A körtefa alatt halottak

Apai ükapám és ükanyám együtt pezsdült a cinegékkel, az üregi nyulakkal, a természettel a hercegprímási birtokon. Amint szabadulnak a sötét, földes szobából, a kemencepadkáról, az együtt élő három generáció vizsla tekintete elől, alighogy letörölte a havat a jó Isten a korábban megtapasztalt, kipróbált, bejáratott domboldalról, alighogy kibomlott fedezékül a levél, alighogy letehette ükanyácskám (gondolom) formás fenekét a centis fűre terített szűrre (miért ne szűrre éppen?) pezsdültek azonnal.

 

Onagy Zoltán

A körtefa alatt halottak

Lókosi nagyapám és Veres Péter emlékére

Akár levél is lehetne.Írhatnék levelet az évfordulós halottaknak. Szép, szívszorongató levéllel könnyedén letudnám az amúgy kellemetlen ügyet (a halálról mindig a halál jut eszembe), mármint: lókosi nagyapám, akit szerettem, száztizenkettedik születésnapját. 1897. januárjában született, mint a jó Péter bácsi, Veres  Péter, az évfordulós író, politikus, Baloldali Blokk-szónok, Rákosi-miniszter, csizmás hadügyér, Alföldfásító kormánybiztos. Korábban nem érdekelt, nem jártam felé. Most, hogy járok, szomorú, elkeserítő tájkép. 
  Januárban, persze januárban.
  Tavasszal fogant ő is.
  Apai ükapám és ükanyám együtt pezsdült a cinegékkel, az üregi nyulakkal, a természettel a hercegprímási birtokon. Amint szabadulnak a sötét, földes szobából, a kemencepadkáról, az együtt élő három generáció vizsla tekintete elől, alighogy letörölte a havat a jó Isten a korábban megtapasztalt, kipróbált, bejáratott domboldalról, alighogy kibomlott fedezékül a levél, alighogy letehette ükanyácskám (gondolom) formás fenekét a centis fűre terített szűrre (miért ne szűrre éppen?) pezsdültek azonnal.
  Tavasz, hát hogyne: tavasz. A tavaszt is belevarrnám a levélbe, a lenge szellőt, a pacsirtaszót, a ragadós rügyeket, a bolondul szédölögve ébredő méheket. Az idő őket is, és őket sem.
  A tavasz emlegetése nem hatástalan, ha jó helyen találja érinteni az emlékező.
  Nem hagynám ki a levélből a százéves a mozit, száztizenkét éves földalattit, száztizenkét éves Gazdaszövetséget, száztizenkét éves Vásárcsarnokot, száztizenkét éves újkori olimpiát, a Vásárcsarnok palócföldi krumpliárus menyecskéknek köszönhető száztizenkét éves mondókát: Dejtáron és Patakon nincs a pina lakaton. A levélben elmondanám, gyerekként mennyire szégyelltem ezt a mocskos szöveget, (azt is, nem szégyelltem, amikor Lázár Ervin Kossuth–díjas író úrnak nyomban a szlogen jutott eszébe Dejtárról, illetve Dejtárról Patak, Patakról pedig a mondóka, a száztizenkét éves Vásárcsarnok vonzata.)
  Megemlíteném a levélben a száztizenkét éves dimitrovi szilfát, aki mindent látott és hallott, de nem beszél. Oka van rá.
  Nagyapámtól elnézést kérnék, mert nem jutott eddig eszembe, számára is telnek az évek. Öreg, a csudából gondoltam volna, hogy az évek nem személyre szabottan, hanem alapvetésben terjeszkednek, dagadnak, döngetnek, hagynak el bennünket? Hol mérhető hogy nem hatvankettő, mint amikor erdőt, mezőt járva megtanította velem, ismeretlen gombát soha fel ne vegyek, de még a gyanúsat is kerüljem, hetvenhat, mint amikor meghalt, száztizenkét. Száztizenkét éves.
  Elújságolnám: milyen szerencsés vagyok gomba és hurokügyekben.  Negyvennégy év felszedett tudásából ennyi biztosan használható holnap. A holnap ugyan nem biztos, de ha sikerül: májusi pereszke, augusztusi vargánya, októberi őzláb igen; éhes mezei nyúl, kíváncsi fácán, óvatos, szimatoló malac igen. Igenekkel lehet élni.
  Elmondanám, ma mi van itthon. Lent a földön. Hátha az égi információ kevésbé naprakész.
  Régi történet a körtefáról: régi kedves, sehová sem illeszkedő történet, mely a baljós előjelek ellenére megtalálja helyét, funkcióját:
  Régi, zavarbaejtő történet, szürketarka, villásbogas, páros és szigorú:

