Izsó Zita: Porból

A végső csapás azonban az volt, amikor egyik külföldi utam során a szállodai szobánkban az egyik alkalmi barátnőmmel voltam, ő pedig véletlenül ránk nyitott, és még szinte ő kért elnézést, esküszöm, mintha az anyámat láttam volna. Addig legalább azt hihettem, hogy szeret, és ez nekem elég volt ahhoz, hogy kitartsak, de azzal, hogy fel sem vette, hogy megcsalom, hogy nem lett dühös, nem esett nekem, nem akart megölni, vagy legalább elválni, teljesen és tökéletesen semmibe vett, az önérzetembe gázolt, mintha nem is léteznék, mintha nem jelentenék neki semmit, csak a szerepemet, a férj szerepét, ami jobb, ha továbbra sem marad betöltetlenül. Ezzel vérig sértett.

Izsó Zita

Porból

A tél hó nélkül olyan volt számára, mint valami temetetlen halott. Megijeszteni épp nem ijesztette meg, csak nem tudott aludni mellette. Tettekre ösztönözte, nyugtalanná tette, arra késztette, hogy mindenképp eltemesse, leginkább munkába. Én pedig szerettem, ha dolgozik, hülyén hangzik, de ezért is költöztünk pont olyan vidékre, óceáni éghajlatra, ahol szinte sohasem esett a hó. A munka ugyanis nála leginkább a ház körüli tevékenységeket jelentette, és ezáltal sokkal inkább éreztem azt, hogy engem lát el, velem foglalkozik, mint egyébként, attól függetlenül, hogy ilyenkor alig beszéltünk. Mégis, ez a fajta törődés sokkal fontosabb volt nekem, mint az összes többi együttvéve, így ugyanis sokkal inkább lett az anyám, mint a barátom, szerelmem vagy a lelki társam, és nekem erre az előbbire fokozottabb mértékben volt szükségem, mint az utóbbiak bármelyikére.

Furcsa, szinte megállapíthatatlan, hogy mi ennek az oka, hiszen a valódi anyám soha nem hagyott el, nem halt meg kiskoromban, nem vert meg, nem kínzott, és apám korai halála után sem csalt meg más férfival. Utólag belegondolva azonban talán pont ez lehetett a probléma - ő volt az, aki a vér szerinti kötelék ellenére sokkal inkább viselkedett úgy, mintha a barátom lenne, és nem pedig az anyám, ugyanis nem tűntette fel magát szentnek, sérthetetlennek, jobbnak, erősebbnek, mint amilyen én voltam vagy vagyok, bevallotta a hibáit, cinkosom volt számtalan ballépésem során, soha nem büntetett vagy ítélt meg, mindig elnéző volt. Így utólag azonban, anyám születésem előtti élettörténetének, többek között az apámmal való viszonyának ismeretében megállapítható, hogy ennek a fajta viselkedésnek és nevelésnek nem valami modern, a gyereket egyenrangú félként kezelő nevelési elmélet alkalmazása volt az oka, hanem egyszerűen az, hogy anyám attól félt, ha utasítani, vagy tekintélyt parancsolni próbál, akkor mindenképpen semmibe veszem.
Így viszont csak azt érte el, hogy ha éjszakánként felébredtem vagy féltem, nem őt hívtam, mert tudtam, hogy nem jobb nálam, hogy ő sem tudna megvédeni. Csak csendben vacogtam, a fejemre borítottam a takarót, mint valami ismeretlen, mesterséges magzatburkot, mint valami protézist az eredeti helyett, ami talán elláthatja ugyanazt a feladatot, de még abban sem bíztam, remegtem tovább, izzadtam a takaró alatt, és irtózatosan féltem. Ő meg azt hitte, hogy remekül alszom, még dicsekedett is az óvodában a többi anyukának, hogy nekünk nincsenek a sötéttel és az elalvással problémáink, és hogy az ő kisfia mennyire erős és bátor gyerek.
Egyszerűen nem fordulhattam hozzá semmiben, őt temettem a rosszul megépített, összedőlt homokváram; a túl kis tartóra rakott, leesett virágcserépből kihulló föld; és a rosszul megtisztított cipőmből a konyhacsempére hulló sár alá; mígnem egyszercsak, úgy három évvel ezelőtt tényleg meg nem halt, akkor ugyanis munkanélküliségem és rendkívül rossz anyagi helyzetem miatt már nem volt elég pénzem arra, hogy eltemessem. Azóta egy kis porcelánurnában nyugszik, az éjjeliszekrényemen.
