J.M.A. Biesheuvel: A szürke cella – Török Viktor fordítása

A leghülyébb dolgokat lehet papírra vetni, intim gondolatokat, mendemondákat a diktátorról, az igazságot, pletykákat, rágalmakat, úgyhogy ez nem mehet így tovább… mindent kihajítok a cellából, amíg csak az ágy, egy asztal, egy szék és egy vödör marad. Mindent szürkére festek, és akkor Bella végre elégedett lesz. Lehet, hogy nem is mérgeznek meg, nem akasztanak fel, és nem is kínoznak majd. Olyan hosszú ideig hagytak egyedül ülni a székemen. Tíz évig is talán? Legalább száz évig bámultam egy kis szürke cellát, a szürke falakat, néha egy-egy legyet vagy bogarat, a rácsos kisablakot, a vastag, szürkére festett vasajtót a kémlelőlyukkal…
 

J.M.A. Biesheuvel

A szürke cella

Török Viktor fordítása

Fogalmam sincs, hol vagyok, és mi történik, de azt hiszem, ez nem a megfelelő környezet számomra. Meg kell hagyni, az utóbbi időben őrületesen sok minden történt. Van itt valaki, aki a feleségemnek adja ki magát, és „Bellának”, vagy „kedvesemnek” kell szólítanom. Én viszont egyáltalán nem ismerem őt, és azon tűnődöm, vajon a feleségem volt-e valaha is. Na igen, most mindenesetre nem az, és ezentúl sem lesz többé soha. Természetesen egy nőt adtak mellém őrnek, másképp nem tudom megmagyarázni a helyzetet, mindenesetre éppúgy tartok tőle, mint bármelyik másik embertől, aki mostanában körülöttem téblábolt. Az őrzőm úgy tesz, mintha minden normális lenne, de hadd kérdezzem meg önöket, ez a környezet talán normális így? A falaknál könyvszekrények, a padlón szőnyeg, festmények és különböző képek, végig a cellám falán, már rájuk sem merek nézni. Gyanúsan sok könyv van itt, a cellám egyik sarkában pedig íróasztal, szárazvirágokkal és egy csokor vörös rózsával. Fényképeket is látok az asztalon, fényképeket ezüst keretben: emberek egy ház előtt, fürdőzők a tengerben, egy kutya, két férfi, akik mosolyogva fognak kezet. Még egy zongora is van itt, egy olyan izé, amivel zenélni lehet! Őrzőm gyakran bejön hozzám, igazából ez is elég furcsa: itt minden ajtó nyitva áll, és ha mernék, kimehetnék az utcára csak úgy, és körülnézhetnék a városban. Pontosan tudom, hogy őrültséget művelek, és a legnagyobb veszélyeknek tettem ki magam. Most ugyanis meg fognak mérgezni, vagy agyonlőnek. Istenem, meddig bírom még? Igen, ez felettébb veszélyes dolog, nem is tudom, okosan teszem-e, hogy leírom, amit gondolok. Talán rögtön szét is kéne tépnem és elégetnem, amit írtam, mert mindent felhasználhatnak ellenem. A nevem? Igor, Sándor, Martin, Joseph, Juan… bármi megfelel, nem is tudom, volt-e valaha nevem. Őrzőm „Tonnynak” hív. Furcsa módon ez valamit megmozgat bennem, kedves név, anyámra emlékeztet; anyja csak kell, hogy legyen az embernek! És talán apja is. Már érkezik is az őrzőm, tehát gyorsan a szőnyeg alá dugom az irományom, a ceruzát pedig kidobom az ablakon. Itt nincsenek rácsok az ablakon, mindegyik tárva-nyitva áll, minden további nélkül. Az utcán egy anyát látni két gyerekével kézen fogva.

