A nagy misztérium, a halál perce, amit legfeljebb az tud, aki maga választja, nekem nem titok. Én vagyok a bizonyosság, a vágyad, a véged, lélegző hús vagy haladékkal. Urallak. Hatalmamban vagy. Te vagy a megszakadt szál, a szélbe szórt idő, az elvesztegetett mag, összes ősöd csődje. Veled halnak ők is.

Gyerekjáték – II. rész

Nyálasan édes érzés, hogy te még nem tudod, de el fogom venni az életed, fogalmad sincs arról, ez az utolsó heted, órád, perced, úgy jársz, készülődsz, mintha lenne majd nyugdíjad. Álmodozol. Hiába. A nagy misztérium, a halál perce, amit legfeljebb az tud, aki maga választja, nekem nem titok. Én vagyok a bizonyosság, a vágyad, a véged, lélegző hús vagy haladékkal. Urallak. Hatalmamban vagy. Te vagy a megszakadt szál, a szélbe szórt idő, az elvesztegetett mag, összes ősöd csődje. Veled halnak ők is. 
Az ominózus napon minden a terv szerint indult, szikrázó napsütés, kristálytiszta égbolt, idilli körülmények.
A szomszédok tegnap húztak el Ibizára, Helga hatkor telefonált San Gimignanóból, ezt nektek is látnotok kell, unbedingt, buli hétkor kezdődik az Aranysárkányban, feloldom az altatót Katrin esti zöldségkoktéljában és már lépek ki a kapun.
A kínai kajáért nem voltam oda azelőtt, mióta Jasminnal járok megfordultunk néhány étteremben, rákaptam takonyszerű levesükre, a szecsuáni kacsára, most is ezt rendelem. A nagyfőnök mellett ülök, azt meséli, mielőtt a bombázások átrendezték a várost, itt csapolták a legjobb sört, később a már tradíciónak számító vicces történetét adja elő az ossi autószerelőről meg a lerobbant Mercedesröl, Jasminnal időnként cinkos pillantásokat váltunk. Féltizenegykor megcsörgetem Katrin mobilját, de nem veszi fel, tehát már alszik. A mostani sörük pocsék, egyik rizspálinkát a másik után döntöm le, vicceket mesélek, nem is hangos vagyok már, hanem harsány, szórakoztatom őket és magam is egyre jobban szórakozom. A kedvem ragadós, már a többiek is vihognak, a nagyfőnök egyenesen nyerít, amikor eljátszom, hogy mindjárt belehúgyozok a lótuszos vázába, az asztal alá röhögik maguk, a kínai személyzet porcelánvigyorral, hajlongva veszi tudomásul, lepergett a porosz máz.
Jóval éjfél után érek haza. Extra borravalót nyomok a taxis markába és látványosan dülöngélek a bejáratig.
Talán a tökéletes este, a rizspálinka, a teli gyomor, vagy a késői időpont teszi, hogy úgy határozok, sutba vágom az egész tervet. Megkegyelmezek. Megkegyelmezek, mert módomban áll megkegyelmezni, mert ízlett a kaja, mert furcsán ragyognak a csillagok, mert péntek van, mert megtehetem, hogy ne tegyem meg. Esetleg majd máskor…
Ebben a tudatban, magamban dudorászva nyitok be, komótosan baktatok az előszobában. Legnagyobb meglepetésemre nemhogy ég a villany a konyhában, de Katrin is ott gubbaszt az asztalnál, kócosan, vörösre dagadt szemekkel, felgyűrődött pongyolája alól kilátszanak a narancssávok combján, valami zsebkendő vagy papírgombócot gyűröget és bagózik. Az én konyhámban! Az asztalon rendetlenségben poharak, tányérok, kanalak, ételmaradék, hamutartó, az érintetlen a zöldségkoktél,  A megdöbbenéstöl szóhoz sem jutok.
– Ki a picsa Jasmin? – hangja csattog, mint fapapucs a műmárványon.
– A szeretőm, te tehén.
– Nem válok – ingat fejével.
– Össze sem házasodtunk.
– Fizetni fogsz – sziszegi.
– Ezt mind én vettem! – ordítom, és mutatok körbe bénán a romokra.
Érzem, ahogy süllyedünk a mocsokba. Ez már egy mexikói teleregény sokadik folytatása, nem is én beszélek, ez maga a nyomor, az igénytelenség, a tömeg, legszívesebben odahánynék a konyha közepére. Scheiße! Undorom pillanat alatt dühbe csap át. Bennem megvolt a jószándék, a szép tervnek is lőttek, félév munkája veszett kárba, ráadásul most rögtönöznöm kell, ha valamit utálok, az éppen a rögtönzés.
Kirontok a konyhából, az előszobaszekrény alsófiókjában matatok, odakészítettem a szögbelövőt. Katrin az asztalra borulva zokog, tarkójához nyomom és elsütöm. Semmi. Beragadt. Tenyeremhez ütögetem, meg sem mozdul. Még ez is. Elhajítom a vacakot, a fiókokban kotorászok, a japán halfiléző kés akad kezembe. Katrin megütközve bámulja, mit művelek, én arra gondolok, istenem, nem lehetsz ennyire hülye, még mindig nem érted? Ballal hajába markolok, hátra feszítem fejét és egyetlen lendületes vágással fültől-fülig átvágom a torkát. Mint a filmeken. Vére messze spriccel. Ahogy eleresztem, hörög, bugyborékol, kezeivel torka körül verdes, mintha a rést akarná betömni,
lecsúszik a padlóra, riadtan ugrok hátra a sebesen terjedő vértócsa útjából. A test még rángatózik, remeg darabig, a lábak kapálnak, futni szeretnének. Kétségbeesetten konstatálom, az egész konyhát összevérezte, most itt kell szétdarabolnom, pedig eredetileg a fürdőszobában terveztem, reggelig takaríthatok. Bosszantó. Picit lihegek, zavaros érzéseim vannak, soha nem öltem még meg senkit, de tulajdonképpen elégedett vagyok.
A szögbelövő használhatatlan, kicsit tanácstalanul lépek be a gyerekszobába és majdnem hasra esek egy plüssmacin. Úgy alszik, mint akinek kutyabaja, egyenletesen lélegzik az odalára fordulva, bal hüvelykujja a szájában, szinte szép. Nem igaz, hogy nehéz egy gyereket megölni, mikor rászorítom teljes erőből a kispárnát arcára, pár elcsituló vacogást érzek csak. Nem szenvedett.
Lemegyek a pincébe a fűrészért.

