A város lenyűgözte Vasorrút. Mindenütt fények, elegancia, szinte beleszédült a látványba. Meglátogatták Jancsit és üzletember barátját is, aki megígérte Vasorrúnak, hogy a földekért cserébe egy héten belül bevezeti a villanyt és a telefont a házba, már ha a néni benne van az ügyletben.
Benne volt.

Ezredforduló

A Vasorrú Bába kinézett az ablakon: lent a völgyet még megülte a kék pára, de a Mézeskalácsház körül már ragyogott a nap. A kis pataknál őzek itták a hűs, kristálytiszta vizet, lepkék és méhek lebbentek odébb az aranyesőről, ahogy egy raj feketerigó veszekedve megtelepedett rajta. Mókusok ugráltak a tisztás szélén terebélyesedő magányos bükkön és a Vasorrú Bába széles, elégedett mosolyra húzta fogatlan száját, miközben jólesőt nyújtózott.
A Grimm-testvérek szép, szomorúfűzből font seprűt hagytak itt legutóbbi látogatásukkor.  Vasorrú szeretett így kora délután kirepülni úgy félórányira, kiszellőztetni orrából a Mézeskalácsház édes, nehéz illatait.
Azon a napon is ekként tett. Végighúzott a látóhatárig terpeszkedő fenyők sorai fölött, élesen lecsapott a szűk, alig-alig észrevehető erdei út fölé, aztán rövid ideig csak egy helyben lebegett és nézte a vidéket.
Hirtelen izgalom fogta el. Egy addig sosem látott jármű közeledett a fák között, egyenesen a Mézeskalácsház irányába. Zajos volt, lovak nélkül haladt, és ahogy a magasból kivette, ketten ültek benne. A tetején piros betűkkel az állt, hogy „Marlboro”.
Sietve hazavágtatott. Szélesre tárta a mogyoróscsokival kidíszített székely kaput, nehogy a látogatók azt higgyék, nincs itthon. A hizlalóketrecet diszkréten kitolta a tisztaszobából a hátsó udvarba, s éppen végzett mikor hangokat hallott a bejárat felől. Szívdobogva előrement.
Jancsi és Juliska álltak az ajtóban. Juliska éppen labdányira fújta a rágógumit, Jancsi feje pedig nyakból rángott a walkman alatt.
– Csókolom! – szólt a lány, kipukkantva a gumit.
– Jól a prérin teccik ám lakni! – kiabálta a fiú.
Mindkettőnek fülbevalója volt, ami egészen meglepte a Bábát. A ruhájukon is látszott, hogy egy más világból jöttek. Vasorrú szégyenlősen simított végig saját kis körbehímzett madocsai kötényén, amit annak idején maga varrt kézzel, akárcsak a benti terítőket, vánkosokat.
Juliska felfigyelt a Bába félszeg mozdulatára, végighordozta tekintetét a népviseleten.
– Jó szerkó! – vetette oda Jancsinak félig hangosan. – Tetszik tudni csak egy kis vizet szeretnénk kérni.
– Hogyne, kedveskéim, még ehettek is, ha éhesek vagytok, kerüljetek beljebb!– és betessékelte őket a házba.
A gyerekek ettek, ittak bőséggel. Jancsi körbejárta az udvart meg a házat, míg a lány a szénásszekéren lógatta a lábát és nézte, hogy feji Vasorrú a tehenet.
– Mér’ nem tetszik a néni kicsit modernizálni a kéglit? – kérdezte.
– Hogy mondod, kedveském... – kérdezte bizonytalanul Vasorrú, mert nemigen értette ezeket az idegen szavakat.
– Hát villany, meg valami verda...meg tévé! Úgy tetszik itt lakni, mint az ősemberek, pedig itt az ezredforduló.
Jancsi jött elő a góré mögül, az öreg egykori citeráját cipelte a hóna alatt. Odaadja a karóráját érte, mondta Vasorrúnak, aki ugyan fel nem foghatta, mire jó tudni az idő állását olyan pontosan (magának megfelelt a kakasszó is), dehát olyan helyesek voltak ezek gyerekek, igazán kár lett volna megtagadni tőlük ezt az apróságot. Különben is, az öregnek amúgyis odafönn citeráznak az angyalok... Végül odaadta a citerát.