  Párhuzamos utcák. Az öregutcában élnek az öregek. Az utca észak–dél tájolású, és csak a keleti fronton épültek házai. Utca egy sor házból, hat házból. A nyugati fronton, a Börzsöny felé, kétévente megritkított akácsáv. Bozót. A tűzre való, erősebb akácrudakat kiemeli az illetékes férfiember. És persze szelektál. Ebből gyövőre kapa, vagy ásónyél. Ebből gereblenyél. Emmeg szőlőkaró, ehe. Amelyikről úgy ítéli, zavarná a többit a növekedésben, görbítene a szomszédon pofátlanul, ha még nem is érett vágásra, kikapja. Ehhez egy hosszú, akácnyelű kisbaltát használ, ami nem szokás, az akác nem elég rugalmas a fejszébe, roppan, hasad, de úgy tartja illendőnek, testvér legyen a végrehajtó. Testvértől jobban viseli.
  Valamikor magasfeszültség épül az akác mellé.
  Télen a Kereszt-dombról lezuhanó nyugati szél – nem fúj más, csak nyugati – a vezetékeken szétnyílik, beleakad a csupasz akácágakba, továbbrohanva az előudvart árnyékoló szederfa girbegurba ágacskáiba gabalyodik, azon gellert kap, s a szinke nádfala–teteje és a házfal közé szorul, ott megerősödve a nyugati szél ráront a kert végi vénségesen vén, fekete törzsű, repedéseiben zöld mohát nevelő körtefába. Mindez az erőlködés – akácsánc, vezetékek, kanyarok, rücskös házfal, gyümölcsfák – dallamot szerkeszt.
  Alapzajt.
  A dolog igen mókás. A hang úgy lépi át a kerítéseket, dohányföldet, mint a fal. Úgy jön, szinte láthatóan, mint a baktató római falanx, mégis színes, ezer és ezer terc fűzhető alá, közé és fölé, az együttes megszólalás, az összhang mégsem hamis soha.  
  Hallgatója vagyok a párhuzamos utcában. Zeneszerzője.
  Ha a hallgató igyekszik, akár állva, akár menetben, belehozza a pentaton ritmusát. Öt lépés, egy levegővétel, öt lépés, egy szünet, öt mozdulat fejben, egy tadamm. 
  Az újutcából remekül hallani mindezt, könyökölök a kiskapuban, várok valamire, mint általában. Látom a körtefát, ha nézem a körtefát.
  A körtefa hatalmas. Keresztágain az égig érni.
  Oda, a keresztágra küld fel öregapám, aki abban az évben született, mint az évfordulós író, politikus, fásító kormánybiztos, amikor egy tiszta augusztusi hajnalon a rétsági tankezred földrengésszerű mormogással vonul 22. úton a gyarmati Ipoly-híd felé, hogy rendet rakjon az elvetemült, elhajló északi szomszédnál az internacionalizmus nevében, nézzem meg, mi a franc ez.
  Felismeri szegény, de nem akar hinni a fülének, mert Suny, a legidősebb onoka éppen a rétsági páncélosezrednél szolgálja a hazát. A tankok persze nem csikorognak, mint a filmeken. A tankok morajlanak. Hangjuktól remeg a levegő, felriadnak az alvó madarak, állatok, a mezeiek, a háziak. Futkosnak körbe-körbe, mert a hang megül a levegőben, s ahogyan gyarapszik nem tudni, hol a forrás, mindenhonnan zuhog, hagyományos fogalmak szerint nincs irány, merre meneküljenek.

