Faludi Ádám: A vágy villamosítása

A negyvenkilences sárga hernyóként hul­lámzott a ki­ra­kat­üve­geken végig a Bartókon, átcsörömpölve a váltók nyi­la­dé­kain, oda­hagyva a megállókat. Szaladtak a falfirkák, a ke­rék­vesztetten enyésző autómaradványok, állványzatok, járókelők, a napfény me­redeken zúdult mellettünk mindenfelé, amerre csak medret hagytak szá­mára az akadályok.

Faludi Ádám

A vágy villamosítása

(részlet)

– Nézd azt a sok szürke arcot! – mutatott az első járdaszigetre, ame­lyik mellett el­csat­togtunk. – A nevezetes Budapest-csador, csakhogy ezt hiába próbálnád levenni, már nem lehet. Isten tudja, mi­nek kellene történni ahhoz, hogy kiderüljön, van-e mögötte va­lami.
– Arra gondoltam az imént, hogy tudnak-e rólunk? Nem jön véletlenül szembe velünk a harmadik világháború vil­la­mos­já­ratnak álcázva? Úgy értem, esetleg létezhet rajtad kí­vül még olyan valaki a pályán, aki ha­son­ló­képpen rugalmasan kezeli az itteni köz­le­ke­dési ügymenetet, és akkor valami érdekes konfliktus kellős közepén találjuk magunkat.
– Ne aggódj, nem létezik hozzám hason­ló­an képzett úrvezető, és mi jövünk szembe megállás nélkül mindennel és mindenkivel. Előkelőek nem vagyunk, és pénzünk sincs elég, és jól se mindig lakhatunk, habár ez illenék, de új világot építünk mi éhgyomorra még, és ez a legszebb meeeesteeersééég!
A negyvenkilences sárga hernyóként hul­lámzott a ki­ra­kat­üve­geken végig a Bartókon, átcsörömpölve a váltók nyi­la­dé­kain, oda­hagyva a megállókat. Szaladtak a falfirkák, a ke­rék­vesztetten enyésző autómaradványok, állványzatok, járókelők, a napfény me­redeken zúdult mellettünk mindenfelé, amerre csak medret hagytak szá­mára az akadályok.
– Még mindig tudom ám, hogyan működik a telefon! – harsogta Dankó Pista az emlék­táb­lává fogyott Hadik kávéház körül.
– Annyira, mint nyolcadikban?
– Egy kicsit már halványodott azóta, de legalább tízszer feleltem be­lőle, mire ennyi megragadt. A transzformátor még most is magas. Primer, szekunder, vasmag, vágjon bele a mennykő!
– Hát az nem lenne túl szerencsés.
– Nem szó szerint. A primert csak az után tudtam megjegyezni, hogy megkérdezted, a cigánybandában hogyan nevezik az első he­gedűst. Na, azt tudtam.
– A muzikalitásodnak köszönhetően.
– Akkor énekelek is egyet a régi szép idők emlékére! És Dankó Pista rákezdett a Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám kez­de­tű csalogatóra. A negyvenkilences rán­ga­tóz­va fordult a Gel­lért elé, aztán újabb hány­ko­lódás után a hídra, miközben éktelenül han­gos és hamis bömbölés rázta az ablaküvegeit.
A hídról lejövet egy tévelygő, magába feledkezett gyalogos miatt rázta aztán más is. Dankó Pista felé bökött a fejével, abbahagyva a dalt a refrén hajrájában; – Tudod, csak a zaj miatt fékezek, megállni úgysem tudnék, de ezt legtöbbször meg szokták hallani az ilyen alvajárók.
– Ha csak nem harsogod túl a kerékcsattogást és a síneknek csi­kor­gását!
– Figyelmeztető lövésnek az is megteszi. Heeej, te bunkócska te drága, te eleven fa gircses-görcsös ága! – csapott rá a csengő gom­bjára párszor, aztán folytatta az utat és az emlékezést. Lent hol a tőgyek őrzik a vőgyet, kúszik az erdeiji út, átszeli bújva, újra meg újra ott a mélyben a vőgykoszorút – ám az hétszentség, ha én ön­gyilkos szeretnék lenni, jobb módszert választanék. Olvastam va­la­hol egy fickóról, akinél betelt a pohár, ezért aztán úgy döntött, hogy vége. Elég volt az élet szépségeiből, csodáiból, éb­resz­tő­órák­ból, satöbbi. Ha hiszed, ha nem, egyre többet olvasok, va­la­ho­gyan ráharaptam. Egyik régi albér­le­temben méterszám álltak a polcokon azok a régi élet­mű­so­ro­za­tok. Jókai, Mikszáth, meg a töb­biek. Azok a szép, cifra borítójú öreg könyvek. Egyik nap né­mi­leg becsődölve kókadoztam az ágyon, rágott belülről a féreg, oda­kint pocsék idő, a zsebem kifosztva, egy fél üveg sárgabarack lek­vár, meg két marék Albert keksz az éléstár teljes állománya, élet­kedv semmi. Találomra leemeltem egyet a könyvek közül, Mik­száth novellák, első kötet. Fél óra múlva behoztam a lekvárt meg a kekszet, bevackoltam magam az ágy végébe, mártogattam Al­bertet a sárgabarackba, és hajnalig olvastam. Egy atom­rob­ban­tás sem tehetett volna nagyobb kárt a rosszkedvemben! Így kezdődött. Fél év alatt portalanítottam az összes könyvet a szo­bában, azóta nincs is megállás, ami a kezembe akad, elolvasom. Így botlottam be­le annak a fickónak a történetébe is, aki ön­gyilkos akart lenni, de miután rettegett a fájdalmaktól, úgy dön­tött, hogy halálra issza ma­gát. A módszer hosszadalmas ugyan, de célravezető, a fáj­da­lom­érzet arányosan eloszlik, és az ál­landó érzéstelenítés miatt az em­ber lényegében nem is tud róla. Bele is kezdett az önpusztításba a fickó, aki addig egyáltalán nem piált, csakhogy amitől egy profi is padlót fogott, neki az meg sem kottyant.
– Akár a Lapos Bandi a Fehér Ökörben.
– De ő meghalt a gombától. Pedig mit kibírt! Egyszer szereltek az üzemben a csarnok tetején, ez a marha meg elvétette az irányt és leesett három emelet magasból. Ott ültek páran a fal tövében, vár­ták a bitument, a Bandi meg széttárt karokkal, akár egy kánya zú­gott lefelé, és még odaköszönt nekik, mielőtt becsapódott volna. Alig maradt ép csontja, de egy hónap múlva már megint dolgozott. A lényege ennek az öngyilkos történetnek az, hogy a fickó naponta ön­tötte magába a válogatott szeszeket, de teljesen hatástalanul. Szín­józanon távozott zárórakor. Persze gyorsan híre ment, ha­ma­rosan fogadásokat kötöttek vele, hogy ki bír fölébe kerekedni, de min­dig nyert. Nem részletezem, a végén már turnézott a ve­de­lé­sé­vel, saját ügynöksége kötötte le a vendégszerepléseit messze tá­ja­kon. Na, ha választanom kellene, akkor ez a módszer lenne az, ame­lyiket választanám, nem pedig a nyíltszíni küzdelmet egy vil­la­mossal például.