Később, amikor végre sikerült állást szereznem, már lett volna pénzem arra, hogy vásároljak nyughelyet neki, akkortól azonban foglalkozásomnak köszönhetően rengeteget kellett utaznom, és mivel nem nagyon voltak más rokonaim, senki sem tudta volna ellátni a sírt. Anyám maradt tehát a hálószobaszekrényemen. Annak, hogy olyan sokáig nem tudtam elhagyni a feleségemet, részben ez volt az oka: egyetlen olyan barátnőt sem találtam, aki el tudta volna viselni, hogy egy halottal kell együtt élnie, még akkor sem, ha az a halott állagában nem sokban különbözött a csinosabbnál csinosabb kis tégelyekben tartott szemhéjpúdereiktől. Hiába hívtam fel őket magunkhoz, amikor nem volt otthon a feleségem, még egy dugásnyi időt sem lettek volna hajlandóak anyám urnája mellett tölteni, inkább én mentem el mindig hozzájuk. Ez volt az egyetlen dolog, amiben anyám valaha, tudtán kívül irányított, ő imádta ugyanis a feleségemet.

Anita 24 volt, én 30, amikor összeházasodtunk. Éppen tudósítóként dolgoztam Irakban. A harcok vagy a helyi lakosok közelébe tulajdonképp alig mehettünk, de a média alibijének tökéletesen megfeleltünk – jelenlétünk a pártatlan, objektív tájékoztatást, és a sajtószabadság szellemét bizonyította; mialatt szálláshelyünkön, a fogolytáborban berendezett stúdióban mikrofonnal a kezünkben olvastuk be a szerkesztőink által megírt friss híreket, és tudtuk, hogy, mint abban a novellában, amelyikben a jó emberek válla fölött mindig egy apró angyal lebeg, a miénk mögé majd a központi szerkesztőségben helyezik oda a különböző vágástechnikák egyikével a hadsereg katonái által filmszalagra vett holttesteket. Valójában soha sem voltunk harcközelben. Minket azonban ez nem nagyon zavart, mivel azt mondták nekünk, ennek az egész távoltartásnak nemzetbiztonsági oka van. Persze, mint ahogy azt utólag a más médiabirodalmak képviselői által közölt értékes és eredeti felvételek tanúsították, ez egyáltalán nem volt igaz, pusztán a mi hírközpontunkat próbálták meg ellehetetleníteni, legalábbis kedvezőtlenebb pozícióba hozni a többi vezető stúdióhoz képest. Ebből természetesen nem lett botrány, mivel vezetőink számára később ennél a lemaradásnál sokkalta kellemetlenebb lett volna annak a beismerése, hogy tévétársaságunk manipulált felvételeket közölt. Volt egy olyan gyanúm, mely szerint egy régebbi riportunk lehetett ennek a háttérbe szorítási kísérletnek az oka, azzal ugyanis a közelgő elnökválasztás kapcsán bizony darázsfészekbe nyúltunk, az pedig nem ritka, hogy védekezés helyett ilyenkor megpróbálják megkérdőjelezni az adott hírközpont tájékozottságát, hitelét. Ennek bizonyítása azonban gyakorlatilag lehetetlen lett volna, fejtörés helyett tehát kényelmesen éltünk a fogolytábor néhány üresen maradt igazgatói, személyzeti lakosztályában, és folytattuk a hamis tudósítások felvételét. Kaptunk enni, inni, sőt, híztunk, az egyes foglyoktól büntetésből megvont, fennmaradó ételadagokból pedig kutyákat hizlaltunk. A legjobb szállodában sem élhettünk volna jobban. Aztán egy nap kitört a fogolylázadás. Mivel katonáink úgy tartották, hogy az éheztetett, kiszolgáltatott rabok jelenléte semmilyen veszéllyel nem fenyeget, az