A legkisebb fűszáltól kezdve, a legmagasabb fenyőig, a legparányibb hangyától, a legkirályibb szarvasig szívén viselte mindannyiuk sorsát. Jól ismerték őt. Ahogy tudtak, igyekeztek meghajolni előtte, ha arra járt. S újszülött csemetéiket szüntelen bíztatták, hogy nem kell tőle tartani. Ő pedig cserébe mindent megtett, hogy e tiszteletet ne hiába kapja.

Ezer fenyő között

Utazóktól, kik számtalanszor átkeltek a fenyvesen, s vénektől, kik tábortűz mellett üldögéltek, hallhatta az emberiség a meséket, históriákat, az erdő csodatévő, misztikus lakóiról. Koboldokról, tündérekről és az erdőt védelmező többi mágikus teremtményről szól a legtöbb történet.
Azonban élt egy fura szerzet, egy nem is oly messzi vidéken. Emberi szem sosem látta. Csupán elpillanthatott mellette, ráülhetett vagy rosszabb esetben ráléphetett. Hogyan is nézett ki? Az attól függ, éppen mikor találtunk volna rá. Éjszakánként a hátán aludt és leginkább egy mohás, kissé faleveles, sziklára emlékeztetett. Délutáni álmát, hogy a naptól védje nemes arcát, kövérkés hasán töltötte, s ilyenkor legjobban egy vakondtúrás hatását keltette. De egész lényéről el lehetett mondani, hogy gallyak, tűlevelek, és az egyéb fákról származó termékek mindenütt beterítették - hol jobban, hol kevésbé.
De mindezen természetes mocsok alatt egy parányi öregapó lapult. Emberi vonást találni benne, elismerem, igen nehéz lett volna. Először is, meg kellett volna szabadítani a sok levéltől. Majd beállíthattuk volna egy kis vízesés alá, hogy a vízzuhatag a rászáradt földet lemossa róla. Ekkor egy jó borbélyt kellett volna találni, hogy a sok-sok évezred alatt megnőtt szakállat, bajuszt és hajat levágja valahogyan. Ez lehetett volna a legnehezebb része a dolognak. Az a temérdek szőr, már többször körbenőtte a csöppnyi kis testet, s gubancait, csomóit, nem lehetett volna egy kardcsapással se feloldani. Végül egy köpcös kis figura elevenedett volna meg előttünk. Arca kemény vonásain talán csak az a parányi két zöldség enyhíthetett, miket szemének hívott. De azokból, egy már sokat látott és megélt lény kacsintott volna vissza ránk.
Ápolta a sebesült állatokat, világra segítette a kicsiket. Reggelente a tisztások pázsitjait harmatozta. Tavasszal kirügyeztette a növényeket. Ősszel pedig nagyot ordított, s úgy beleremegett az egész erdő, hogy az összes levél mi már sárga, vagy barnás volt, egyszerre lehullott. Földről szedett botjára egy hajszálát kötötte, minek végére egy letört körmét rögzítette, s ezzel az igen érdekes szerkezettel, mikor a Nap a legmagasabban járt, elment horgászni. Üldögélt, dudorászott, s elégedettség töltötte el, hogy ő fényezte ki az égi koronghoz hasonlóan ragyogóra a vizet.  Ha az erdő lakóinak bármi gondjuk volt, hozzá fordultak tanácsért, és ő örömest segített is. Nem értett az állatok nyelvén. Egyszerűen hallgatott, figyelt, és rögtön megértette mit akarnak tőle.
A legkisebb fűszáltól kezdve, a legmagasabb fenyőig, a legparányibb hangyától, a legkirályibb szarvasig szívén viselte mindannyiuk sorsát. Jól ismerték őt. Ahogy tudtak, igyekeztek meghajolni előtte, ha arra járt. S újszülött csemetéiket szüntelen bíztatták, hogy nem kell tőle tartani. Ő pedig cserébe mindent megtett, hogy e tiszteletet ne hiába kapja. Az erdő több volt neki, mint egy otthon, a barátja volt, kit mindennél és mindenkinél jobban szeretett.
Egyik éjjel, a sündisznó verte fel álmából. Morgolódott, forgolódott, s embernek ismeretlen nyelven szitkozódott, ahogy csak a torkán kifért.  Végül felült, és meghallgatta a szúrós kis állatka meséjét. Maga sem hitte el, hogy mekkora a baj, amíg saját két zöld bogárszemével nem látta.
A parányi tisztást  a telihold fénye ragyogta be. A fák sűrűjéből kilépve hunyorogni kényszerült, mert az erdő sötétjéhez képest ez most nappali világosságként érte. Szarvasgida feküdt a földön két tetem mellet. Apját és anyját siratta. Az erdő hű gondozója a fiatal mellé lépett, térdre rogyott, és simogatással próbálta nyugtatni szegény állatot, majd a szüleire nézett. Lőtt sebek tanúskodtak szörnyű halálukról.
Az összes erdei odagyűlt köréjük. Szemükkel hol a síró gyermeket, hol a bölcset figyelték, ki tehetetlenül rázta a fejét.
Kérdőre vonta a környező népeket, hogy az Úr melyik gaz teremtménye tehette árvává a bús gidát. A bagoly állt elé, aki valami furcsa, kétlábú szerzeteket emlegetett. Elmesélte, hogy hosszú botokkal jöttek, mik nagy dörrenéssel tüzes halált lövelltek amerre néztek. Az apó nehezen képzelte el ezeket a lényeket, de bízott az éjszaka nemes szárnyasában, s elhitte minden szavát.
Nem tudta mit is tehetne. Az elhunyt szarvasok tetemét majd elföldelik, de az utánuk maradt űrrel mit kezdenek?
Búsan egy korhadt, öreg fához vonult, mit belülről a szú rágott jóízűen. Erős szél, vagy egy villám könnyedén kidönthette volna. Nekitámaszkodott, másik kezével a homlokát vakarta.  Küzdött könnyeivel, fogait csikorgatta.
Az erdőnek is fájt a szörnyű eset, de jobban szenvedett gondozója bánatától. Szerette volna átkarolni, hogy megvigasztalhassa.
A lény ordított egy nagyot fájdalmában. Minden állat szíve majd beleszakadt hallatára. Kiáltása mellé a fára egy hatalmasat csapott. Recsegés, ropogás közepette megindult a törzs, s az régi jóbarátja vállára borult. A földdel együtt szorosan megölelték, és kicsiny kis lelkét kipréselték. De szeretetüket legalább most ők is méltón kifejezhették.