A régi lengyelpiac mellett vesztegelt. Azon a részen, ahol a betonpalánkszerű falakról már rég lemállottak a hirdetmények, a falragaszokat először szürkére szívta a napsütés, majd csíkokká szaggatta a szél. Délelőtt tíz után nem sokkal állította félre két rendőrautó, a sofőrt kiszedték, és a motorháztetőre nyomták, a csuklóit összebilincselték. Az egyik rendőrautó elvitte a férfit, a másik kocsi a két járőrrel ott maradt, hogy várják rádión az utasítást. Először csak lassan körbesomfordálták a fényes, királykék Mustang Cobrát, majd körülnéztek, nincs-e bámészkodó a környéken, végül beültek. Megtapogatták az üléseket, a műszerfalat, a kormányt, a váltó gombját. Mindennek újszaga volt, mintha az egész autó azelőtt gurult volna ki a szalonból, hogy átkelt az óceánon.

A sofőrülésben ülő rendőr kicsit fészkelődött, rászorította kezét a kormányra, majd felmutatta kollegájának a kulcsot.

– Mit szólsz? – kérdezte.

– Ugye, nem arra gondoltál? – kérdezett vissza azonnal a másik.

– Csak egy kör, itt a piac körül. Pár perc az egész.

– Hülye vagy! Ez egy lefoglalt verda, ezért kinyírnának minket. Mi van, ha valaki meglát, és felnyom? Úgyis kiderül, nekem nincs szerencsém, mindig lebukom az ilyen dolgokkal.

– Figyelj! – kezdte a rendőr, és kissé oldalra fordult a sofőrülésben. – Hallod, figyelsz?! – szólt rá újra a kollegájára, mert az csak bámult kifelé az ablakon. – Még életemben nem láttam ilyen verdát, filmen se nagyon. És most itt van. Mennyi esélye volt ennek? Pont itt, a szaros lengyelpiac mellett. Nem tudja meg senki, picit gurulunk vele. Lehet, hogy négyszáz ló felett ülünk, sosem lesz ilyen többször. Tudod, hogy úgy döglünk meg, hogy egy rohadt Suzuki törlesztőjét fizetjük egész életünkben… ilyen autó az országban sincs több szerintem. Na, lécci, csak egy kört!

– És ha valaki meglát? – húzódozott az anyósülésen ülő zsaru.

– Majd adunk neki egy helyszínit valamiért, aztán mondjuk, hogy nem jelentjük fel, ha behunyja a szemét. Mi vagyunk a törvény.

Az anyósülésen ülő rendőr újra kinézett az ablakon. A betonfal előtt egy régi vasrudakból összehegesztett kerékpártároló állt, benne egy bicikli rozsdás maradványával. Egy lakattal összefogott lánccal kötötték ki a tárolóhoz, és a lánc vörösre oxidálódott szemei néhány helyen már bele voltak olvadva a málló vázba.

– Oké, menjünk! – mondta a járőr. – De gyorsan, aztán hozzuk vissza, mielőtt valaki keresni kezd minket.

– Ez a beszéd! – kiáltotta a sofőrülésben ülő rendőr, és megrázta a kollegája vállát. – Kösd be magad, indulunk!

Az ujjai szinte reszkettek, ahogy a slusszkulcsot az indítózárba dugta. Elfordította, és a gyújtás kattanása után a motor mélyen, öblösen bőgött fel, az alapjárata is olyan erős volt, hogy azt hitték, az aszfalt is mozog alattuk. Üresben rálépett kicsit a gázpedálra. Az autó eleje fészkelődni kezdett.

A rádiójuk hirtelen recsegéssel kapcsolt vételre. Mindkét rendőr összerezzent, majd a sofőrülésben ülő gyorsan leállította a motort. A diszpécser már másodjára mondta be a járőrkocsijuk hívókódját.

– Induljatok azonnal a Városi Kollégiumhoz, öngyilkosság történt, biztosítani kell a helyszínt, amíg megérkeznek a nyomozók! – ismételte a diszpécser sercegő hangon.  

