársasági elnök jövő nyáron esedékes, kétnapos látogatására.
A konzul nemrég ünnepelte hatvanadik születésnapját, és egyre gyakrabban gondolt a halálra. Első házasságából született fiai maguk is meglett emberek voltak már, mindkettőnek családja volt. A hozzájuk fűződő szeretet ellenére a konzul – munkája természetéből adódóan – ritkán találkozott velük. Sok évvel ezelőtt, amikor otthagyta az egyetemet, és a külügyminisztériumban kezdett dolgozni, úgy képzelte, hogy egyszer majd, amikor megöregszik és nagyon sok ideje lesz, szépirodalmat fog fordítani arról a nyelvterületről, melyet előbb tolmácsként és filológusként, később diplomataként megismerhetett. Most azonban, visszatekintve korábbi éveire, próbálta felidézni azt a pillanatot, amikor nemcsak a politikában, hanem a szépirodalomban is annyi minden megváltozott: Magyarországon új könyvkiadók alakultak, amelyek lektorait ő már nem ismerte; új folyóiratok jelentek meg, számára nehezen követhetők; az új szerzőkről és műveikről már nem is beszélve. De hát ebben a kellemes éghajlatú országban is, melynek tájait, városait és nyelvét ő annyira jól ismeri, az utóbbi tizenöt évben egy sor olyan író és költő jelentkezett, akikkel ő nemigen tud mit kezdeni. Ahogyan ezirányú kedvezőtlen tapasztalatai sűrűsödtek, úgy foszlott szét az időskori műfordítói tevékenység amúgy sem túlzottan termékeny ábrándja.
A férfihangok hallatára előjött a másik szobából, ahol az adminisztratív munkát volt szokás végezni, a konzul felesége.
– De hiszen magát ismerem! – dadogta a Béla.
Ebből is látszott, hogy valójában nem ismeri fel a konzulnét, annyira rosszul van. A konzulné, valahányszor busszal vagy metróval ment a belvárosba, soha nem mulasztotta el felkeresni azt a sétálóutcát, ahol a Béla egy összecsukható széken üldögélt a mappájával és a rajzeszközeivel, és vagy már éppen rajzolta, vagy még csak nézelődve várta azt a mindenkori turistát, akinek élethű portréját, illetőleg vicces karikatúráját szerény díjazás ellenében elkészítheti. Utóbbi esetben, ha a Bélának épp nem volt tennivalója, a konzulné mindig váltott vele néhány barátságos szót. Ily módon értesült róla, hogy a Béla még a hetvenes években disszidált; próbált élni itt is, amott is, de már vagy húsz éve ki sem tette a lábát ebből a tengerparti nagyvárosból, ahol pálmafák nőnek a járdán, és papagájok röpködnek az úttest fölött. Illetve mégsem. A Béla csak arról mesélt a konzulnénak, hogy mik a jó helyek az utcai rajzoló számára, továbbá, hogy egy jó helyet miképp lehet megszerezni és megtartani. A disszidálásról, meg arról, hogy a Bélának óvodáskorú kislánya volt, akit a hozzátartozó anyukával együtt ottfelejtett Nyíregyházán vagy Debrecenben, a konzulné a helybeli ,,magyar kolónia” valamelyik idősebb tagjától hallott.
A fentebbi kifejezést azért láttuk jónak idézőjelbe tenni, mert a városban kevés magyar volt letelepedve, ők is szétszórtan éltek, és nem tartottak rendszeresen kapcsolatot egymással. Nem is az ő kedvükért jött létre a konzulátus a kilencvenes évek elején, hanem részint a gyorsan fejlődő kereskedelmi kapcsolatok reményében, részint a magyar turisták és átmeneti munkavállalók miatt, akikből viszont évről évre egyre több volt. A velük való mindennapos érintkezésben a házaspár igen hamar tapasztalhatta, hogy az ember – így tehát konkrétan a magyar ember is – annyiban észlelhető, amennyiben megoldandó feladatot vagy problémát jelent.
