A víz alatt gondolatai elkalandoztak; egyre jöttek elő a hét emlékei. Még mindig mérges volt a nő rendetlensége miatt. Ki nem állhatta, ahogy a lakással bánt, fájt még csak rágondolni is, milyen látvány fogadta reggelente. Ruhák szerteszét a nappaliban, könyvek a földön heverve, s ami a legrosszabb, mindennemű maradék a mahagóni asztalon, amely már generációk óta a családhoz tartozott. Tudta, hogy bármikor rászólhatott volna, de nem akart hosszú vitákba bonyolódni. Pedig egy alkalommal, amikor észrevette, hogy polcán a cédék elfelejtették az ábécé sorrendet, nagyon közel állt hozzá.

család nemkell csak gyerek. mégcsak nemis azérthogy legyenkit szeretni vagy legyen aki szeretvégre. hanem mert akarom. mert egyszerazéletben legyenmár valami úgy ahogy énakarom. persze miatta is. hogytudjam mitszól. szóle egyáltalán valamit vagycsakhogy vetessükel. nemfog semmit szólni nemisvagyok terhes. kimostam magamból a gyereket. mindent kimostam magamból ésmost azértis aztérzem terhesvagyok. ötpercenként méregetemmagam mintha bármi látszódhatnamár. ha valamit nagyonakarazember megkapja előbbutóbb. vagy pontazért nem teljesül mert túlzottan vágyomrá.

dedede. valami nemstimmel. és nemaz, hogy előbb születtem, mint kellettvolna. nemisaz, hogy az unokaöcsém meg pont aznap született, amikorra engem vártak. helyettem született meg akkor. persze azislehet, hogy az enyémet rosszul számolták ki. nemis június tizenötödikén, hanem tényleg május harmincadikán kellett születnem. kidöntiel. ésegyáltalán ez mennyire befolyásol bármiben. kitérdekel mikor születtem.

Marika néninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma negyvenhárom. Hiányzik Dárday Kázmér, Ernei Gergő, Nagy Imi, Hegedüs Andi, Taszár Ákos, Vajk Laci és Vajk Réka, mert a felvonulás próbája közben kisétáltak az udvaron keresztül a nyitott kapun, és elmentek fagyizni. Még mindig nem tértek vissza.

Csütörtök hajnalonként készségesen leszaladt a postáért, bezárkózott a mosdóba, végigböngészte a legfrissebb televízióműsort, és a horrorfilmek sugárzási idejét átvezette számtanfüzete hátuljába. 2009. február 13-án, péntek este azonban egyetlen csatorna sem sugárzott horrorfilmet. Ennek ellenére a fent leírt módon beüzemelte a televíziót, hátha tévedés történt. De nem volt szerencséje.

A fürdőszobába ment. Megengedte a csapot. Megvárta, hogy a kád tele legyen. Azután leengedte. Már két napja nem mosdott. Jó a gyereknek az apjánál. Fiúgyereknek az apjánál jó. Nemigen értik már egymást. Megszólalt a telefon.

Amott egy üzlet köttetett. Szöveteket és emberi szemeket adtak-vettek. Legalábbis ezt lehetett kihallani a zajból. Zajos egy népség volt az ebédelőké. Sokan is voltak. Evőeszköz bedobó, sajtos hús.

– Honnan jössz? – kérdezte az idősebbik férfi. – A trófeásoktól. Ott dolgozom. – Te csinálod a trófeákat? – Dehogy... – felelte a lány, s még a feltételezést is nevetségesnek tartotta, hogy ő agyonlőtt szarvasok koponyájából kanalazza ki az agyvelőt. – Szerencsére én nem preparálok, csak adminisztrálok. Följegyzem, hogy honnan hozzák az állatot, s ügyelek, hogy mindegyik ahhoz a vadászhoz kerüljön vissza, aki lelőtte. Illetve számon tartom, hány állatot lőnek ki nálunk egy idényben.

A fiókos szekrényhez szaladt, és kutatni kezdett benne. A férfi csak nézte. Ahogy a válla fölött átdobja fényes, barna haját, majd leguggol, s elővillan a dereka. Leült az ágyra és várt. Kezei még dermedtek voltak a kinti hidegtől, melengetni kezdte őket. Gyűrűjén csillogott a vádaskodás. De nem törődött vele.

Arra ébredtem, hogy valaki veri az ajtót, és közben azt ordítja, nyissam ki. Azonnal. Kiugrottam az ágyból, mint akit ezer darázs csípett meg egyszerre, és eleget tettem a sürgetésnek. Négyen álltak a folyosón, két öltönyös tisztviselőforma meg két egyenruhás rendőr. Utóbbiak megragadtak, és kirángattak a szobából, miközben a másik kettő fennhangon közölte velem, hogy le vagyok tartóztatva. A döbbenettől levegő után kapkodtam, nem értettem, miért, de a kérdésemre nem feleltek. Hátracsavarták a kezeimet, ellenállni sem volt erőm és időm, majd kivezettek a panzióból.