Azt kapták parancsba, hogy a Mustangot hagyják ott a lengyelpiac mellett, csak a slusszkulcsát vigyék magukkal. Nem tudtak járműszállítót küldeni az autóért, mivel a városba befutó autóúton tömegkarambol történt, és minden mozgatható egységet oda vezényeltek. Kelletetlenül zárták le a kocsit. Ahogy elhajtottak, még a visszapillantó tükörben hátranéztek a poros útszélen álló királykék Mustangra, majd amikor a diszpécser újra hívta őket, hogy merre járnak, kirakták a vészvillogót meg a hangjelzést, és száguldottak át a városon.

 

 

Sanyi a külvárosban a szokásos benzinkútra hajtott be a Golffal. Leemelte a 98-as benzin tankpisztolyát, és elkezdte teletölteni a kocsit. Közben a fülére szorította a telefont, de az csak csengett, senki nem vette fel. Közben a töltőpisztoly csattant, és megugrott a tank beömlő járatában. Sanyi lerakta a telefont, és a farzsebébe süllyesztette, visszazárta a tank ablakát, és elindult befelé a boltba. Lassan lépkedett, az aszfalton elterült színes olajfoltokat kikerülte. A lábán vadonatúj Puma Speedcat cipő volt, mielőtt belépett volna a benzinkúti üzlet ajtaján, úgy igazította a farmerjának a szárát, hogy az a cipőnyelv mögé kerüljön, és ne takarja el a fehérrel szedett „Sparco”-feliratot.

Odabent rögtön a hűtő felé indult, közben intett a pult mögött álló hasonló korú srácnak. Kivett két energiaitalt, aztán átment az újságos falhoz. Végigpörgette rajta a szemét, és levett egy tuning autós magazint, átpörgetett néhány oldalt, aztán a hóna alá nyomta, és a kasszához sétált.

– Mi a pálya, haver? – kérdezte tőle a srác a pult mögül. Közben hátrafordult, és a hifi hangerejét kissé lentebb vette, hogy hallja, amit Sanyi válaszol neki. A Take me away ment a 4 Strings-től, kissé rezonáltak az üzlet nagy üvegablakai.

– Semmi – felelte Sanyi. Betámaszkodott a pultra, és a tartóból két csomag rágót rakott az energiaitalok mellé. – Veled? – kérdezett vissza, de nem igazán figyelt arra, hogy mit mond a srác, a szeme oldalra tévedt, a Pirelli-naptárra. Az autó mellett pózoló nőt nézte a fekete-fehér fotón. 

A srác dörmögött valamit, miközben beütötte a kasszába a tankolást, de Sanyi nem értette, szóval csak bólintott egyet. Fehéresen sütött a Nap odakint, mintha mindenre egy nagy, fényes fólia borult volna. Az üzlet ajtaját a poroltóval támasztották ki, hogy járjon a levegő, és az ablakon kora őszi illat támolygott be. Keveredett benne a városhatáron lévő földekről felszálló hamvadó tarlószag, a korai alma- és a szilva illata, és a töltőállomás állandó benzingőze. Az üzletben pedig találkozott az adalékanyagok és a motorolajok szúrós szagával. Sanyi úgy érezte, hogy hirtelen túl tömény lett az egyveleg, minél hamarabb ki akart volna jutni a levegőre.

– Látom, a verda szépen épül! – jegyezte meg a srác, majd beütötte az utolsó tételt, és kirakta a blokkot a pultra.

– Ja, alakul a dolog. Pont most szerváltam bele egy új K04-es turbót. Az testvérek között is legalább 40-50 lóerő pluszban. Szerintem 240 ló körül tartok most. Egy-két apróság jön még bele, amit a faterom hoz Amcsiból… szóval, asszem fölnyomja majd mindenkiben a pulzust a verdám, ha megépül olyanra, amilyenre akarom.

– Az kemény, öreg! Jók a matricák is, nem is láttam még! – lelkendezett a srác.

– Az is új, múlt héten nyomtam rá a lángokat meg azt a pár feliratot a kerék mellé. Csak, hogy legyen a kislánynak valami pofája!