De hiszen az orvost is jobban érdekli a beteg ember az egészségesnél, és a rendőrség számára is fontosabb a gyanúsított, illetve a bíróság számára a vádlott, mint az olyan személy, akit egyelőre még nem gyanúsítanak és nem vádolnak semmivel. A konzulnak és konzulnénak, ha leszámítjuk a hivatalos ünnepségeket, a gazdasági és kulturális programokat, szinte kizárólag orvosi, rendőrségi és bírósági esetekkel akadt tennivalójuk. Elveszett és ellopott irattárcák, táskák, bennük útlevél, pénz, bankkártya, vonat- vagy repülőjegy: ezek voltak a leggyakoribb és legegyszerűbb ügyek. Fiatal nőkre, akik a terhesség utolsó hónapjaiban még nagy sietve megreszkíroztak egy kellemesnek ígérkező utazást, némelykor a városban vagy környékén jött rájuk a vajúdás; a konzulné sűrűn látogatta őket a szülészeten, és elintézte a biztosítással plusz a hazautazás időpontjának módosításával járó teendőket.
Eljárt a vizsgálati fogházba és a börtönbe is, ahol szintén előfordultak magyar állampolgárok és egyéb, magukat magyarnak valló személyek. Garázdák, tolvajok, gyalogost gázolók, frontálisan ütközők: ezek voltak a legtöbben. Nem mindegyik örült a konzulné látogatásainak, de többé-kevésbé mindegyikük bajban volt. Egyszer egy prostitúcióra kényszerített tizenhat éves lány háromkor hívta a konzul mobilszámát (soha nem derült ki, honnét szerezte meg), és rögtön azt kérdezte: ,,Ide tetszenek tudni jönni?”, de a helyet, ahol abban a pillanatban tartózkodott, már nem tudta megnevezni, visszahívható telefonszám pedig nem állt rendelkezésre. Ugyanő, amikor sérülései nagyjából már begyógyultak, és készülődhetett hazafelé, a kocsiban ülve felsóhajtott; fájt neki, hogy ennyire szép helyen szenvedett ilyen sokat.
Egyszer egy megcsonkított, meztelen holttesthez hívta őket a rendőrség, azt állítva, hogy ez egy magyar holttest. Utóbb kiderült, hogy tényleg az. De a legjobban azt a Dél-Amerikából érkező fiatal szakácsot sajnálta a konzulné, akinél kis mennyiségű heroint találtak a repülőtéren a vámosok. A házaspár biztosra vette, hogy a megbízók, bárkik voltak is, szándékosan mutatták be a fiatalembert, hogy ily módon eltereljék az egyidejűleg érkező, jóval nagyobb másik szállítmányról a figyelmet. Hat évre ítélték a szerencsétlent, ebből mostanáig másfelet töltött le. A konzulné járt hozzá beszélőre, vett neki nyelvkönyvet és szótárt, még magyar kártyát is szerzett neki, és tartotta a kapcsolatot a Budapesten élő hozzátartozókkal.
Ilyen eseményekből és ügyekből állt össze az odakinti magyar életnek egy igen jelentős része.
A Bélával ilyesmik nem fordultak elő. A Béla nem adott feladatot és nem jelentett problémát. A Béla csak úgy élt, bele a világba. Üldögélt az összecsukható székecskéjén, várakozott és rajzolt, rajzolt és várakozott. Ha esett az eső, behúzódott a szemközti kávéházba, melynek pártfogását vagy legalábbis jóindulatát élvezte. A város egyéb helyein a konzulné sohasem látta a Bélát. Sem a székesegyházban és környékén, sem a tengerparton, sem a középkori negyedben, sem a vásárcsarnokban, sem a bolhapiacon. Csak abban a régi hadvezérről elnevezett utcácskában, ahol a kávéháza volt. A konzulné már az első vagy a második alkalommal észrevette, hogy a Béla milyen gondosan ügyel a külsejére, noha nyilvánvalóan szűkölködik. Mindig ugyanazt a világosbarna zakót, zöld kordbársony nadrágot hordta, de az mindig makulátlanul tiszta volt, ő maga mindig frissen borotválva, frissen igazított hajjal.