intézménynek egy igazgatója és csupán néhány őre, katonája volt. Így történhetett, hogy mivel én az egyik üresen hagyott igazgatósági szobában éltem, onnan léptem ki, amikor meghallottam a hangzavart - ők pedig legelőször engem támadtak meg. Lőfegyvere szerencsére akkor még nem sokuknak volt, így mielőtt testközelbe értek volna, vissza tudtam lépni a kamerámért, és miután ők észrevették, hogy attól a pillanattól kezdve a mi katonáink egyszerűen nem tudták, mitől féljenek jobban, az én kamerámtól, vagy a lázadók fegyvereitől, nem bántottak. A lázadás leverése után én nem voltam hajlandó odaadni a parancsnoknak a felvételt, amely a börtön elhanyagolt állapotát, és a rabokkal való embertelen bánásmódot is kiválóan tanúsította. Helyette büszkén eljuttattam azt a stúdiónk vezetőjéhez, akihez azonban előbb érkeztek meg a megjelentetést ellenző fenyegetések, mint maga a felvétel, ezért félelmében engedetlenségemre hivatkozva kirúgott. Ebben az állapotban indultam vissza Budapestre. A szégyent mindenképp el akartam kerülni, így hát elhatároztam, hogy barátaim és lehetséges támogatóim, leendő munkaadóim előtt eljátszom a harcok közelségétől, a harctéri jelenléttől megfáradt, humanista értékszemléletű embert, aki a sokk és az ennek kapcsán érzett meghasonlottság következtében eldöntötte, hogy ezentúl mondjuk inkább a környezetvédelemről ír, vagy itthon harcol valami nemes feladatért, esetleg az ország szociális helyzetének javításáért, vagy a nagycsaládokért. Ennek a megállapodott életformának az alátámasztásaként döntöttem el, hogy elveszem Anitát.
Ekkor már 2-3 éve lehettünk együtt, pontosabban inkább külön, hiszen amíg én külföldről tudósítottam, két-három havonta egyszer találkoztunk, akkor viszont az unalomnyi időt együtt töltőkre jellemző precizitással és pontossággal, tökéletesen fantáziamentesen, de legalább megbízhatóan kaptam meg tőle azt az egyetlen dolgot, amit akartam. Talán ezzel a fantáziamentességgel, ezzel a szinte magabiztos nemtörődömségével, azzal, hogy nem akart nekem semmi újat, semmi különlegeset nyújtani, nem akart minden alkalommal visszahódítani, szóval ezzel a magatartásával sikerült azt az érzetet keltenie bennem, hogy akár jó, akár nem, ő ismer engem, és mi pont úgy összetartozunk, mint a hosszú ideje házasok, vagyis el kell válnunk ahhoz, hogy újra külön kerüljünk, és tudta, hogy én ehhez túl lusta vagyok. Inkább elveszem, ténylegesen is. Furcsa, hogy Anita csak a szexuális együttlét során volt ennyire hideg és visszafogott, a nyilvános viselkedésében egyébként nem, sőt, addigi kapcsolatunk alatt csupán a saját énem egy kötelező, kiegészítő kelléke volt, harsány, hangos, közönséges, reményeim, vagyis inkább szinte kötelező nagyképűségem szerint a tökéletes ellentétem, ami mellett nagyvonalúságom és egyéb erényeim remekül kitűnhettek, bizarr és leginkább feltűnő színezetet adva ezzel a kettősünk képezte érdekes jelenségnek. Valójában Anita nem volt éppen feleségnek való, de egy olyan új kapcsolatot kiépíteni valakivel, amiben már szóba jöhetett volna a házasság gondolata, hónapokba, sőt, alighanem évekbe tellett volna, és nekem nem volt ennyi időm. Így hát maradt Anita.