– Versenyzel majd vele? – kérdezte a srác, közelebb hajolva, és halkított a beszéde hangerején, pedig senki sem volt a környéken.

– Hamarosan kész lesz, és akkor megyek vele – mondta Sanyi. – Na, mennyivel jövök? Fizetek, aztán húzok, mert várnak már a városban.

 

 

Járó motorral állt a panelház mögött. Nem parkolt be a többi autó közé, hanem csak szélre húzódott. Elővette a telefonját, tárcsázott, és miközben kicsöngött időnként rálépett a gázra. A motor felbőgése végigmorajlott a panelok falain, a játszótereken, és kékre mázolt padokon, a sakkozó öregek felnéztek a meccsből.

– Itt vagyok előtted – szólt bele Sanyi a telefonba, amikor fogadták a hívást. Kétszer egymás után gázt adott. – Hívogatlak egy órája, de baszol felvenni a telefont. Mindegy is, gyere, van egy kis dolgunk, úgyis tudom, hogy ráérsz éppen! – Szünet. – Nem, nem telefontéma, haladjál lefelé! Szórakoztatom a szomszédokat, amíg leérsz, mindjárt kapcsolok nekik egy kis zenét. Úgyis ki akartam próbálni az új mélynyomókat.

Lerakta a telefont, és betolt egy cd-t a lejátszóba. A mélyek dolgoztak hátul a csomagtartóban, Sanyi dobolt a kezével a kormányon az ütemre. Mellette, a panelházak közötti gazos részen sokan voltak; anyukák a gyerekeikkel, öregek az asztaloknál, a nyáron elszáradt cserjesorok előtti padokon párok enyelegtek. Egy középkorú férfi tekert el Sanyi autója mellett, és bekiáltott az anyósülés felőli nyitott ablakon, hogy „meg fogsz süketülni, te hülyegyerek!”. Sanyi bólintott, és tovább dobolt a zene ütemére, ingatta a fejét, aztán amikor a férfi még mindig bámult befelé a kocsiba, kiszólt neki, hogy „nem hallok semmit, haver!”. Erre az legyintett, és ellökte magát a padkától, továbbkerekezett az úton. A biciklijét rozsda csipkézte, a lánc csörömpölt, aztán amikor tekert néhányat sziszegni kezdett.

Az anyósülés ajtaja hirtelen vágódott ki, beült egy srác, és behúzta maga után az ajtót. Hawaii-mintás ingben volt, barna bőrdzsekiben, vörösesszőke haja tarajba zselézve, az arca borostás. Elővett egy doboz Marlboro-t a kabátja belső zsebéből, kihúzott egy szálat.

– Ember! – szólt rá Sanyi, miközben lentebb halkította a zenét. – A kocsiban ne cigizz már!

A srác kelletlenül visszatolta a cigarettát a dobozba, a belső zsebébe csúsztatta, majd a másik zsebből elővett egy pilóta napszemüveget, feltette, és bámult maga elé.

– Hova megyünk? Minek kellett titkolózni? – kérdezte. Közben kinyitotta a kesztyűtartót, kivett egy cd-tartót, és elkezdte lapozgatni a lemezeket.

– Na, ezt figyeld! – kezdett bele lelkesen Sanyi. – Nemrég a zsaruk félreállítottak egy vadonatúj Mustang Cobrát. Amcsiból jött, gyári 400 lovas, V8-as szörnyeteg, olyan, ami felszedi maga után az aszfaltot, ha odalépsz neki.

– Várj! – szólt közbe a srác, és becsapta a cd-tartót. – A kék Mustang? Amcsi rendszámmal?

– Bakker, Erik, te figyelsz, amikor beszélek hozzád? Ezt mondtam az előbb, hogy behozott, gyári Mustang Cobra, szerinted hány ilyen szaladgál a városban?

– Á, az tudom, hogy kié – legyintett Erik. – Bármi van vele, inkább felejtsd el! Jobban jársz. Nem a mi világunk.

