– De holnapután átjössz, ugye?
– Bólintott és mindkét karjával átölelt. Úgy festettünk, mintha én lennék a szőlőkaró ő pedig az inda. Majd hirtelen iszonyúan belém harapott. Majdnem lekevertem neki egyet. Belemarkoltam göndör fekete hajába és hátrarántottam a fejét! S láttam, hogy várja! Hogy megüssem!

Lemondás

De hát hogy lehet ennyire megharapni az embert? Majdnem lekevertem neki egyet! Belemarkoltam göndör fekete hajába és hátrarántottam a fejét. S láttam, hogy várja! Hogy megüssem!
– Édes kincsem! Virágszálam! Mi bajod?
Két tenyerembe akartam fogni az arcát, de ekkor meg fejest ugrott belém, valósággal! Oldalra fordított arccal egészen a hónom aljáig fúrta magát, miközben karjával esztelen erővel szorított. A forróságból, ami átitatta a trikómat, megállapítottam, hogy sír.
Pedig nyolc órával korábban azt sem tudta, hogy a világon vagyok.
Egy padon szedtem fel aznap reggel, uszodába menet.
A cigány nők mindig izgattak, de még nem volt dolgom velük. Igaz, tegnap is odajött hozzám egy tarka szoknyás, indián copfos, szemtelen, legfeljebb tizenöt éves csaj.
– Kellene a pinám? – kérdezte.
– Kellene – mondtam kis gondolkodás után.
– De csak kellene! – robbant ki belőle a röhögés, s közben a másik pultnál kólázó két barátnőjéhez szaladt.
– Kidoblak! – szólt rájuk a kocsmáros, mire elhallgattak, csak a szemük villogott.
– Te hülye vagy! – szóltam utána, amikor kimentek!
– Te is, te kék szemű csávó!
Na! Itt az alkalom! – gondoltam ma reggel, amikor pár perces beszélgetés után olyan mozdulatot tett, mintha hátul, a haját kéne megigazítania. S ösztönösen elém tárta formás melleit és szőrös kis hóna alját. Minden foga jó volt. Ezt akkor csak sejtettem, amint gödröcskés, kreol, nagyon szimmetrikus arcával el-elnevette magát. De később, mikor hátraszegett fejjel tátogott alattam, láttam szájában az összes gyöngyfogát! Üde lehelete volt, pedig szerintem nemigen használt fogkefét. Trikója azonban putri szagot árasztott és a farmerja is, ezért arra gondoltam, hogy lent is mosdatlanul büdös lesz, de tévedtem. A hüvelye ugyanolyan üde volt, mint a szája! Savas kémhatása úgy ölte el a hüvelygombát meg a baktériumokat, mint a kaukázusi kefír. (Nem úgy, mint főiskolás évfolyamtársnőimnél, akik közül többen candidával fertőződtek meg a lúgos habfürdők és az édesség miatt.)
– Hogy hívnak?
– Tica... Katica!
– S mi ez az öt tetovált pont a karodon?
– Négy fal között egy rab.
– Ráérsz most?
– Igen.
– Menjünk fel a tóhoz, sétálni!
Legjobban mellbimbóinak lilás színe bűvölt el! Ilyet még nem láttam!
Mellettünk a bozótban is lila virágok nőttek. A szeméremajkai is erősen pigmentáltak voltak és a szőre ugyanúgy göndörödött, mint hajának legkisebb szálai a füle mögött, a tarkón. Olyan érzés volt a testében lenni, mint mikor zárt ajakkal áthúzzuk nyelvünket a felső fogsorunk fölött. Ruganyosan tapadós.
A fehér bőrömmel szinte világítottam sötét szeméremajkai közt. Ez megrészegített. Ő is felemelte a fejét, ő is látni akarta! Aztán a szememet nézte... s én az övét. Az ő szemei csokoládébarnák voltak, az enyéim kékek.
– Mit csinálsz! Pont amikor a legjobb!
Ezt akkor kiabálta, amikor kirántottam belőle magamat, a végén. Mert hirtelen megrohant a képzet, hogy félvér cigánygyerekem lesz és ott áll a putriban!
– Csak vigyázni akartam!
– Hülye! Most lehet! Tegnap még "megvolt"...
– Majd mindjárt... megint... nem is élveztél? – kérdeztem azon csodálkozva, honnan tud ilyeneket. Úgy látszik, a nyolc osztályt kijárta.
– Hogy élveztem volna, amikor rád vártam!
– Most ne várj! Menj el olyan gyorsan és annyiszor, ahányszor tudsz! S majd a legvégén velem!
A tó sima volt. Vadkacsák repültek fel, amint meztelenül a partjára léptünk, s köröztek a nagy tölgyek fölött. Majd a távoli nádasban ereszkedtek le
– De hát én nem tudok úszni!
– Nem baj! Fogod a derekamat és csapkodsz a lábaiddal!
A hűs víz direkt jólesett, mert ki voltunk melegedve és nagyon megizzadtunk.
Ha most lapos tetűt kaptam tőle vagy trippert, akkor elviszem az orvoshoz és majd együtt kigyógyulunk – tökéltem el.
Közben már úsztunk.
– Jaj de jó! – visongott, mert félt. Mellúszásban tempóztam, de hátul nem zártam teljesen a lábaimat. Ott az ő kinyújtott lábai csapkodtak, s közben a derekamba kapaszkodott.
Vagy háromszor ment el, aztán negyedszerre velem.
– Jó volt?
– Nagyon!
– A cigány férfiakkal milyen? Van olyan, mint a fehérekkel?
– Még jobb is!
– De azért velem is jó volt?
– Nagyon!
– Akkor most bemegyünk a kollégiumba – mondtam egy órával később, amikor ismét a városba értünk.
– Nem megyek! Engem úgysem engednek be!
– Lányok is bejöhetnek!
– Nem!
– Miért nem?
– Engem oda úgysem engednének...
Így aztán a külvárosban maradtunk. Ettünk-ittunk a talponállóban, néztük egy kicsit a TV-t; sétáltunk a Kapos partján, végül ugyanazon a padon kötöttünk ki, ahol reggel megismerkedtünk.
– Fél óra múlva megy egy vonatom – mondta karórámra nézve és összerázkódott.

– De holnapután átjössz, ugye?
– Bólintott és mindkét karjával átölelt. Úgy festettünk, mintha én lennék a szőlőkaró ő pedig az inda. Majd hirtelen iszonyúan belém harapott. Majdnem lekevertem neki egyet. Belemarkoltam göndör fekete hajába és hátrarántottam a fejét! S láttam, hogy várja! Hogy megüssem!
– Édes kincsem! Virágszálam! Mi bajod?
Simogattam a hátát és puszikat nyomtam a feje búbjára. Gondoltam, idővel minden kiderül, ha majd járni kezdünk. Majd megszelídül.
Civilizálódik, mint Pocahontas.
Nem értettem, miért kell a vonat ablakából annyira kihajolni és annyira integetni nekem, hiszen hamarosan ismét látni fog. Nem tudhattam, hogy többet nem találkozunk.
Mert ezt – akkor – még csak ő tudta.