Száguldó forgalom, biciklisek, motyogó emberek, taxik, buszok, teherautók, majd kiesik a szemem a helyéről. Őrzőm benéz a cellámba, de szerencsére nem veszi észre, mit csinálok. Mosolyog. „Minden rendben, Tonny? Nemsokára jön az orvos, segítünk neked megint talpra állni.” Az asztalra fognak fektetni, majd odakötöznek, és égő gyufákkal kínoznak meg. Rámosolygok, de megpróbálom kerülni a tekintetét. Tovább bámul rám, és én már tudom, mit kell tennem: felállok és meghajolok előtte, olyan mélyen, ahogyan csak tőlem telik. „Úristen, megőrülök!” kiált fel. „Miért hajolsz meg előttem? Hiszen a feleséged vagyok, a kedvesed, a legdrágább a Földön.” És ennél még sokkal többet is képes mesélni nekem, vigyázni kell az őrökkel, mit akar ez tőlem egyáltalán? Bejön a cellámba és odahúz egy széket mellém. Van itt több szék, akár hat személynek is, nem csak egy. A vállamra teszi a kezét. „Tonny, ez nem mehet így tovább – mondja. – Tudom, min mentél keresztül, de most már magadhoz kell térned. Már nem a börtönben vagy, szabad vagy. Le akarsz feküdni, olyan sápadt az arcod… vagy hozzak valamit enni? Van itthon pirítós meg lazac, és egy kis fehérbor hozzá.” Felállok és meghajolok előtte. Úristen, milyen furcsa lett minden. Megnézi a cipőm. „Már megint kihúztad a cipőfűződ? – kérdi – És az öved? Hová tetted?” Barátságosan bólintok, és elnézést kérek, majd újra meghajolok, csak nehogy megverjen! Jól tudom, miért kínoznak. Mindennek úgy kell lenni, hogy a lehető legjobban összezavarjanak, mert tegnap megsértettem a szabályokat. Tízszer egymás után azt kiáltottam: „Rendőr! Káplár! Fegyőr! Parancsnok! Tábornok! Igazgató!” Nem érkezett válasz, az ajtó pedig nyitva volt. Akkor óvatosan tízszer egymás után körbejártam a cellámban, és mindig kilestem a nyitott ajtón. Az ajtónál azt kiáltottam: „Bella, kedvesem!” – ezt amúgy szívesen hallja az őrzőm, most mégsem jött oda, úgyhogy átmentem egy másik cellába, ahol egy ágyat, egy igen pompás ágyat találtam, fölötte pedig egy könyv kinagyított címoldala volt a falon. Jól megnéztem magamnak, ez állt rajta: Sao Paolo polgármesterének rejtélyes eltűnése. Szép betűk. Az író neve semmit nem mondott. Szép cella volt, de azért akadt rajta kifogásolnivaló. A sarokban mosdó és egy bidé. Mivel eddig megúsztam a verést, tovább mentem, bár levert a víz a félelemtől. Aztán egyszerre lefutottam a lépcsőn, és kijutottam az utcára. Bárkit megszólíthattam volna, akit csak akarok, ha akartam volna, de nem akartam. Egy rendőr megállított, és azt kérdezte franciául, biztos vagyok benne, hogy franciául beszélt: „Miért rohan úgy, uram? Nem látja, hogy már elment a busz? Hívjak önnek egy taxit? Talán valami nincs rendben a szemüvegével?” Meghajoltam előtte, és azt mondtam: „Elnézését kérem, felség, nem szándékoztam megzavarni Önt, de úgy tudom, itt volt a séta ideje. Ez itt nem a belső udvar?” Megrántotta a vállát, és tovább engedett. Kissé meghajoltam, és azt mondtam: „Köszönöm, felség.” Franciául. Aztán nagyon óvatosan továbbmentem, míg kiértem az utcasarokra. Itt aztán találtam egy táblát, amelyen kék alapon fehér betűkkel ez állt: RUE DE LA CONVENTION, XV arr. A fejemben azonban csak a szürke cellát láttam… Egyszerűen nem értettem a dolgot, hiszen ha kedvem tartotta volna, minden további nélkül bemehettem volna egy boltba könyvet vagy játékot vásárolni, bár pénz sem volt nálam, úgyhogy elég értelmetlen lett volna. Aztán egyszercsak odatipegett hozzám egy helyes lányka, megállt előttem, és így szólt: „Bonjour monsieur Godard.” Rámosolyogtam, nem tudok olyan jól franciául. Alaposabban végigmért, majd azt mondta: „Ne haragudjon, már látom, hogy ön nem monsieur Godard, hanem X…, aki nemrég vette át az irodalmi Nobel-díjat. Ez a találkozás