– Most kussolj kicsit, elmondom a sztorit, aztán kitaláljuk, mi legyen – intette le Sanyi. – Szóval van a tag, tökmindegy, hogy kicsoda, reggel a zsaruk leállítják a fószert a lengyelpiac mellett, kiszedik, a motorháztetőre nyomják, mint a filmekben, és elviszik valahová. De a poén az, hogy a Mustangot otthagyták. Azt mondják, hogy valami zűrzavar van, mert a legtöbb zsaru a tömegbalesetnél van a főúton, néhányan meg valami öngyilkosságnál, a többiek meg a fene tudja, hol, de a lényeg, hogy a Mustang még mindig ott áll. Senki sem vontatta be a gyűjtőtelepre, mert nincs kapacitás a baleset miatt.

– Ott van még mindig? – kérdezte Erik.

– Naná, hát ezt pofázom! Állítólag, legalábbis egy haverom azt mondta, hogy kint fog aludni, mert kábé el is felejtették a nagy káoszban.

– Várjál, ha ezt te tudod, akkor lehet, hogy már mindenki beszél róla a városban. Az reggelre téglára lesz rakva, elhiheted. Örülnek, ha pár darab vasat be tudnak vinni belőle a gyűjtőbe – jelentette ki magabiztosan Erik, közben újra kinyitotta a cd-tartót, kivett egy Ferry Corsten-lemezt, és felmutatta Sanyinak. – Ez mehet?

– Tőlem – vont vállat Sanyi. – De a lényeg, hogy mielőtt szétkapják az emberek, még oda akarok érni.

– Minek? – kérdezte Erik, miközben cd-t cserélt. – Nem akarsz lemaradni a műsorról? Vigyünk popcornt meg gumimacit is?

– Enyém lesz a kocsi váltógombja! – mondta Sanyi nyugodt hangon. – Csak kell valaki, hogy figyeljen, amíg kioperálom belőle. Mást nem tudok kiszedni, de pont illene a verdámba. És meg kell csinálni, mielőtt este lesz, mert akkor beindulnak a tolvajok, és ízekre szedik a kicsikét. Na, mit gondolsz?

– Hülye vagy! – felelte rögtön Erik. – Szerinted, ha te tudod, és mindenki más a városban, hányan lesznek ott? Minden kurva tolvaj, meg csencselő az egész városból odamegy napnyugtára. Jobban tele lesznek az utcák arrafelé, mint a lengyelpiac fénykorában. Ha elkapnak ott, szerinted vacakolnak veled? Simán szétbasszák a fejed egy csavarkulccsal. Olyan az a kocsi, mint egy vérző delfin a cápák tengerében.

– Nyugi, kitaláltam a dolgot, mert még nappal megyek oda előttük. Hoztam pár cuccot, gyorsan kinyitom az ajtót, lekapom a váltógombot, és már húzunk is el onnan. Simaliba – tette hozzá Sanyi. – Neked nem kell csinálni semmit, csak ülsz a kocsimban, és ha látsz valakit jönni, akkor megnyomod kétszer a dudát, és pucolok elfelé. Egyszerű.

– Hát, nem tudom, haver, jól hangzik, de kicsit para. Ha az igazi tolvajok megfognak ott minket, akkor mit csinálunk? Nem véd meg senki.

– Mondom, hogy azok csak este jönnek majd, nappal ki állna neki darabokra szedni egy verdát? Érted? Jó, elég fos egy környék, de akkor is.

Erik felsóhajtott, megcsóválta a fejét. – Szerintem baromság, de ha ezt akarod, akkor nyomjuk! – mondta. – Segítek neked. De, ha agyonvernek miattad, akkor tuti kinyírlak!

– Ez a beszéd! – kiáltott fel Sanyi. Adott néhány gázfröccsöt, majd hangosított a zenén. Kinyújtotta a kezét az ablakon, és elordította magát. – Szevasztok, proletárok! – Sebességbe rakta a kocsit, és kövér gázzal meglódult, a kerekek nyikorogtak az aszfalton, égett gumiszag töltötte be az autó belsejét.

– Ésszel, haver! – mondta Erik. – Előtte húzzunk el az Angyalba, igyunk egy kávét meg egy whiskyt. Egész éjjel melóztam. Az újabb kreténség előtt kicsit tankolnék magamba.