Talán van valakije, aki gondot visel rá. Vagy ha nincs, akkor legalább van egy tükre, amelybe reggelente belenézhet, és valahol van egy fal, amelyre felakaszthatja ezt a tükröt.
Most azonban itt van a Béla, és közli, hogy rosszul érzi magát, ez pedig, bárhogy nézzük is, feladatot és problémát jelent. Igaz ugyan, hogy az ember, amennyiben rosszul van, többnyire orvoshoz fordul, nem pedig a Magyar Köztársaság külképviseletéhez, de a konzul már megszokta, hogy először ő birkózik meg a helyzettel, és csak azután vívnak meg az állapottal az itteni orvosok. Tehát felajánlotta a Bélának, hogy a saját kocsiján beviszi a kórházba.
Mire a Béla felnyögött, hogy: jaj, csak azt ne! Hogy ő éppen ezt szeretné elkerülni. Mire a konzul, kissé meglepődve, de azért kedvesen és udvariasan megkérdezte, akkor hát miben segíthet? Az igazat megvallva, attól tartott, hogy a Béla olyasmit kíván, amit nehéz lesz teljesíteni. Például, hogy otthon szeretne meghalni, Nyíregyházán vagy Debrecenben, de nincs pénze útiköltségre, és otthon sem tudja majd visszafizetni a repülőjegy árát. Az utóbbi évben ismét lefaragtak néhány tételt a konzulátus költségvetéséből, mondván, hogy fokozottan takarékoskodni kell. Elvégre a konzulátus, bár a minisztériumban senki sem vitatta fontosságát, mégsem olyan magas szinten szolgálja a kétoldalú kapcsolatokat, mint a fővárosban a nagykövetség, márpedig a nagykövetség is kevesebb pénzt kapott idén, mint tavaly. Egyszóval: különböző okokból, ám egyforma mértékben hiányzik a pénze mind a Bélának, mind a konzulátusnak a Béla hazautazásához.
Csakhogy a Bélának esze ágában sem volt hazautazni. Ennél sokkal egyszerűbb kívánsága volt. Abban kérte a doktor úr segítségét (így szólította a konzult, doktor úrnak), hogy szerezzen neki néhány napra egy földszinti szobát, amelyben van egy üres ágy vagy heverő vagy legalább egy matrac. Nem baj, ha mások is laknak a szobában; az a lényeg, hogy a szoba földszinten legyen. Ugyanis neki van hol laknia, de az a hely magasan van, szörnyű magasan, és most, hogy rosszul érzi magát, nem tud felmenni a lépcsőn. Azt a néhány napot, amíg el nem múlik a roszszullét, szeretné ebben a földszinti szobában tölteni, amelyhez őt a doktor úr hozzá fogja segíteni, s összekulcsolt kézzel végigfeküdne az ágyon vagy heverőn, vagy matracon, ha ez lehetséges. Az igazat megvallva, ez még éppen lehetségesnek ígérkezett. A konzulátusnak jó kapcsolatai voltak a városháza szociális osztályával és némely hozzátartozó intézménnyel, így azzal a rehabilitációs központtal is, amelyet éppúgy nem volna korrekt hajléktalan-szállónak neveznünk, ahogyan szeretetháznak sem, ezért inkább csak azt mondjuk rá, hogy menhely.
A konzul kikapcsolta a számítógépet, bebillentyűzött egy számot a telefonba, és hosszasan beszélt az ország hivatalos nyelvén. Közben, mintegy önmaga szavába vágva, megkérdezte a Bélától, hogy megvan-e még a magyar útlevele, aztán tovább tárgyalt a másik nyelven. A konzulné régóta szerette volna, ha kettesben elmennek a hadvezér nevét viselő sétálóutcába, és lerajzoltatják magukat a Bélával, ám ezt a tervet is, mint annyi minden egyebet, addig halogatták, míg végül a Béla jött el hozzájuk. Még a rajzeszközeit is elhozta egy nagyobbacska nejlonzacskóban, meg az összecsukható széket is. Minden jel arra mutat, hogy ebbe a nagy nejlonzacskóba berakta az összes holmiját, ami csak jelenleg rendelkezésére áll ezen a világon.