Anita a házasságunk első évei alatt tökéletesen alkalmazkodott hozzám, és szinte olyan lett, mint én, a pontos másom, ami azért volt rendkívül kellemetlen, mert őt így látva egyrészt rá kellett jönnöm, hogy mennyire visszafordíthatatlanul jelenetéktelen és unalmas vagyok, másrészt el kellett fogadnom, hogy ő sem tehetségtelen, sőt, okos, és ennek az utóbbi dolognak a felismerése talán még az előbbinél is sokkal rosszabb volt. A végső csapás azonban az volt, amikor egyik külföldi utam során a szállodai szobánkban az egyik alkalmi barátnőmmel voltam, ő pedig véletlenül ránk nyitott, és még szinte ő kért elnézést, esküszöm, mintha az anyámat láttam volna. Addig legalább azt hihettem, hogy szeret, és ez nekem elég volt ahhoz, hogy kitartsak, de azzal, hogy fel sem vette, hogy megcsalom, hogy nem lett dühös, nem esett nekem, nem akart megölni, vagy legalább elválni, teljesen és tökéletesen semmibe vett, az önérzetembe gázolt, mintha nem is léteznék, mintha nem jelentenék neki semmit, csak a szerepemet, a férj szerepét, ami jobb, ha továbbra sem marad betöltetlenül. Ezzel vérig sértett. Pedig akkor még megmenthette volna, ha nem is a valódi házasságunkat, de a tényleges együttlétünket mindenképp, ha hisztit csap, és főleg, ha elválik, akkor talán úgy rohantam volna utána, pontosabban, inkább a szeretete után, mint egy kutya. De neki inkább a házasság kellett. Abba nem akartam belegondolni, hogy lehet, hogy a gyerek miatt, mert attól féltem, hogy akkor még a gyereket is megutálnám. Eldöntöttem, hogy drasztikus módon, végérvényesen vetek véget az egésznek, és elhagyom. Az egyedülléttől azonban mindennél jobban féltem, a barátnőim pedig nem lettek volna hajlandóak együtt élni anyám temetetlen hamvaival. Aztán megismertem Melindát.

Az elbeszélést, amit nekem adott, eddig közlöm csupán – ez a jól induló szöveg ugyanis a végén a feleségéről szóló magánügyek túlzott és kissé hektikusan közölt, nem elég jól kidolgozott kavalkádja után a személyemre vonatkozó dilettáns, rosszul megírt, hazug hízelgésekben kezd tobzódni. Két év kellett ahhoz, hogy ő, aki egyébként remek emberismerő, legalább annyit megtudjon rólam, amennyi ahhoz szükséges, hogy a szöveg első bekezdését rám merje építeni, nagyrészt azonban itt is a feleségéről ír. Ennek a kiismerhetetlenségemnek köszönhető egyébként, hogy körülbelül, mióta összeköltöztünk nem írt naplót, pedig ez egészen kiskorától kezdve, szinte mióta megtanult írni rendszeres szokása volt. Azt, hogy a feleségét elhagyta értem, egyedül annak köszönhettem, hogy el tudtam viselni magam mellett az anyja urnáját, ő viszont, úgy tűnik, az enyémet nem – a méhem olyan volt ugyanis, mint egy aprócska urna, benne félévente újabb és újabb halott magzatok. Nem bírta tovább saját, valószínűtlenül felnagyított lelkiismeret-furdalását, amit azért érzett, mert egész életében csak magával törődött, magával foglalkozott, úgy gondolta, minden csapás azért történik, mert ő tett, vagy éppen nem tett valamit. Képes volt ilyen hazug, álszent, már-már misztikus köntösbe bújtatni azt, hogy egyszerűen megutált, undorodott tőlem, attól, ami a testemben van, a haláltól. Hazaköltöztünk tehát az óceántól, ki-ki a maga házába – ő vissza a feleségéhez, az élő gyermekéhez, én meg melléjük a házamba, és ugyan fájt ez a közelség, de nem tehettünk mást, hiszen úgy ismerkedtünk meg, hogy szomszédok voltunk.