 

 

Délután ötig ültek az Angyalban. Hallgatták a zenegépet, az öregek sztorijait, ittak és cigarettáztak, várták, hogy teljen az idő. Aztán öt után pár perccel Sanyi felállt, a székét odébb tolta, és intett Eriknek, hogy induljanak el. Már korábban kezdett alkonyodni, fél hét felé szürkület szitált mindenre. Azelőtt mindenképpen meg akarták csinálni a dolgot.

Sanyi nem szólt semmit egész úton, váltott, előzgette az autókat a városban, néha felbőgette a motort, ha olyan helyen jártak, ahol sétáltak lányok az utcákon. Erik spiccesen az ülésbe süppedt, és próbált ébren maradni, néha arrébb váltott egy-egy számot, amit nem akart végighallgatni.

Amikor már közel jártak, Sanyi visszavett a tempóból, kettesben gurult át a kisutcákon, amik párhuzamosan futottak a régi lengyelpiac irdatlan, négyszögletű terével. Minden utcasarkon lefékezett, és benézett jobbra, hogy mikor pillantja meg a királykék autó sziluettjét.

– Merre van? – kérdezte Erik kissé akadozó nyelvvel.

– Nem tudom, azt hiszed, adtak hozzá térképet? Csak mondták, hogy a környéken állították le – mordult rá Sanyi.

– Akkor fogalmad sincs?

– Valahol itt kell lennie, a haver szerint a Hordó utca felőli végén van, a régi hátsó bejáratnál, tudod, ahol azok a kínai árusok voltak, meg a cigányok a lábasokkal.

– Nagyfaterom mindig ott vette a horgászcuccait – tette hozzá Erik. Kissé felemelkedett az ülésben, és hunyorogva bámulta a lepukkant házakat az utcában.

A környéken anno vályogházakat építettek, de az ereszcsatornákat lelopták és eladták a kiürült házakról, és az esővíz, ami a rombuszpalákon lecsorgott, és a talapzatról visszaverődött, mély krátereket vájt a vályogba, amiket a házakba beköltöző vándorpatkányok is tovább fúrtak. Így az öreg épületek megsüllyedtek, a homlokzatuk végigrepedt, néhol be lehetett látni a szobákba a réseken keresztül, az iszapos állagú vályogfalakból ecetfák sarjadtak.

– Jó tré ez a környék – jelentette ki Erik hosszabb csönd után. – Itt minden rohad.

– Nem ezért vagyunk itt. Á, ez az! – mondta Sanyi, és nagyot fékezett. – Ez a Hordó utca. Ennek a végén lesz a verda.

Behajtott. Nagyon lassan gurult. Az utca hosszúnak tűnt, a vége távoli, befelé szűkülő apró képkeretbe szorította a lengyelpiac cementszínű falát.

– És mi lesz? Mármint, mindjárt ott vagyunk… megállsz valahol, ahonnan rálátok a kocsira, és odamész gyalog, vagy nem tudom? – hadarta bizonytalanul Erik.

– Ha minden igaz, az utca végén elnézünk balra, és ott áll majd a kocsi. A sarkon parkolok le, onnan belátod az összes környékbeli utcát. Gondolom, a piac falán keresztül nem fognak átmászni az emberek – felelte Sanyi baltaarccal.

– Kicsit kezdem a Mad Maxben érezni magam – mondta Erik.

Még oda sem értek az utca végéhez, amikor meglátták az első embereket. Hárman voltak, sietős léptekkel nyomultak előre, arra, amerre Sanyiék a Mustangot sejtették. Sanyi Erikre nézett, aztán lassan gurult tovább. A sarkon fékezett le, ahol a Hordó utca merőlegesen rohant bele a lengyelpiac falába. Mindketten balra néztek.

