Jánosi András: A nap foga
"Másnap a vágóhídon fura dolgok történtek. Az új taglós, akit akkor vettek fel, amikor Miklós augusztusban eltűnt, részegen ment be dolgozni, s Dorel hazazavarta. Aznap csak két bika volt, amikor a meleg élet folyt ki belőlük, ahogy a hátsó részükbe akasztott horognál fogva fel lettek függesztve, Dorel hangosan szidta a magyarokat, s Erdélyt követelte Mihály vitéznek. Átkozódása közben az is kicsúszott belőle, hogy Miklós megérdemelte, amit kapott. Sándor erre csak félrefordult, kiköpött, s hazament." - Részlet a szerző Székelygőzös a kicsi állomáson című, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent kötetéből.
Jánosi András
A nap foga
A Budvárral szemben a Jézus Szíve-kápolnájába egy fagyos novemberi reggel beléakadt a nap foga.
Ilyen taglózója s szúrója még nem volt a vágóhídnak. A testvérek, Sándor és Miklós, mindketten képzett mészárosok, az állatokat egészen fel tudták dolgozni. Pötyi bácsi, az előző főnök még azt is megengedte nekik, hogy a hulladék hús- meg csontdarabokból és a felfogott vérből kutyaeledel-konzervet készítsenek. Jó kis melléküzemük lett ez nekik. A nagy kukta, amit egy haverjuk készített a Gábor Áronban, Miklós tervei szerint, hatalmas nyomás alatt a legkeményebb csontot is puhára főzte. Sándor egy kidobott kereskedelmi őrlőt újratekercselt, a késeit megfente, s egy használt betonkeverő kitűnő eledelt forgatott az őrölt masszából, a boldogfali malom néhány kupa hulladék korpájából s némi fűszerből.
A saját kutyáikon, Bodrin s Dongán kívül négy megye rendőrkutyáit tartotta el ez a melléküzem, s a testvéreket sohasem hagyta zsebpénz nélkül. Néha, amikor dobozoltak, olyan finom illata volt a kutyaeledelnek, hogy részeges Jáger, a városszéli koldus is megkívánta, ha éhes volt. Sohasem adtak neki belőle, de valamelyik a testvérek közül mindig csúsztatott neki egy ötöst vagy egy tízest, s abból jóllakhatott.
Eljött a nap, amikor Pötyi bácsi nyugdíjba ment. Szinte egy fél évig a testvérekre volt bízva az egész vágóhíd, s már kezdtek beleszokni, hogy minden rendben van, amíg elvégzik a munkát, amikor levelet kaptak a megyétől, hogy új főnököt neveztek ki valahonnan Moldvából. Azzal okolták a kinevezést, hogy Dorel Peterlician Vásárhelyen járt iskolába és megtanult valamennyire magyarul. Amikor Dorel megérkezett, bizony magyarul még káromkodni is alig tudott. Baj nem volt, tudtak a testvérek románul, anyjuk a tűzoltókaszárnyában volt szakácsnő, s mikor látogatták, megtanultak. De a főnök utálta a magyarokat, s annyira sem akart Udvarhelyt maradni, mint amennyire őt Udvarhelyen akarták. Hamar a munkáját is elrendezte. Csak akkor akart ott lenni, amikor valami baj volt, máskor soha. Még a fizetését is hazautaltatta. De felét akarta a kutyaeledelüzletnek. Mit csináltak volna? Ha nem adják, még a saját kutyájuknak is pénzbe került volna enni. Így Dorel zsebre tette a pénz felét.
* * *
“Foga van a napnak”, mondták reggel. Az, hogy hamarosan delet vert a harang, senkit sem zavart: úgyis foga volt a napnak. Borcsa Sándor nehéz léptekkel indult le a Rákóczi úton. Léptei koppanását a bajuszára visszaverődő zúzmara még csak le sem tompította. Ahogy spiccei koccantak a friss, szűz jégen, úgy koccant agyába a tanácstalanság. Az igazság az, hogy nem mindennap kap az ember ilyen lesújtó hírt. S neki ez a harmadik volt, kevesebb, mint egy negyedév alatt. Az emberek messze elkerülték Sándort. Ő csak ment azon lefelé, mint egy eszéből kikelt bika, csak a bajuszára gyűrődő zúzmara éktelenkedett rajta: nagy veres emberen kicsi fehér pont a lélek pillanatnyi jelenléte. “Nyugodj!”, parancsolta Miklós óvó szava odaátról. Nagyot ütött a levegőbe. Egy kicsi leányka ezt látva gyorsan átment az utca másik oldalára: mégis biztosabb, mint egy olyan semmibe ütés szele is ekkora embertől.
De nem ijedt meg tőle. Az egész város tudta, mi fog történni, beleértve a kicsi leánykát is. Tudták már szeptember végén. Sándor is tudta, de a mai napig az összes reményének fikarcnyi ujjaival kapaszkodott az árban vergődő szalmaszálakba is. Ma minden elmerült körülötte. Kiss Panni tegnap elvérzett. De ő csak ment.
A Cafe Barban ivott egy-két kávét a konyakjába öntve, tíz előtt másképp nem lehetett, de nem mert nagyon berúgni ma sem; délre egy vagon bika érkezik a vágóhídra, estére a mélyhűtőbe kell őket tessékelni. Ha a taglós hiányzik, az még hagyján, mert a román főnök élvezettel veszi elé a 9 mm-es Glockját, taglózás helyett főbe lőni az állatokat. De a szúró nem hiányozhatott, mert ha rosszul lett a bika megszúrva, s vér maradt benne, több mint fele használhatatlan lett volna a friss húsnak, s az őrlőházak így is már teli mélyhűtővel működtek: túl sok a tanuló mészáros. Úgyhogy a levegőbe hadonászva Borcsa Sándor fájdalmas lélekkel ment dolgozni azon le, a Rákóczi úton.