A rehabilitációs központ irodájában egy fehér köpenyes férfi szemügyre vette a Bélát, majd közölte, hogy ők ugyan hajlandók befogadni, de innét úgyis át fogják vitetni a kórház intenzív osztályára; nem volna tehát jobb, ha az excellenciás úr (ő pedig így szólította a konzult, excellenciás úrnak), mindjárt a mentőket hívatná? A konzul tehát elővette a mobiltelefonját, ismét bebillentyűzött egy számot, és éppoly hosszú, amilyen szaggatott párbeszédet folytatott. Aztán tíz perccel később ismét hívnia kellett ugyanezt a számot, és elnézést kellett kérnie; ugyanis amíg a Béla kórházba szállítását intézték, addig a Béla kisétált az ajtón, és eltűnt. A konzul és a konzulné végigjárta a környező utcákat, hiába. Azzal nyugtatták egymást, hogy előbb-utóbb úgyis előkerül. Így is történt. A Béla már másnap hajnalban előkerült. Rendőrök találták meg a tengerparti sétány egyik padján, és megállapították, hogy az útlevele több mint huszonöt évvel ezelőtt lejárt. De nem ez volt a baj – ha egyáltalán bármi baj volt –, hanem az, hogy ekkor már a Béla órák óta halott volt. A boncolóorvos elmondta, hogy az illetőnek nyolc kilogrammot nyomott a mája, és a vastagbél faláról összesen tizenkét kilogramm kőkemény lerakódást távolítottak el. Ő még ilyet nem látott. Az az ember évekig úgy élt, hogy a szervezetébe jutó táplálék legnagyobb részét nem tudta megemészteni. Nem a tápanyag szívódott fel, hanem a bomlásából keletkező méreg. És közben úgy érezhette magát, mint akinek az egész hasürege csiszolópapírral van kitömve, ha tetszik érteni, mire gondolok.
A Béla felboncolt és visszavarrt holttestével nem találkozott a konzul, csak az előző nap látott nejlonzacskóval, mert azt odaadták neki. A zacskón keresztül kitapintható volt az összecsukható szék, a mappa, valamint egy kisebb és egy nagyobb fadoboz. A ruhadarabokat és a cipőt a konzul nem vette át, mondván, hogy azokat rá kellene adni a holttestre.
Ezzel a vélekedésével pedig rátapintott a Bélával kapcsolatos következő lényeges kérdésre. Mert ha a Bélának nincs is többé dolga a világgal, a világnak őt illetően még akad egy utolsó tennivalója. Nem közömbös persze, hogy ez a tennivaló konkrétan kire hárul.
A konzulnak nem kevés fáradozásába került, míg kinyomozta a Béla magyarországi hozzátartozójának elérhetőségét, egy munkahelyi telefonszámot, mert a hozzátartozó időközben elköltözött Nyíregyházáról vagy Debrecenből, és egy dunántúli kisvárosban élt.
Ráadásul hiábavalónak is bizonyult, mivel a hozzátartozó, egy ingerült női hang, azt mondta: őt nem érdekli, hogy meghalt az apja; ő az apját nem ismerte, nem is emlékszik rá; neki nincs pénze, hogy kiutazzék, a temetésre meg pláne nincs, továbbá egyedül nevel három gyereket, és azokat addig sem tudná kire hagyni; ő soha nem várt az apjától semmit, ellenben tőle se várjon semmit az apja. Azzal letette a kagylót.
A konzulnak egy hasonló eset felmerülésekor már évekkel ezelőtt elmondták, hová kerül az ilyen gazdátlan holttest. Van egy hely; oda. Ő még ezt a helyet soha nem nézte meg; tudomásul vette, hogy hivatalba lépése óta két magyar állampolgár teste került erre a helyre. A Béla teste lesz a harmadik.