döntő jelentőségű az életemre nézve, uram. Minden művét olvastam, csak úgy árad belőlük az együttérzés és a szeretet…” Lemerevedtem, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. A zsebkendőmért nyúltam, és megtöröltem a homlokom. „Igen, elég meleg napunk van ma” – mondta a lány. „Ha jól értem, ön egyenesen kereszténységet követel a kommunizmus helyett Dél-Amerikában. De mondja meg őszintén… ugye nem akar Uruguay, Chile vagy Kolumbia Tolsztoja lenni?” Ekkor érkezett oda egy őr, és én odafordultam felé. Rám mosolygott, én pedig kissé meghajoltam. Az őr beszélni kezdett a lányhoz, aki erre mélyen elpirult. Elfordult tőlem, és a szemében könnyeket láttam csillogni. Talán tudja, hogy hamarosan kivégeznek. Visszalopóztam a cellámba, de még mielőtt beléptem volna a házba, megkérdeztem egy kisfiút, aki egy búgócsigával játszott: „Ez itt Párizs, kisfiam? Párizsban vagyunk?” „Nézze, ott a kereszteződésnél, a stoplámpáknál láthatja az Eiffel tornyot” – felelte udvariasan. Az utcán láttam egy újságot egy férfi fényképével, akit jól ismerek. Nem is tudom, hogyan fogalmazzak, de úgy tűnt, hogy az a férfi a fényképen én magam vagyok. „X…, aki néhány napja vehette át az irodalmi Nobel-díjat, Párizsban tartózkodik, és amint egészségi állapota megengedi, újra munkához lát. Dr. Lepátre, a Városi Egyetemi Pszichiátriai Intézet munkatársa szerint X… fél éven belül felépülhet traumájából.” Még sokkal több is állt az újságban, de nem mertem továbbolvasni. Ebben a pillanatban megjelent Bella. Sugárzóan mosolygott, én pedig megijedtem. „Tonny – kiáltott boldogan – megint ki mersz jönni az utcára? Ha szóltál volna, elmehettünk volna együtt meglátogatni Gouroff grófot, olyan gyakran kérdezősködik utánad, ugye emlékszel rá?” Erősen elgondolkodtam. „Mindent vagy semmit!” – gondoltam, és kiprüszköltem a választ: „Persze, hogy ismerem a jó öreg grófot!” Bella mosolygott, könnycseppek gördültek le az arcán, aztán visszakísért a cellámba. Tisztában voltam vele, hogy ezek után különösen ügyelnem kell minden szavamra, hiszen, ha rövid ideig is, de kint voltam az utcán, beleszagoltam a szabadságba, bár azt is megértettem, hogy jobb lett volna, ha nem teszem. Azért vállalkoztam erre a vakmerő cselekedetre, mert az utóbbi időben minden olyan furcsa, olyan félelmetes. Éppen csak elmenekültem egy kicsit! Bella nem büntetett meg, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Most pedig megmutatom, hogy rendes fegyenc vagyok. Tegnap, ma, vagy talán holnap? Meg fognak még mérgezni? Nem lett volna szabad kimennem az utcára. Rögtön, ahogy újra beértem a cellámba, kihúztam a fűzőt a cipőmből, és Bellának adtam, majd az övemet a nadrágomból, és a papírkosárba dobtam. Meghajoltam előtte és azt mondtam: „Köszönöm, felség.” Erre mérges lett, felpofozott, és azt kiáltotta: „Tonny, az istenért, térj magadhoz!” Nem értettem, mit ronthattam el, gyorsan leültem a székemre, és azt gondoltam: amint lehet, eltávolítom ezt a sok könyvet a cellámból, az íróasztallal, a ceruzákkal, és a képekkel együtt. Kidobom az összes papírt is, amire írni lehet. A leghülyébb dolgokat lehet papírra vetni, intim gondolatokat, mendemondákat a diktátorról, az igazságot, pletykákat, rágalmakat, úgyhogy ez nem mehet így tovább… mindent kihajítok a cellából, amíg csak az ágy, egy asztal, egy szék és egy vödör marad. Mindent szürkére festek, és akkor Bella végre elégedett lesz. Lehet, hogy nem is mérgeznek meg, nem akasztanak fel, és nem is kínoznak majd. Olyan hosszú ideig hagytak egyedül ülni a székemen. Tíz évig is talán? Legalább száz évig bámultam egy kis szürke cellát, a szürke falakat, néha egy-egy legyet vagy bogarat, a rácsos kisablakot, a vastag, szürkére festett vasajtót a kémlelőlyukkal…