Szürkület volt már, de a neonszínű melegítős alakok jól kivehetők voltak a Mustang körül. Hangosan dolgoztak, némelyikük nyakig olajos volt, és a mellettük álló, cementfoltos talicskákba dobálták bele a fényes, acélkék színű alkatrészeket. A vezetékeket késsel elvágták, és úgy dobták át az autó darabjait a talicskákba. Az acélalkatrészekből húsz-harminc centi körüli vezetékek csüngtek kifelé, úgy néztek ki, mint egy hatalmas fémszív kamráiból kimeredő verőerek. A Mustang téglasorokon állt már, igazából csak a váz maradt meg belőle, fémcsontváznak látszott a malteros téglák tartófalain. Néhányan óriási, rozsdás csavarkulcsokkal ütötték ki belőle a még mozdítható dolgokat, és amikor megteltek a talicskák, ketten rámarkoltak, és tolni kezdték a kavicszúzalékos földön.

Ekkor vették észre Sanyi autóját. Mutogattak felé, aztán négyen leugrottak a Mustang vázáról, és vasrudakkal a kezükben rohanni kezdtek Sanyi Golfja felé. Ő azonnal hátramenetbe kapcsolt, füstölgő kerekekkel tolatott az utca közepéig, majd berántotta a kéziféket, és kipördítette a hátsó kerekeket, hogy minél gyorsabban teljesen átforduljon. A középső visszapillantóból még látta, ahogy a négy férfi rohan egy ideig mögötte, aztán feladták, legyintettek, és elindultak vissza a piachoz.

 

 

Erik próbálta túlkiabálni a zenegépből bömbölő Cosmic Gate-számot, miközben rendelt az Angyalban. Aztán feladta, és igyekezett elmutogatni a pultoslánynak, hogy ugyanazt adja nekik, mint pár órával korábban.

Sanyi mellette ült, és a pult fölött lógó tévét bámulta. Közben egyik cigarettáról gyújtott a másikra, és az öngyújtója tűzkövét tekergette a hüvelykujjával. Erik elé rakott egy hideg sört, az üveg oldala párás volt.

– Fel a fejjel, haver! Jó buli lett volna, de hát tényleg ki gondolta volna, hogy ezek a rohadt kalózok már fényes nappal darabokra kapják a verdát? – mondta Erik nevetve.

– Hát, ja – dünnyögte Sanyi.

– Mi? – kiabálta Erik, mert semmit sem hallott a dübörgő zenétől.

Sanyi legyintett. Ivott egy kortyot a söréből, aztán beleszívott még egyet a cigarettába, és elnyomta a hamutálban.

– Legalább nem kaptak el minket – folytatta Erik. – Hallod, ha azok többen jöttek volna, minden utcából, és beszorítanak, akkor tuti, hogy szarrá vernek.

– Igen, az biztos – helyeselt Sanyi.

Ivott még egy kortyot az italából, aztán eltolta magától, és leszállt a bárszékről.

– Asszem, nekem ennyi mára – mondta. – Elfáradtam, elhúzok haza.

– De még csak most kezdődik az este! – értetlenkedett Erik. – Meg se várod a többieket? Jönnek nemsokára. Péntek van. Megőrül az egész város pár órán belül.

– Majd holnap – felelte Sanyi, kezet nyújtott, aztán kisétált a helyről.

Kopottsárga fényű, rovarlepte utcalámpák alatt lépkedett el az autójáig. A négyes Golf egy fagylaltozónak álcázott játékterem mögötti parkolóban állt. Beült, a zárba dugta a kulcsot, de még nem indított. Ült pár percet a sötétben. Hátradőlt, megtámasztotta a fejét, a szemben álló tömbházak sokszáz kivilágított ablakát nézte és a függönyök mögött mozgolódó emberek sziluettjét.

Amikor gyújtást adott, felzúgott a motor, s a Golf alvázán kigyulladtak a zöld neoncsövek, a zene is ordítani kezdett. Kikapcsolta, mielőtt elindult. Nem hajtott be a városba, az utcalámpák fényfüzére mentén kiautózott az elkerülőre, aztán a főútra fordult. A kihajtónál nem jött senki, üresen kígyózott az út, ő mégis várt. A motor rekedtes hangon brummogott alatta. Aztán megszorította a kormányt, hatalmas gázt adott, és csikorgó kerekekkel száguldott bele a néptelen sötétségbe.