A telkük azon része azonban, amire a házamból rálátni, szerencsére csaknem teljesen üres, csak egy kis faház van rajta, amit leginkább fészernek használnak, meg néhány hatalmas almafa. Szinte sohasem látom őket arra, általában azzal sem nagyon törődnek, mi lesz a termés sorsa, sőt, amíg nem volt köztünk semmi, többször előfordult már, hogy sajnáltam nézni, hogy rohad a földön a gyümölcs, és én másztam át összeszedni. Hazatérésünk után pár hónappal megint azon gondolkoztam, át merjek-e menni az almáért, amikor hirtelen gyerekzsivajra lettem figyelmes – ő jött oda a fiával összeszedni a gyümölcsöket. Az ablakomból lestem a tökéletesen idilli képet, és nem tudom, miért, de a szüretelésből kimaradó, a legalább térdig érő virágos gazban játszó gyerek újra eszembe juttatta a kiskori játék élményét, melynek lényege éppen az, hogy nem egyszerűen az idő elütésére van, mint a felnőtteknél, hiszen a gyerekeknek még tényleg az életük részét képezi a játék, mert az még olyan, mint a felnőtteknek a munka, a családalapítás, a háztartás vezetésének dolgai. A játék a gyerekeknél az igazi élet valóságát jelenti, tétje van, emiatt jelent sokkal nagyobb izgalmat annál, mintha az ember felnőttként csak úgy leül társasozni vagy kártyázni. A felnőttek egyébként a gyerekkori játék izgalmát, tétjét például a szerencsejátékban élik át mesterségesen újra, vagy amikor pénzt tesznek fel kártyázás közben. Jólesett ezt most újra érezni, olyan volt, mintha én is játszanék a gyermekével, majdnem, mintha én is az ő gyereke lennék, és így, a kapcsolatunk vége után, életemben először éreztem valaki iránt bizalmat. Aztán hirtelen észrevettem, hogy a kertjeinket elválasztó vékony, foghíjas kerítésen át átmászott hozzánk a gyerek, a 4-5 év körüli kisfiú. Őt akkor pont nem láttam, nyilván a kertjük ellentétes oldalán szedte az almákat, de előre, már-már megmagyarázhatatlan, beteges vidámsággal és várakozással örültem annak, hogy hamarosan keresni fogja, furcsa boldogságot, elégtételt éreztem, mert bár a gyerek feleségétől van – akit sokszor irigyeltem emiatt –, most, így a kapcsolatunk vége után mégis én adhatom neki vissza a fiát, részt vállalva ezzel egy kicsit a születésben.

Pontosan egy év, 123 nap és 3 óra telt el azóta, hogy a fiam eltűnt. A feleségem ugyanennyi ideje nem szeretkezik velem. Érzéketlennek tűnök talán, amiért ezt a két dolgot egymás mellé teszem. Pedig a feleségem meddő akar lenni, és mivel tudja, hogy nem az, a dolgot úgy oldja meg, hogy nem szeretkezik velem. Vagyis inkább, nem is meddő akar lenni, hanem úgy érzi magát, mint aki terhes. Azt mondja, akkor sem látta, mégis tudta, hogy van egy fia. Ha megtalálnánk a holttestet, természetesen már nem lenne oka rá, hogy így érezze. Akkor gyászolhatnánk, és nem mi lennénk a holtak. Elhatároztam, hogy megszerzem neki a testet, amit eltemethet. Úgy döntöttem, kiveszem az urnából anyám hamvait, és egyszerű hamut töltök bele, Anitának pedig azt mondom, megtaláltuk a gyereket, de annyira borzasztóan eltorzult állapotban volt a test, hogy inkább gyorsan elhamvasztattam. Anita persze engem ezért gyűlölni fog, és zokogva, őrjöngve kérdezi majd, a gyerek sokat szenvedett-e, és mindegy, mit válaszolok, mivel elhamvasztattam, tudni fogja, hogy igen. Tudtam azt is, hogy Anita esetleg majd nem fog hinni nekem, ellenőrizteti, hogy azok tényleg emberi hamvak-e. Ezért döntöttem úgy, hogy anyámét adom oda, és nem csak sima hamuval próbálom megoldani a helyzetet. Anyám hamvaival Anita úgysem törődött soha, mióta szereztem egy kellőképp nagy szekrényt, amibe az urna befért, szerintem azt is elfelejtette, hogy egyáltalán nálunk van. Pedig emlékszem, mennyire nehéz volt olyan nőt találni, aki szeretett annyira, hogy képes volt elviselni azt, hogy egy halott van a házban. Egyetlen halott! Akkor, vajon ha nem rúgnak ki, melyikük jött volna velem Irakba? Több száz, több ezer halott. De azt hiszem Anita is, és Melinda is elkísért volna. Végül is találtam két nőt, aki igazán szeretett, aki elviselte anyám hamvait értem. Most pedig belenyúlok a szekrénybe, előveszem az urnát. Eddig nem nyitottam ki soha. Felemelem a fedelét, és nem tudom, hogy meglep-e vagy inkább felháborít, amit látok. Hófehér por. Valamelyikük kicserélte a hamvakat. Közelebb hajolok, és belenyalok. Hazugság volt, de édes, mint a porcukor.