Mi az a parancs, mikor hatalmas erők mutatkoznak?
Kora éjszaka van, a természet megkönnyebbülve fellélegzik. A sötétben zöld háttérrel, különös jelenség, a párolgó aszfalt ontja magából a hőt, és felszabadítva átadja azt a légtérnek, és az befogadja, mintegy magáévá teszi. Én csak teszem a megnyugtató kilométereket, teszem mintha a haladásnak egy irányba lenne értelme – és bekövetkezne a célja.

Álomvalóság

Durván, kíméletlen – könyörtelen jött az ősz, és minden bejelentés nélkül…
Tegnap – hol van már – őszi langyos szellős szép nyárutó volt.
És nem szólt, hogy holnaptól, ami mostanra ma, csak esik, és esik végtelen időkig, lehet, hogy tavaszig, és elmos mindent, elmossa még az országutakat (Gelsomina menetelne rajta), az országokat is, le egészen a tengerig.

Megismerheted – lustán, elnyúlva…

Amikor jógás meditációban eléred azt a gyermekkori, hétvégi délutánok alkonyati lecsendesedések, várakozásokkal teli ígéretét –
Elfelejted még az elektromosságot is.
Fejedben, szádban, torkodban, szívedben, gyomrodban ott rezeg a remény.       

Visszatért emlékezetembe a forró nyár, összes sejtelmes, betartatlan ígéretével, és újra álmokkal egyesült. Láttam ahogy haladok az úton, kilométer-kilométer után, magam mögött hagyva az egész napi tompa fásultságot, fáradtságot. Arra gondoltam, mit  gondoltam – éreztem hogy az a sok történés velem, valami, ami teljesen átállítja életem programját.
Az egész napi trópusi fülledtséget, az esti hirtelen, de már egyáltalán nem meglepő zivatar oldotta fel.
Feloldozó egy ilyen vihar, szinte mindent elmos, eltakarít. Hitchkoki az elemek tombolása, filmmé válik a valószínűtlen fények, színek hatására. Hatalmas robajjal jön ez a változás, egészen megnyugtató, hogy semmit nem tehetsz ellene, csak alávetheted magad akaratának.
Fekete – kék – vakító fehér, mintha kettéhasítana, kettéválasztana jót-rosszat az égi fejsze.
Nyugalom van. Lám minden lehetséges, ami itt és most jelenvaló, az nincs a birtokodban, annak nem vagy ura, alávetheted magad akaratának, megtörténhet egyik pillanatról a másikra. Ez az elemek harca, az legalább nyílt küzdelem, amikor megmutatja rendjét.
Mi az a parancs, mikor hatalmas erők mutatkoznak?
Kora éjszaka van, a természet megkönnyebbülve fellélegzik. A sötétben zöld háttérrel, különös jelenség, a párolgó aszfalt ontja magából a hőt, és felszabadítva átadja azt a légtérnek, és az befogadja, mintegy magáévá teszi. Én csak teszem a megnyugtató kilométereket, teszem mintha a haladásnak egy irányba lenne értelme – és bekövetkezne a célja.
Úgy gondoltam, most már végtelen számomra a nyár, már nyaralok, nyaralók, nyargalok, és játszadozom /gyermek/ a szavakkal indián nyár is…, és még indián is.

Ó azok a bizsergető, várakozásokkal teli nyarak, nyargalások!