  Azután elköltözöm innen. Nincs körtefa. Nincs könyöklő kiskapu, máshol könyökölök, máshol várakozom.
  Az öreg is meghal. Meg tíz év, és megint tíz.
  A párhuzamos öregutca háza is meghal, az örökösök szabadulnak tőle. Nincs nosztalgia, boldog gyermekkor, eladják a francba a lehető első pillanatban. Ott vagyok, de nem nézek, nincs minek átnézni, nincs itt minek megállni. Zene sincs.
  Amikor haza mégis, megállás akkor sem. Más munka, feladat. Kicsit elfogy az ifikor, alig kiérve alóla. Amikor visszaballag, jelentése lesz bizonyos pillanatoknak, valami nincs. Valami hiányzik. Elkallódott a futásban. Amint végre megfogalmazódik, megállok. Amikor végre tudom, nem nagyapám hiányzik, hanem nagyanyám, aki tele szeretettel, hízelgéssel és a nagymamák minden tulajdonságával: nem, ettől kezdve egyenes út a hegyre, nem kell kanyarognom.
  A forma is más, a fazon is átalakult, és a ritmus, de nem jövök rá, pontosan mi. Melyik ág alakult át annyira, hogy idegennek tűnik. Ismeretlennek látom. Nem értem a nyelvét. Hallom, mégsem értem. Nem tudom, mi nincs. Látom, valami nincs, valami elkallódott a térből, mint a régi, csöves buszmegállóból a régi kedves, és közös hajnali vacogásunk.
  Azután kerek nap jut rá végre otthon, (tele időhatározóval, amikorral) végigveszem a tárgyakat: a pincelejáró igen, a kút igen, a szederfa seregélyhadakkal, igen, a disznóól igen, az őszirózsás, porcsinos kiskert, igen, a kemence igen. Másodszorra, harmadszorra  hiányzik a körtefa.
  A téli körte fája. A téli körte gyümölcse zölden kerül kosárba. Kemény, vastag, párnás bőrű. Ropog a kés alatt. Árpában, búzában érik a padláson. Ha van árpa és búza. Rozs is megfelel (a rizst nem tudom), persze a búza a legjobb. A száradó búzában meleg van, a gömbölyű, kétseggű búzaszemek körbeölelik, sárgítják, különleges illattal töltik meg a téli körte húsát. Hosszú cupkáját kidugja. A körtefa tudja, neki kötelező egyéb körténél hosszabb száron nevelnie a gyümölcsöt, a gazda ne kényszerüljön kotorászni.

  Öregany, amikor körtét hoz nekünk, két ujjal finoman megmozgatja a kikandikáló szárat, ha könnyen jár, érett, ha merev, éretlen. Így hoz körtét nekünk, onokáknak. Akárhány onoka van náluk éppen a télben, egy darab körtét hoz szuszogva a padlásról, recsegtetve a vén, fekete létra deszkalapjait. Nem létra ez, inkább lépcsőféle.
  Annyi cikk lesz, ahány gyerek. Osztva. A legkedvesebb kapja a legmasszívabbra sikeredett cikket. Morgunk, miért éppen ő. De ez nem ügy, nem kérdés. A legszebb a legkedvesebb, el van döntve.
  Félreértés, kavarodás ne legyen, ez itt nem '96, nem 2006., dehogy, ez '56 késő ősze, amikor is mindenki húzza a csíkot. A család menekülésben. Ki ezért, ki azért. Érdekes család. Minden oldalon üzemelnek aktivistái, elképesztő, anyázásig menő ideológiai vita minden szüret, és minden disznóölés estéjén. Apám maróan, kíméletlenül gúnyos, ötvenkilenctől állandósul formája. Ezt hallom reggel, ezt hallom este. Most viszont az öreg dörmög, de nincs ellenére, hogy több lábon létezik a család, aki fent marad, aki életben marad, segítheti a kivégzett, a becsukott, az elveszett gyerekeit. Érdekes család. Ekkor még nem dobbant egyikük sem Ausztria felé, – Jugoszlávia irányába pedig semmi szín alatt, ezt megbeszélik. Tito elvtárs "visszaszolgáltatja" a nép szökdöső ellenségeit, a véres kezű ellenforradalmárokat az újjászületett örök barátság nevében –, ha a komenista rokonok illegális csehszlovákiai kirándulását nem számítom, igaz, ez puszta időnyerés, csak rosszindulattal nevezhetni menekülésnek; '57. késő ősze is itt talál bennünket, és mert a körte működik, ha az ország nem is, körteosztogatás, öregany szipogása, emlékszem mindenre. Itt tudjuk(ák) meg, hogy Kádár egy héten belül megszűnteti a statáriumot, a munkástanácsokat.
  Így történik minden.
  Ez nem a megszépítő messzeség. Nincs megszépítő messzeség.  Marhaság persze, de mintha most is ott szoronganék unokatestvéreimmel a kicsi konyhaablak fényében a viaszosvászonnal letakart, világoszöldre mázolt konyhaasztal mellett. A vászonra nyomott csiricsáré meggyre, almára, kosárra odaragad a könyék, az alkar finom gyerekbőre, cuppan, amikor elszakad; az öreg vékony, víz helyett fogyasztott novája lábnál hófehér füles sajtárban, a mély, apró ablakban egyetlen fehér csempe, rajta az öreg kék, zománcos bögréje, mögötte kiskanál, szódabikarbóna, öregapám a reggeli órákban be-bekap egy kiskanál szódabikarbónát rosszkedv és gyomorégés ellen. Pofát vág hozzá és odahajol a kékkel a fehérhez, hallom a kottyan a bögrében a bor. Máskor melegíti a ropogó sparhelten, metszőollóval vagdossa a venyigét, csonkig kopott kissöprűvel görgeti össze a széthullottat, és figyel, amikor a borban megjelennek az első fehér buborékok, félrecsúsztatja, félre, oda, ahol félig tüzes, de még tüzes. Ülök, látom, érzem a bor illatát.