2

Bella felém fordul, és megkérdezi: „Apád és anyád, rájuk azért csak emlékszel? Nézd, itt vannak a fényképek.” Az emberek, akiket látok, halványan ismerősnek tűnnek, de a látványuk nem idéz fel semmilyen emléket vagy érzelmet. „Nem ismerős” – felelem. Az alapelvem: mindig tagadni. Most a könyvszekrényhez vezet. „Tizenöt vastag könyv – mondja boldogan. – Könyvek, amiket az egész világon olvasnak, érted már, Tonny? Te írtad őket, mielőtt letartóztattak.” A kezembe nyom egy könyvet, és én belelapozok. „Te írtad, vagy nem?” kérdi barátságosan. „Nem ismerős – felelem. – Ami itt áll, az nem az én véleményem, még csak nem is értem, és nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá.” Bella a fejét rázza. Nem fogja fel, hogy a luxus, az a sok kis kacat körülöttem az idegeimre megy. Most az íróasztalomhoz vezet. „Itt van az elektromos írógép – mondja – elég jól gépelek, csak mondd, amit akarsz, én leírom neked, nem kell most rögtön, majd később, ha már jobban leszel, lediktálhatsz bármit. Nem kell a szerkesztésre meg a formára sem gondolnod, minden megy majd szinte magától.” Azt hiszem, most máshogy kell viselkednem, mint eddig, ebben a pillanatban legalábbis biztosan, úgyhogy elhatározom, hogy zavarba hozom Bellát: „De hát akkor ki vagyok én?” – kérdem. Nem válaszol, és magamra hagy a szobában.
Ülök a cellámban. Az időt már rég nem érzékelem. Talán már negyven éve a cellában ülök. Az a helyzet, hogy nagyon félek a haláltól, egyébként már rég megöltem volna magam. Tudják, hogy öngyilkos akarok lenni, ezért veszik el a késem, a cipőfűzőm és a derékszíjam. Amint megpillantom Bellát, odaadom neki ezeket a dolgokat, erre ő rögtön ideges lesz, és visszadugja a késem a zsebembe, majd befűzi a cipőm. Meg akarnak szabadulni tőlem, azt akarják, hogy megöljem magam. Egy dolgot biztosan tudok: az őrökben sosem szabad bízni. Ha akarnak, mérgezett ételt tesznek eléd. Az a furcsa, hogy mindig meghagyták a gyufáimat. Szükségem van rájuk, mert naponta egyszer elszívhatok egy szivart. Bella megengedi, hogy annyit dohányozzak, amennyit csak akarok, de én csak egy szivart szívok el, egy kisebbet. „De hát akkor ki vagyok én?” – kérdem, és közben jól szemügyre veszem Bellát. Körülbelül ötvenéves lehet, talán épp egyidős velem, bársonyszoknya és szatén blúz van rajta, a blúzon aranylánc lóg, a haja feltűzve, az arca kisminkelve. Magas sarkú cipőt hord. Fekete lakkcipő, aranyszínű csattal. Bella most beültet az ölébe, és megkérdi: „Jól