Rákövetkező héten a gyerekek visszajöttek pár barátjukkal, egyikük üzletember volt és arról mesélt, micsoda pazar hely lehetne a környék, ha Vasorrú hajlandó lenne eladni azt a Cégnek. Varázslatos szavakkal írta le a változásokat magában a Mézesklácsházban is: a földekért kapott pénzen a legújabb holmikkal láthatná el a konyhától az istállóig az egész mindenséget. A többiek helyeselték, s később az egyik bőrkabátos legény megtanította motorozni. Micsoda érzés is volt az! Füst és dörgés, bárcsak a Lucifer-gyerek látná mindezt odalenn– nevetett magában.
A nap végeztével Juliska meghívta magához a Vasorrú Bábát egy hétvégére a városba. Rövid tanakodás után Bába beleegyezett a dologba. 
Elutazása előtt adott bőségesen a baromfinak, letakarta a kerekes-kutat, biztonság kedvéért benézett a kemencébe is, nehogy parázs maradjon hátra. Kifelé menet utoljára még beletúrt a kuvik tollába, aztán beszállt Juliska mellé az autóba és elindultak.
A város lenyűgözte Vasorrút. Mindenütt fények, elegancia, szinte beleszédült a látványba. Meglátogatták Jancsit és üzletember barátját is, aki megígérte Vasorrúnak, hogy a földekért cserébe egy héten belül bevezeti a villanyt és a telefont a házba, már ha a néni benne van az ügyletben.
Benne volt.
Bába ezután csak nagy ritkán mozdult el a tévé mellől. Ha kirándulni támadt kedve, felpattant a Harley-ra, nem kedvelte már a szálkás söprűt úgy, mint annak előtte. Lassanként a múzeumosok mind elhordták a régiségeket, de az értük kapott pénzből sikerült végre rendesen berendezni a lakást. A hegyekért és erdőkért felvett összeget eleinte bennhagyta a bankban, de a hónapok multával ahhoz is hozzá kellett nyúlni – pénzbe került a fodrász, kozmetikus, az új fogsor, lakberendező, stb.. Soká törte a fejét, mit lehetne tenni az orrával: plasztikai sebészhez fordulni, vagy hagyni úgy, ahogy van. Végül, ahogy élesedett az üzlethez való érzéke, rájött a legjobb megoldásra és eladta orrát a völgyben épülő vasműnek. Így már meg tudta venni az új autót is és boldog volt: csinosnak és gazdagnak érezte magát.
Reggelente látta, hogy fogynak a fák odakinn és hogy gyarapodnak a kémények, raktárak a helyükön. A patakot vastag olaj borította, dehát nincs mit tenni, ez a haladás – morfondírozott magában. A levegő is egyre füstösebb lett, jobb volt ki sem menni a házból.
A Bába egyedül az öreg tulipános ládáját tartotta meg, benne a nagy péklapáttal. Igaz át lett alakítva elektromossá, de néhanapján ha felnyitotta és üres hasába nézett, csak a szegényes múltat látta benne. Micsoda idők! – csóválta a fejét ilyenkor, és megborzongott. Nem szívesen gondolt arra a korszakra, s álmaiban is egyre ritkábban látogatta a múlt.
Ha hébe-hóba mégis visszaálmodta magát a régi időkbe, fák és madarak között járkált, ártatlanul és vidáman, mint régen.
Ilyen éjszakák után hálátlannak és nevetségesnek érezte magát.

Ahogy az évek múltak, szép lassacskán elmaradtak az álmok is. Pár gyári munkás talált rájuk egy szemétlerakó mellett, de mert nem tudták mik azok, leadták őket a Talált Tárgyak Hivatalába. Később átvette őket az Állatkert, s mivel sötétnek és bizarrnak bizonyultak, beakasztották őket egy barlangba a denevérek mellé.
Egy nap a Vasorrú Bábának éppen kedve támadt körülnézni az Állatkertben. Séta közben, ahogy a denevérek mellett vezetett el az útja, egyszerre furcsa illat lengte körül, akácok illata, moháké, korhadó őszi leveleké és hófehér, tündöklő hóé… Megtorpant, elgondolkozott pár pillanatig, aztán besietett a barlangba. Odabent azonnal megismerte régi álmait és azok is mindjárt felismerték őt, s nyomban patakcsobogásba és lombsuhogásba kezdtek.
Vasorrú dermedten állt új kosztümjében, hagyta magát elsodorni abba az ósdi, primitív világba, ahonnét jött és később, amikor kábán hazafele hajtott, üresség és magány ordított felé a reklámokból.
Amikor hazaért és a tükör előtt állva hosszan bámulta magát, ráébredt, hogy becsapta az ezredforduló.