  Ott ülünk. Elférünk. Szörnyű. Szörnyű, hogy ennyire szar minden, hogy legszívesebben ott ülnék kiszolgáltatott, szavazóképtelen gyerekként. 
  Nézek szigorúan, de kedvesen.
  Ha az öregre gondolok, azt mindig kedvesen. Volt neki valamije, ami nekem már nem jutott.
  Ha az öreg, ha hallom és látom az öreget, az többnyire az évek, az többnyire a tervek, a jövő, a holnapután, a növésben átkötözött, görbített rózsafa, hogy majd öt év múlva jó legyen kaminkónak.
Ha az öreget hallom, az tiszta, annak értelme van, azt harminc év után is fel lehet idézni, mert fontos igazságok lógnak rajta, mint a sámándobon, és mert az ő igazságai nem múlnak el a hóval, a délutánnal, a kóborló, Kéghly dombnál megtorpanó, onnan nagy ívben föl és visszakanyarodó, s újra nyakunkba zuhanó zivatarral.
  Az öreg, amihez ért, ahhoz pontosan ért. Ott vele nincs mit vitázni, a szavak pontosak A hangsúlyban nincs mindent–tudó gőg, fellobogózott, pökhendi erkély. Bömbölés az erkélyről.
  Az öreg egyszerűen és félelmetesen tudja, amit. Mint a kő.
Ez minden pillanatban túlélő–tudás, az életben maradni alapigénye, minthogy ez a dolog lényege. 
  Túlélni, és majd változik a dolog, ha nem jövőre, öt év múlva talán, az még látható, öt év belefér. Öt év, ilyen fiatalon, édes kisfiam, öt évet úgy is ki kell bírnod, ha fát vágnak a hátadon.
  Hogy ma fogalma nem volna, hány években köll kalkulánia, az azért benne van a rémületemben. Bajban lenne ő is. Én is bajban vagyok. Nagy bajban. Egyetlen percig nem csodálkozom az öngyilkosokon, miközben átkerült csontjaimba a túlélés túlélő-tudás nélkül, át az, ha nem is érvényes, ha ennyire hamis, ami előttem ropja, mégis látni szeretném, ha egy mód van rá. De mit mondok, milyen tanácsot adok jó szívvel unokáimnak, ha véletlenül szükség volna rá?
  Tudásában benne ükapám és szépapám és az ő felmenőik összes tapasztalata, megfigyelése, ennek gyakorlata. Ebbe a tudásba se Marx, se Lenin elvtárs bele nem zavar. Közel se juthatnak. Elhessegetve onnan az elméleti szakemberek, mert a krumpli, a szőlő, a tengeri üvöltve tiltakozik minden elmélet ellen.
  Az ő nagyfia, apám, már nem pontosan így. Nem feltétlenül így. Kislaci blöfföl, ha győzni akar, bár hozzáteendő, ember, kisember, gyerekember, másképpen viszonyul nagyapja karcosan elviselhető modorához, mint a naponta zengő apai terrorhoz. Ez van.
  Amihez nem értett, ahhoz nem szólt. Még borok után sem.  
  Persze nem így, nem ennyire kedvesen, alá van szedve némileg.
  Öregapám pontosan ezt tenné. Nézne.
  Ragaszkodom ahhoz, amit feltételezek. Ezt mondaná tekintete. Szóban pedig azt: Tudd, mit akarsz. Ha tudod, mit akarsz, ha biztos vagy benne, onnat senki le ne szakíthasson semmiféle furfanggal. 
  Itt, most, ebben a pillanatban vége az előszónak. A Veres–évforduló előszavának. Nem is tudom, mit locsogtam ennyit. Dehogynem tudom. Pontosan tudom.

  Az akartam, márpedig pontosan, félre nem érthetően, maszatolás nélkül, ha ők találkoznak, leülnek a körtefa alá a két karika fűrészelt fára, én igazítom alájuk, ha megszólalnak, ismerős legyen a hang, amelyen öregapám felbúg a messzi éjszakából.

  Kapcsolódó:

  Veres Péterről - rosszindulat nélkül http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/671