figyelsz?” Erre nyugodtan válaszolhatok igennel. Felhúzom a szemöldököm, ő pedig felnevet. „A gyerekeink meghaltak – kezd bele a történetbe –, megölték őket, máshogy nem történhetett.” Bámulok magam elé, és észreveszem, hogy rajtam jártatja a szemét. „Gyerekek?” – kérdem erre. „Na jó – motyogja –, ne mindent egyszerre, akkor ma elmesélem neked a történetet, aztán holnap meg holnapután megint, amíg el nem kezdesz emlékezni.” Furcsa dolog egy nő ölében ülni. Talán Bella az anyám? Volt nekem anyám, vagy nem? És hol van most? Valószínűleg hangosan gondolkodtam, mert Bella válaszol. „Anyád már régen meghalt, belehalt a szomorúságba, és te nem voltál ott a temetésén sem” – mondja. Ezt a történetet már annyiszor hallottam, nem is tudom, hogy élhetnek emberek a börtönön kívül. Szóval most megint azt meséli, amit már annyiszor elmondott, hogy kívülről tudom. Egész életemet börtönben töltöttem, miért kell még most is ezzel a sok értelmetlenséggel traktálnia? Megpróbálok lemászni Bella öléből, hogy visszaülhessek a székemre, a sarokba, ahogyan szoktam, de őrzőm visszatart. „Jól figyelj! – mondja. – Te Santadolfóban születtél, az iskolában jó tanuló voltál, szüleiddel illedelmesen viselkedtél, és ugyanoda jártál gimnáziumba is. Aztán jogi egyetemre mentél, most nem sorolok el minden helyet, ahol valaha megfordultál, és több nevet is kihagyok. Szóval egyetemre jártál, filozófiát és jogot hallgattál. Diploma után több évig utazgattál Dél-Amerikában, majd Sao Paolóban telepedtél le, és ügyvéd lettél. Aztán egyre inkább elhanyagoltad a szakmád, és könyveket kezdtél írni. Ugye emlékszel, hogy könyveket írtál? Mindig az éj sűrűjében dolgoztál.” Tagadólag megrázom a fejem, de egyszerre olyan vonzóvá válik a képzet, az éjszakai írás szépsége, hogy azt válaszolom: „Igen, éjszakánként tényleg írtam, de szerencsére utána mindet széttéptem.” Bella folytatja: „Világhírű lettél, a könyveidet huszonnyolc nyelvre fordították le, és mára összesen több mint hatmillió példányt adtak el belőlük.” Nem értem. Bella megmutatja az első könyvemet, én pedig émelyegve tolom el magamtól. „Még csak kezdő író voltál – folytatja Bella –, de apád néha-néha valami kis különpénzt nyomott a kezedbe. Volt akkoriban egy szervezet, akik fel akartak robbantani egy diktátort az autójában. Egy csomó intézkedésre volt szükség, de időközben kifutottak a pénzből. Akkor kerestek fel téged, Tonny, és te adtál nekik pénzt. A robbantás félresikerült, a merénylet meghiúsult.