Ám a konzulnak bűntudata volt a Béla miatt. Hiába mondta neki a felesége, hogy a Béla szabadon élt és szabadon akart meghalni. Állítólag az öreg elefántbikák is elbújnak, ha érzik, hogy végük lesz nemsokára. Az ilyesmit illik tiszteletben tartani, és a Béla különben is olyan rossz állapotban volt már, hogy a kórházban sem lett volna megmenthető. Mindez a konzult nem nyugtatta meg; arra is hiába gondolt, hogy a Béla szívtelenül élt, és holtában ezt a szívtelenséget kapja vissza. Ismét benyomkodott egy sokjegyű számot a telefonba, majd egy epikus jellegű, nagyívű elbeszélés hallatszott az ország nyelvén, gazdagon megtűzdelve rábeszélő célzatú, szónokias részletekkel.
Ennek eredményeképpen a város vezetősége három évre szóló ingyenes sírhelyhasználatot ajánlott fel a központi temető egyik félreeső parcellájában, sőt a ravatalozót és a papot is ő bocsátotta rendelkezésre; a szertartás egyéb kellékeiről és mozzanatairól a konzulátus gondoskodott.
Borús nyárvégi napon zajlott a temetés, szemerkélő esőben. Ha a sírásókat nem számítjuk, négyen vettek rajta részt: a házaspáron és a papon kívül az egyszerű, de mutatós koporsóban maga Béla, illetve a teste. Neki már nem a saját lábán kellett kijönnie, és ami ennél is fontosabb, neki már nem kell visszamennie a temetőből a hétköznapokba. A konzul egy kicsit irigyelte a halottat, ezért is, meg azért is, mert észrevette, hogy közvetlenül a sír mellett áll egy jóformájú, fiatal diófa, mely kétségkívül terebélyesre fog nőni az évtizedek során, ha ki nem vágják. Diófa tövében pihenni három évig, vagy talán annál is tovább: a konzul próbálta, de nem tudta elhessegetni ezt a gondolatot.
A tisztelendő úr unott hanghordozással, kissé hadarva beszélt. Szavaiból az derült ki, hogy az elhunytat összetéveszti egy vízbefúlt halásszal, akiről jónak látta elmondani, hogy önzetlen jó barát volt, példás családi életet élt, és rendszeresen látogatta az istentiszteletet az alsóvárosi plébánián. Mikor idáig ért a beszédben, furcsállkodva körülnézett, mint aki nem érti, miért nincsenek itt a rokonok és a barátok. Megrovó pillantását azonban úgy is lehetett értelmezni, hogy valójában a konzul-házaspár jelenlétét veszi rossznéven. Szemrehányó hangon közölte, hogy testvérünk mindössze negyvenkét éves volt, és a konzulban, aki már hatvan esztendős is elmúlt, ettől csakugyan ismét felébredt a bűntudat.
Körülbelül ennyit mondhatunk a novella címében szereplő temetésről és annak előzményeiről. A szertartás után a házaspárnak sokat kellett gyalogolnia, mivel a temető bejáratától messzire találtak parkolóhelyet. Közben a konzul arra gondolt, hogy három év, akármilyen gyorsan elszalad, mégiscsak sok idő. Három év múlva, amikor a sírhelyhasználat lejár, ő már nem lesz itt.
A belvárosban, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, letették a kocsit a központi parkolóházban, és végigjárták a hadvezérről elnevezett sétálóutcát. Közben elállt az eső. Az utcai zenészek muzsikáltak, a rajzolók pedig ültek a székeiken, és rajzoltak vagy nézelődtek. A kávéházzal szemközt, a Béla megszokott helyén már egy új, ismeretlen rajzoló üldögélt, és olyan otthonos mozdulatokkal örökített meg egy esőkabátos japán férfit, mintha már a múlt héten vagy a múlt évtizedben is itt üldögélt volna. A házaspár ténfergett, nézelődött néhány percig, de mivel semmi keresnivalójuk nem volt a sétálóutcában, szép lassan elindultak a parkolóház felé. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, mégis majdnem teljesen közös volt annak érzése bennük, hogy egy közeli hozzájuk tartozót, vér szerinti rokont és hűséges jóbarátot veszítettek el.