* * *
Hónapokkal előbb, augusztusban, újholdkor a Vaskapu alatt éjjel kettőkor nagy lövöldözés volt a Dunán. Mindenki azt hitte, gyakorlatoznak, csak a Borcsa Miklósból elszálló lélek tudta, hogy ha a Duna közepén tüdőn talál egy golyó, akkor itt a vég. Utolsó fohászával a hazai földbe kérte magát a Jó Istentől, s békésen tovább sodorta a Duna az első gereblyehálóig, ahonnan öt héttel később szedte ki egy román tiszt, s azonsmódulag ráfogta a golyót a jugoszlávokra. Hárman gyömöszölték szegény Borcsa Miklós testét egy halottas zacskóba, mert a vízben igencsak megszívta magát, s úgy, ahogy volt, tehervonaton a szüleihez hazaküldték. Mire a test Udvarhelyre hazaért, október vége volt. Csak az apja merte a cipzárt lehúzni, ő is csak addig, amíg egy pillantással a kicsi fia arcára nézhetett, s ő is okádva félrefordult. Pedig inkább megölelte volna Miklóst, csak már olyan bűze volt, hogy élő ember közelébe nem mehetett. Zárt koporsóban temették Borcsa Miklóst, a temetésen senki sem sírt hangosan. A gyászmenet közepe felé egy szőke lány, hajával takarosan kontyban sem tudta eltakarni fiatalságát, a sötéthajú Borcsák közül csak a fekete kendő segítségével nem rikított ki.
Úgysem élem le itt az életemet. Nem hiszem, hogy Miklós elvárta volna tőlem, mondta Borcsa Sándornak a temetés után.
Azért tedd le az érettségit legalább, s ha valamire, akármire szükséged van, tartott sokat jelentő szünetet Sándor, ígérd meg, Panni, hogy nem kerülsz el engem.
Kiss Panni bólintott, nyelt egy nagyot, megfordult, s gyönyörű, gurulófenekű, szapora léptekkel otthagyta Sándort.
Másnap a vágóhídon fura dolgok történtek. Az új taglós, akit akkor vettek fel, amikor Miklós augusztusban eltűnt, részegen ment be dolgozni, s Dorel hazazavarta. Aznap csak két bika volt, amikor a meleg élet folyt ki belőlük, ahogy a hátsó részükbe akasztott horognál fogva fel lettek függesztve, Dorel hangosan szidta a magyarokat, s Erdélyt követelte Mihály vitéznek. Átkozódása közben az is kicsúszott belőle, hogy Miklós megérdemelte, amit kapott. Sándor erre csak félrefordult, kiköpött, s hazament.
Otthon Bodrival s Dongával kiment a Budvár alá. A két kutya élvezte a sétát, Bodri néha meg-megállt egy kőnél vagy egy fánál, egyet szippantott a levegőbe, mintha várná, mikor kurjantja el magát Miklós, hogy “Keresd, Bodri!”. Amikor hazaért, mondták neki, hogy Kiss Panni a kórházba került. Meg sem kérdezte, mi lelte, egyenest rohant a kórházba. Ott Panni félig az álom s félig az ébrenlét között mesélte el, hogy Homoródon volt a bátyjával borvízért, és Miklósra gondolva sétálni ment egyedül, amikor négy katona a Cekend-tetőről megtámadta és sorra erőszakolta. Nem ismerte volna meg egyiket sem, s a bűnösök meg fogják úszni. Szegény Panni nagyon rossz bőrben volt, az orvosok azt mondták, csak akkor éli túl, ha van élni akarata. Utána még hetekig naponta látogatta a lányt, és szinte látta elfogyni…
November végén Borcsa Sándor felvette a legjobb ruháját, a frissen spicceltetett cipőjét és vadonatúj báránybőr bundáját, s már reggel nyolc előtt kifordult az ajtón. A Cafe Barban megivott egy pár decit, s elindult dolgozni le a Rákóczi úton, azon gondolkozva, hogy foga van a napnak. Aznap mindenki félreállt az útjából.
Este elment, megnézte Pannit felravatalozva, hazament, s hónapok óta először nyugodtan átaludta az éjszakát.
A báránybőr bundájának a belső zsebében egy 9 mm-es Glock volt és egy doboz töltény. Hirtelen számlálással 24 töltény hiányzott a dobozból s a pisztolyból. A vágóhídon a polcon kétszáz frissen töltött konzerv várt címkézésre, s egy darab papír azt hangsúlyozta előttük, hogy korpa nélküli. De huszonhárom bika hulladéka várt még a kuktára…
Jánosi András saját magáról és könyvéről:
Székelyudvarhelyt születtem 1960-ban. 1983-ban Kanadában telepedtem le. Ott szereztem informatikusi diplomát. 1984. óta Észak Amerikában közöltem magyar kiadványokban. 2002. óta Magyarországon és Erdélyben közölték írásaimat. Az Irodalmi Jelenben is megjelentek novelláim. 2004-től a székelyudvarhelyi Star rádió reggeli műsorában, a Vekkerben naponta sugározzák hétfőtől-péntekig egy napló-jegyzetemet, amit én rögzítek minden hajnalban. 2007. januárjától szülővárosomban élek és szabadúszó vagyok. 2002-ben, Kanadában egy szívinfarktus szinte elvitt. Hazatelepedésemnek ez is egy oka volt, a naponta kínzó honvágy mellett. A lelki nyugalmat tartom az egyik legjobb orvosnak. Sokkal egészségesebb vagyok, mint akár egy évvel ezelőtt… Ezek a novellák abból születtek, amit magammal vittem Nyugatra.