Senki sem akarta elhinni, hogy elutaztak. Egy hétre rá Helgáék visszajöttek, de a rendőrséggel együtt. Széthányták az egész lakást, nem találtak semmit, azután elmentek és átfésülték az erdőt, búvárok kotorták át a környék tavait, nagy cirkusz volt, az utca megtelt közvetítőkocsikkal. Ismét visszajöttek, egy rakás technikus műszerekkel, és módszeresen lebontották a lakást, a beépített konyhaszekrény alatt csinos alvadt vértócsát leltek. Mikor folyt be oda? Lefoglalták ruháim, egyik cipőm talpán is mutattak ki vért. Vakuvillogás közben vezettek el bilincsben. Azóta itt vagyok. Időnként kihallgatásra visznek. Mindig ügyeltem a szabályok betartására, lassítottam a zebránál, külön pakoltam a szelektív hulladékot, időben átutaltam a banki kölcsönök törlesztését, kínos precizitással töltöttem ki az adóbevallásom. Senki tulajdonát sem vettem el. Nehogy azt higgyétek, hogy ti különbek vagytok. Szart. Letusoltok este, letusoltok reggel, a buszon esetleg átadjátok a helyet a nyomoréknak, dugjátok rendszeresen az asszonyt, gyerektől kikérdezitek a leckét, virágot visztek a nagyi sírjára, adományt az árvízkárosultaknak, azután ott álltok a konyhában véres késsel egy hulla felett és mehettek megint tusolni. Akkor elspekuláltok azon, miért kerültem ebbe a slamasztikába? Meg hogy tragédia, és hogyan lehetne megúszni? Odabent jól tudjátok, odabent boldogan kuncog mocskos kis lelketek, mert igazából az volna pech, ha fölöttetek állnának véres késsel.
Úgyhogy engem hiába faggatnak, hallgatok. Otthon vannak. Én tudom hol, és hallgatok.