Ezek után még írtál néhány könyvet, aztán letartóztattak, mert a titkosrendőrség rájött, hogy pénzt szolgáltattál a diktátor életére törő merénylethez. Kiszolgáltattak, majd őrizetbe vettek. Sokáig folyt a vallatás, de senkit nem árultál be. Börtönbe kerültél, és évente kétszer meglátogathattalak. Emlékszel, hogy néha találkoztunk?” Persze, hogy emlékszem Bellára, gyakran kételkedtem benne, hogy ő is fegyőr, mert mindig kolbászt hozott magával, amit annyira szeretek. Szeretek finomat enni. Amúgy nem is olyan rossz az étel a börtönben, csak bármikor megmérgezhetik a levest vagy a húst. Meg akarnak szabadulni tőlem, jól tudom. Szerintem foszforral, ha foszfor van az ételedben, biztosan meghalsz. Én mindig égő gyufát tartok a tányérom fölé, és ha belobban, nem eszek belőle, igaz, még soha nem gyulladt be sem a leves, sem a péksütemény, és a bor sem. Bella csak beszél tovább: „Szóval így találkozhattunk, Tonny, tizenöt éven keresztül egyedül voltál a székeden, egy szürke cellában, senkivel sem beszélhettél, csak egy vödör, egy ágy, egy asztal meg egy szék volt a cellában, olvasnod sem volt szabad, és azt is megtiltották, hogy írj.” Most írogatok, de amint Bella bejön a szobába, a szőnyeg alá rejtem a lapokat. Furcsa, de nem vagyok képes megállni, hogy írjak, pedig tudom, hogy a fejembe kerülhet. „De Európában igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni érted, és Japánban meg Ausztráliában is. Nemzetközi intézmények évekig foglalkoztak az ügyeddel. Nyomást gyakoroltak a kormányzatra, hogy engedjenek szabadon. Néha még a tévében is szerepeltél, mutatták, ahogy a gyerekekkel játszottál, ahogy a kutyával fürödtél a tengerben a letartóztatásod előtt. Amikor nyilvánosságra hozták, hogy neked ítélték a Nobel-díjat, végül szabadon engedtek. Bementem érted a celládba, átöleltelek, és azt mondtam neked: „Amikor átveszed a díjat a királytól, mondd azt: ’Köszönöm, felség.’ Most pedig ha kell, ha nem, ezt ismételgeted.” Erről eszembe jut valami, és azt mondom: „Köszönöm, felség.” „Miért mondod ezt már megint?” – kérdi Bella. „Mert ülhetek az öledben – válaszolom mosolyogva –, bár szívesebben ülnék a székemen, ahogy szoktam.” Bella mélyen felsóhajt, és folytatja: „Akkor egy nagy autóval egyenesen a repülőtérre vittek a börtönből, én is ott voltam veled. Egy hatalmas, modern repülővel Brüsszelbe mentünk, aztán átszálltunk egy másik gépre Stockholm felé, ahol átvetted a díjat, és egy pompás banketten is részt vettünk. Több százan halmoztak el gratulációikkal, de te nem értettél az egészből semmit, folyton csak a derékszíjad akartad lecsatolni. Mindenki előtt meghajoltál, és amikor a liftes fiú megfogta az ajtót nekünk, így szóltál: ’Köszönöm, felség.’ Hát nem érted? Állandóan őrültségeket művelsz. Aztán itt béreltem lakást, és be is rendeztem, itt Párizsban. Most majd újra munkához láthatsz, és látom, hogy ez a jó irány, hiszen már egyedül kimentél az utcára. Nem féltél a forgalomtól, meg a sok embertől? És az idegen környezet?” Azt felelem, hogy nagyon is féltem tőlük. „Egy év múlva már jobban leszel, talán már fél év múlva is, és akkor majd megint dolgozhatsz” – bíztat Bella. Igen, ezt a történetet már legalább hússzor, ha nem harmincszor hallottam tőle. Néha könyvekből mesél, néha fényképeket mutogat tananyag gyanánt.