A férfi, a köves az arcába röhögött, a többi vele tartott. A srác érezte, hogy nedvesedik a tenyere. Rettegett. Reszketett. Verekedett már nem is egyszer, de ilyen helyzetben még nem volt. Ennyire beszorítva a satuba. Bármit mond, azért kórházkészre verik.

Ott van a vaddisznó, jaj, már egészen közel! Felcsapott agyarával a vadász csizmájába döf. De miért nem veszi észre a vadász, s fut el az állat elől? Vagy legalább lépne le az állat fejéről! Vagy lőné le! Egyetlen mozdulat, s megszabadulna a végveszélyből. Nem mozdul, csak büszkélkedik a terítékbe hordott fácán- és nyúltetemekkel. Ostoba alak. A szeretők egymásba fonódó arca mögött, nézd, penge villan: fenyegetően hasít feléjük a testükre merőlegesen lebegő férj tőre. A vágytól bódult szerető azonban csak csókolja a nőt esztelen.

A lapos cipőt, amelyben jött, immár magas sarkúra tudta cserélni, s biztos léptekkel indult dolgozni. Az utóbbi időben rosszul állhatott a szénája a cégnél. Már heti három éjszakára jelentkezett be hozzá, „bérletes felárral”, ahogy ironikusan megjegyezte, mielőtt a férfinak kellett volna szóba hoznia a dolgot. Jól ment tehát a bérhát üzlet, s ahogy a kuncsaftok száma egyre nőtt, a férfi szorongani kezdett, hogy egyszer összekeveri a ringató mondatokat. Ekkor kezdte magnóra rögzíteni a különös altatókat, s kuncsaftjai érkezése előtt azzal frissített emlékezetén.

Tekla a normalizálódást a kávéval kezdte, aztán a fürdéssel folytatta. Később mímelt egy kevéske rendet. Majd magára kapta kedvenc barna pólóját, és a bíbor színű blézert. Épphogy kutyafuttában felfogta barna göndör haját kontyba, amikor kopogást hallott.

Mikor a mentősök odaértek, a három kabátba csavart holttest már békésen feküdt az összetört autó mellett, mint szakadt kis rongybabák, miknek nem fáj az éjjel nyirkos lehelete. Józsefet nyolc kilométerrel odébb találták meg az árokparton ülve, arra a kérdésre, hogy jól van-e, nem felelt.

Arra gondolt, hogy a fájdalom, mi tüskés börtönt vont a szíve köré, mi papírgöngyöleggé gyűrte a lelkét és letaszította a süket föld alá, elmúlik-e, ha nem mondja ki. Mégis mi változott volna, ha nem szökik el. Végignézik az első sorból, ahogy elsorvad, ahogyan a beteg agya átveszi az uralmat, ahogy nem ismeri majd fel őket, ahogy a szemük láttára felejti el mindazt, ami hozzájuk kapcsolja, nem, azt nem akarta, rázta meg a fejét.

A nyár eltelt. Újabb év, majd megint egy. Aztán a következő évtized is elszállt. A mindennapok egyhangúsága közben újra ünnepi díszbe öltözött az agg alma mater, a gimnázium patinás épülete, és nem volt ez másképp a tanárokkal és diákokkal sem. Az érettségi vizsgákon még oly visszafogott és megszeppent diákok este aztán kimulatták magukat. A helyiség két teremből állt. Az egyikben diszkózene szólt, a másikban pedig éneklés és beszélgetés kezdődött. Zoltánffy kortyolgatva a fehérbort, tréfálkozott, vidám történeteket mesélt, viccelődött. Közönsége egyre nőtt.

Egyszer fürdőruhában is megfigyelhette a lányt, majd alig pár hét múlva meggypiros kismamaruha volt rajta piros vászoncipővel, hajában piros lepkecsat. Az egész szinte kínosan harmonikusnak tűnt. „Ó – sóhajtott fel Myrten úr –, ki tehette, hisz sose láttalak férfival. Akár a kettőnk gyermeke is lehetne…, milyen szép is volna!” – tűnődött tovább a férfi, akinek sosem volt gyermeke, ki tudja, melyikük hibájából.

Amikor aztán azon a napon a városon  áthaladva hirtelen megérezte a kocsi karosszériáján a csattanást, s látta a szélvédőre felcsapódó vércseppeket, leállította a motort, a kormányra hajtotta a fejét, s mint négy gyermekének születése után, várta, várta a sírást, hogy felsírjon a kerekei alatt az a gyerek, hogy ne hallgasson, hanem sírjon, üvöltsön a fájdalomtól, s amikor már eltelt annyi idő, amennyi után már az orvos sem rázza tovább fejjel lefelé a csendben maradó csecsemőt, tudta, hogy vége, mind a négy gyermeke halva született.

A lány odáig merészkedett a nő győzködésében, hogy egy idő után szinte úgy érezte, magáért harcol, ő az a gyerek, s ő költözhet össze a nővel, ha érveivel végül sikerül célt érnie. Mondandója meggyőzőerejét főképp saját tapasztalataira építette, rendszeresen kiemelte, hogy neki is mennyire elviselhetetlen fájdalmat jelentett az anyjától való távollét, a feleslegesség, eltaszítottság érzése éveken át.