A másnap, egy álmatlan éjszaka után.
A fémes – ezüst – bársony hajnal bíztatóan, eszeveszett madárcsiripelés koncerttel kezdődött, amit a két domboldal oda-vissza vetett, vízhangosan egymásra-egymásnak felelgetve.
Már megint az álmok, van hova menekülnöm a nyers realitások elől.
Álmodjunk hát világot! De ez az álom oly valóságos, szinte tapintható. Lehet, hogy meditációs állapotba kerültem.
Gyönyörű réten állok, minden gondozott ápolt. A sövények szépen nyesve, de mégis inkább, ahogy így elnézem egy végtelen kert ez – lám megleltem kertemet (mint Hamvas).
Egyik síkon kitágul a tér – balra fent a háromszögben. A nagy kékség az ég, a víz a horizont határában egybeolvad, és beragyogja a nap. Hol a határ?
Jobboldalon, hírtelen egész közel összeszűkül a lankás dombos hegy. Elindulok rajta felfelé. Könnyedén lépkedek, élvezem combom izmainak rugalmas feszülését, amint felfelé kaptatok, ruganyos egyenletes járással.
Valahogy összeszűkül a sík távolsága, egyúttal kitágul a rövid – közeli szakasz. Rézsút, cikk-cakkba kell haladnom, mintegy megnövelve a viszonylag rövidtávot.
Szinte kitágítom a teret, a teremet, így meghosszabbítva az utamat, annak idejét, talán csak az úton levés kedvéért, vagy mert még várnom kell, még nem érhetek oda, nem érkezhetem meg.
Ezt a várakozást már megismertem, megismertette, és megértette velem Thomas Mann, a József és testvéreivel, József várakozásával.
Azután, sokára megérkezem – középre – a közepemre! A kicsi naggyá válik.
Most a hegy kis tisztása megnyúlik. Ahol megpihenek köves homok az arany fény napban, mégis inkább homok, mint arany.
Kevés kutatással, szinte csak kotorni kell, és megtalálom a könyvemet, Téged, minden üzenet benne van nekem, már személy/es/.
Köszönöm, megkaptalak, megtaláltalak – újra másképp, mert elveszítettelek.
Hála maradt, uralkodik.
Tudtam, most és persze, hogy „csak” középen vagyok, és tovább kell menetelnem.
Könyvem szívemnél a fényes napnak mutatva – hatalmassá válik hirtelen – ezt súly nem kíséri. Tér – idő – mérték – változás, minden energia, már vihetem az enyémet, amit kaptam, megtarthatom.
Az előttem álló út egy meredély hegytető felé mutat, lépcsőssé válik. Ezen a soron baktatok felfelé ügyelve a lépésekre.
Mikor elérkezem a kövemhez, ráhelyezem a napnak mutatva könyvem, így további energiákhoz jutok.
Sok időre azután már, mintha könnyebbedne léptem, vagy már lazán futok – örökre.
A valóság lapozza könyvem, írott, íratlan hófehér lapjait.    
Akkor minden kezdődhet, visszaérkeztem, ez itt a legbelsőbb önmagam!
A kezdet és a vég! Megyek tovább, nyitott vagyok!
Megint minden sárga, de nem beteg, aranynap.
Íme,  hát megleltem önmagam!

Hamarosan másik meditációs utazás is szánom magam. Lápos vidéken vagyok. Csak állok, és várok. Eső után van. Ez a pillanat a naplemente és az este közötti halvány mezsgye. Már visszahúzódott a nappali forróság – nincs hideg – nem is fülledt a levegő – hanem könnyű és kellemes – mégis kicsit a sár ural mindent.
Irracionális módon én ott állok egy esőkabátban, gumicsizmában, és várok, szemlélem a vidéket, távolabb egy házikót, közelemben a kiszáradt fát. Egészen a messzeségben egy kőszirt ezt célzom meg, és arra irányítom lépteimet. Könnyű szívvel megyek, nagyobb sietség nélkül. Nem barátságtalan ez a várakozásokkal teli menetelés.
Mikor megérkezem, hirtelen, a felhős égből egy fénysugár vetül a sziklára, egyszerre észreveszem az ajándékomat, ott van a kövem (Kazantzakisz Zorbája is ezt tette), nevét nem tudom, majd később elnevezem, formáját látom csak – egy nyújtott, lapos tojás, színátmenetes. Láttam már, fogtam már, csak érte kellett jönnöm, az enyém.
Milyen könnyű nekem!

Újra ott vagyok az álomban.
A kehely azonban üveg, így törékeny, sötétkék, áttetsző, színes, festményszerű jelenetekkel.
A történet a világos törzsű nyírfaerdőben amint haladok könnyű léptekkel, forrás vizéből iszom – amely acélosan, fajsúlyosan kemény és minden egyszerre történik. Madárcsivitelés, vízcsobogás kísérőim. Az árokpatak áramlik, hangja, micsoda erő legbelsőbb éned, meditációja. Nézem a víz büszke szorgalmát, ahogy mossa szennyesünket, vizét. Felidéződik, hányszor kísértettem sorsom ahogy rábíztam magam egy másik víz erejére is, mikor például beúsztam a tengerbe, egészen, ahol már csak a végtelen van, és távol az öböl örvénye,  miközben bíztam az én erőmben is, itt már csak arra hagyatkozhattam,  az árral szemben, akár képletesen is. És még oly sok – annyi kísértés, volt melyeknek engedtem, bármily veszélynek is tettem ki magam, hogy vigyen a víz mindent, hagytam uralkodni, és közben csodáltam.
Ott vagyok, és mégis itt is.
Milyen könnyű nekem.
Csak az erdőt kellett fiatalítani. Most tehát terheim, a lélek palástját laza mozdulattal levetem. Korábban nagyon nehezen, de már elfogadom, hogy nem tartozom sehova, de megnyerem így az ígért végtelent.
Könnyűvé válok. Jó az virágos, világos köpönyeg amit magamra veszek.
Fénylik a nap.
Áprilisi hóvirág!
Randevút adnak egymásnak a kékek – lilák – sárga – fehérek. A természet tartja magát, teszi a dolgát, mindennek ellenére, és megtart minket, ha engedjük neki.

Értelmet nyert a zord mindent felszámoló ősz, majd az azt követő, pihentető, várakozásokkal, titkokkal súlyos tél is, amikor – várunk a találkozásra úgyis jön a megújulás, vele az új élet…

Jó, hát legyen akkor tavasz –