3

Azóta körülbelül fél év telt el. Bella bejön, hozza az ebédem. Én meggyújtok egy gyufát, odatartom a pástétom fölé, azt mondom „köszönöm, felség”, és enni kezdek, bort is iszom hozzá. Megkaptam, amit akartam: a zongorát kirakták a cellámból, az íróasztallal, a festményekkel, a szőnyeggel, az írógéppel, a játékvonattal, az elektromos órával és a rózsákkal együtt. Most már csak szürke falak vannak körülöttem. Mindent szürkére festettem. Ülök a székemen, mint régen, bámulom a szürke takarókkal leterített ágyat, a vödröt meg az asztalt. Nem olvasok, viszont már tizenkét lapot teleírtam, természetesen Bella tudtán kívül. Ő most a másik cellában van, egy előkelő úr látogatását fogadja. „Még mindig a börtönszokásaihoz ragaszkodik – zokogja – az egyedüllét tönkretette.” A férfi átjön, hogy megvizsgáljon, és kezembe nyom egy ötfrankost. „Köszönöm, felség” – motyogom. Megkérdez, hogy el akarok-e menni vele „egy felettébb kellemes, vidám kis házba”. Pontosan tudom, mire gondol, úgyhogy nem válaszolok. Félek, most végül megtörténik. Bella segít lemenni a lépcsőn, és beültet egy autóba. Áthajtunk a városon az előkelő úr társaságában. Nagyon szép luxusautó, meg kell hagyni! Aztán egy kapunál lefékezünk, egy hatalmas épület előtt, az ablakok előtt az ismerős rácsok. A bejárat fölött egy nagy kék táblán piros betűkkel díszeleg: INSTITUT PSYCHIATRIQUE.
Most egy jó ideig megint húsz másik rabbal osztozom egy nagy cellán, ez még nem is volt rossz ötlet attól az idegen úrtól az autóval. Nem beszélek senkivel, nincs szükségem nadrágszíjra, cipőfűző nélkül is járkálhatok, bárki előtt meghajolhatok (különben még megvernének), mindig égő gyufát tarthatok az ételem fölé, és még azt is megengedték, hogy mindenkinek „köszönöm, felség”-et mondjak. Bezzeg régen más idők is jártak! Emlékszem, hogy néhány úriember itt Párizsban, mármint abban a házban a rue de la Conventionon, megpróbálta megtiltani. Szerencsére már Bellát sem látom. Emlékszem, hogy megütött, amikor meghajoltam előtte, épphogy csak el tudtam rejteni a papírjaim előle… Nem is olyan rossz, hogy rajtam kívül mások is vannak a cellámban, úgyis olyan nagy és magas. Igen, elég jól ki lehet itt bírni, mondhatnám, még az ágy, a szék és a vödör is pontosan ugyanolyanok, mint a szabadulásom előtti időben. Elég zavaros időszak van a hátam mögött, de most már szerencsére visszatértünk a régi kerékvágásba, végre megint minden normális.

J.M.A. Biesheuvel (1939)

Íróként 1964-ben debütált a Hollandse Maandblad-ban, később több fontos orgánumban működött közre publicistaként és szerkesztőként.
A középiskolából eltanácsolták, sikertelen érettségit tett, majd hajósinasként dolgozott egy komphajón. A katonai szolgálat után jogot hallgatott, de közben vallási krízise miatt pszichiátriai intézetbe került. 1969-ben stewardként dolgozott egy óceánjárón, majd újra ideggyógyintézetbe került. 1970–72 között phD tanulmányokat végzett könyvtártudomány szakon. 1972-ben jelent meg első novelláskötete, az In de bovenkooi (A kajütben).
Elbeszéléseiben fantáziájával átrajzolja a világot, csodálatos események által. Szereplői hangsúlyozottan alacsony szociális helyzetűek. Visszatérő motívumai: a vallásos ifjúság, tengerész-közeg, feleségének szerepe az életében, pszichiátriai intézetek, valamint az a téveszme, miszerint ő maga Jézus. Maarten Biesheuvel mániákus depressziós.

Festmények: Holányi Julianna – http://www.irodalmijelen.hu/?q=image